Ötmillió elvetetett magzat

A szocializmus szélsőséges és következetlen abortuszpolitikája idején milliószámra hajtottak végre legális és illegális abortuszokat Magyarországon. Cikkünkben annak jártunk utána, hogyan befolyásolták a különböző rendeletek a művi terhességmegszakítást, és miként vált az abortusz hazánkban a fogamzásgátlás eszközévé.

Közismert tény, hogy azokban az országokban, ahol az abortusz tiltott, sokkal magasabb a terhességmegszakítások aránya, mint ott, ahol legalizálták a beavatkozást. Hazánkban 1878-tól 1956-ig az úgynevezett Csemegi-kódex rendelkezése volt érvényben, amelynek értelmében hajadon nőt fél-egy év, férjezettet három év börtönbüntetéssel lehetett sújtani, amennyiben kiderült, hogy elhajtotta magzatát. Természetesen ebben az időszakban virágzott az illegális abortusz-ipar, s rengeteg nő halt meg, vagy szenvedett nagyon súlyos sérüléseket azért, mert maga akart véget vetni terhességének, illetve olyan orvos kezei közé került, aki kontár munkát végzett. Azok, akik nem szánták rá magukat az abortuszra, vagy nem sikerült elvetetni nemkívánt gyermeküket, gyakran vetettek véget a születés után a csecsemő életének.

Ebben a helyzetben lépett érvénybe a Ratkó-rendelet is, amely három éven át, 1953-tól 56-ig szabályozta a művi vetéléseket. A rendelet értelmében a magzatelhajtás “súlyosan veszélyezteti az egész nép egészségét, rombolóan hat az erkölcsi, a családi életre.” A valódi ok természetesen nem morális, sokkal inkább ideológiai volt, nálunk ugyanis a háború után nem gyarapodott olyan mértékben a nemzet, mint ahogy azt a hatalom elvárta, így – akárcsak az acéltermelésben – itt is bizonyítani kellett: el tudjuk érni a kívánatos százalékot népszaporulat terén. A nyugati országok jóval előttünk jártak születésszámok növekedése tekintetében, s az állam vezetése nem hagyhatta szó nélkül, hogy a magyarok nem szülnek elegendő gyereket. Rendszer elleni magatartásnak számított, ha valaki nem akart csodálatosan fejlődő országunkba végtelen számú gyermeket szülni. Ez nem fért össze a kötelező boldogság képével, s bár az ország nyomorgott és szenvedett, kötelező volt gyerekek százezreit produkálni, sípszóra, parancsra.

A korábbi, teljes tilalommal ellentétben egyébként a Ratkó-rendelet elvileg megengedőbb volt, mivel bizonyos esetekben engedélyezte az abortuszt. Ilyen kitétel volt a nő életkora, illetve bizonyos szociális körülmények, egészségi állapotok. Valójában azonban az esetek többségénél nem engedélyezték az abortuszt, így ebben a három évben szinte alig végeztek legális terhességmegszakítást. Az abortusztilalom és az ún. gyermektelenségi adó bevezetése következtében valóban nőni kezdett a születések száma, de csupán nagyon rövid ideig, s még 1954-ben megtorpant az emelkedés, s újra csökkenő tendenciát mutatott a születések aránya. A vezetés kapkodva próbált valamit kitalálni, így enyhítettek a szigoron: 1956-ban, átesve a ló túloldalára, legalizálták az abortuszt, amitől azonnal ötvenszeresére nőtt a korábban legálisan engedélyezett terhességmegszakítások száma. Az elkövetkező másfél évtizedben a születésszám drámai mélypontra zuhant: 1957 és 66 között 1 642 417 abortuszt végeztek, azaz évente 150-200 ezret. Volt olyan év, amikor a több mint kétszázezer abortuszra csupán 154 ezer születés jutott. Tulajdonképpen a terhességmegszakítás egy teljesen elfogadott, mindennapos eszköze lett a családtervezésnek: 1970-re minden második magzat abortusz áldozata lett.

A szülési kedv ilyen mértékű hiányának több oka is lehetett. Egyrészt nem volt biztosítva a megfelelő mennyiségű lakás, másrészt a nőknek “felszabadításuk” következtében munkába kellett állniuk, tehát valójában az, hogy “örüljetek, nők, dolgozhattok, ti is tehettek országunk felvirágoztatásáért”-ideológia élesen szemben állt a “tessék gyereket szülni”-paranccsal.

Az abortuszok elképesztően magas száma csupán a fogamzásgátlók bevezetésével kezdett csökkenni a 70-es évek közepén. Ekkorra ismét szigorítani kezdték az abortusszal kapcsolatos rendelkezéseket, s létrehozták az abortuszbizottságokat, amelyek egészen 1987 januárjáig működtek azzal a céllal, hogy megalázó kérdések során keresztül igyekezzenek eltéríteni az eléjük járuló “megesett” nőket szándékuktól.

Bár pontos adatok nincsenek – nem is lehetnek – arról, hány magzat életét vették el a szocializmusban, becslések ötmillióra teszik ezeknek a meg nem született gyerekeknek a számát.