Ökoanyu lettem, és élvezem!
Ez egy erős szupervumen érzés, mindenkinek ajánlom. Főzni is mindenki tud, aki tud olvasni, és van is rá ideje, mert az időigény viszont egy létező hátulütője az ökovilágnak.
A környezettudatosság a hobbim. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy nincs ugyan bűntudatom, ha időnként repülőre ülök, vagy csomagolt szalámit vásárolok, és senkit nem ítélek el ugyanezért, viszont kimondottan élvezem, ha sikerül megtalálni valaminek a környezetbarát módját. Tulajdonképpen ez egy életmód: hogyan tudunk 21. századi életet élni, úgy, hogy ne legyen akkora a családom ökológiai lábnyoma, mint a Godzillának.
Amikor megszületett a lányom, elég hamar rájöttem, hogy a családi élet iszonyatosan sok szeméttel jár. Én viszont nem erre szerettem volna tanítani a gyerekeimet, mert nem akarom, hogy úgy érezzék, hogy joguk van kizsákmányolni a Földet, és úgy élni, mintha nem lenne holnap.
Az első nagyobb döbbenetet a használt papírpelenka hegyek okozták, aztán szépen lassan bejöttek a főzéssel kapcsolatos szeméthegyek, mindenféle törlőkendők, amik nélkül azelőtt simán megvoltam. Szóval hamar eljutottam oda, hogy ez így nem mehet tovább.
Nem pont ezért, de időközben Budapestről vidékre költöztünk, ami meghozta az életmódunkban is a nagy áttörést.
Közlekedés, kipufogógázok és egyéb égéstermékek
Vidéken a közösségi közlekedés – néhány nagyvárost leszámítva – eleve nem játszik. Itt három módja van eljutni A-ból B-be: az autó, a bicikli (motor), és a gyaloglás. Ha az embernek mázlija van, és jó helyen lakik, akkor semmi baj, minden elintézhető gyalog.
A belvárostól távolabb lakni viszont elég nagy szívás: ha a gyerekeket szállítani kell az iskolába/óvodába, akkor egyetlen megoldás marad: az autó. Esetleg a bicikli. Errefelé elég sok anyuka hozza-viszi a két gyerekét biciklivel, elöl és hátul is ül egy lurkó, és nem azért, mert akkora hippik, és még csak azért sem, mert akkora környezetvédők lennének, hanem mert autóra nem jut nekik.
