Talajt vesztett 40-esek
Engem állandóan megtalálnak a lelki bajokkal küzdők. Biztos mindenki ismeri ezt a típust –amilyen én vagyok-. Lelki szemetes. De én nem szeretem ezt a kifejezést. Én azt hiszem, tudok hallgatni, meghallgatni. Érdekel a másik. Aki fontos, az érdekel. A következőkben azokról írok, akik egyre gyakrabban felbukkannak az életemben. Régi barátok, barátnők. Azok, akik elmúltak 40 évesek, és gyakorlatilag lebegnek a föld felett. Vagy a föld alatt…
„Volt idő, amikor az édesanyám kifejezetten piszkált, sokat és sokszor kérdezett, de leültünk és elmagyaráztam neki a helyzetet – meséli Kriszta. – A férjem és én is sok évet töltöttünk tanulással, felépítettünk együtt egy házat. Önerőből sok mindent megteremtettünk, most szeretnénk élvezni egy kicsit. Nem arról van szó, hogy esztelenül fogyasztunk, utazunk, szórakozunk, hanem arról, hogy legyen ez most egy nyugalmi állapot – a sok tanulás, munka után. Nem akarunk most még egy felelősséget a vállunkra venni.”
Évekig a fenti mondatokat emlegette, aztán 45 éves lett. Ismerem 14 éve. Ahogy nekem megszülettek a gyermekeim, ő csak dolgozott. Szereti a munkáját és félt, hogy nem kerül vissza hasonló pozícióba. Ma már sokszor sír amikor találkozunk, a gyerekről nem beszélgethetünk. Lassan nem is lehet már neki. Van, amikor még reménykedik, de egyre ritkábban. Látom rajta, hogy megtört. Van munkája, de azért ez nem pótolja a gyermeket. A férj sem. Hátborzongató.
„A negyvenéves magyar nők 30 százaléka még nem szült. Ez nagyjából megegyezik a nyugat-európai országok átlagával.”
„A diákkori szerelmemmel összeházasodtunk, de 33 évesen elváltam, mert még nem éreztem magam érettnek a gyerekvállaláshoz. Azóta csak a hastáncnak élek, sikeres vagyok és boldog, mert azt csinálhatom, amit szeretek. Most van egy párom, akivel remélem hosszú távra tervezhetek. Ma 40 éves vagyok már, kerek az életem. Van egy aranyos kutyám, aki kicsit gyerekpótlék is. De nem vetem el, hogy egyszer még szülök majd.”
Ez már Júlia, akivel még az egyetemen ismerkedtünk össze. Aztán kicsit eltávolodtunk, amikor családom lett. Most újra keresi a társaságomat, úgy érzem, megerősítésre vágyik, hogy minden rendben lesz. Sajnos én nem tudom megnyugtatni…
„45 évesen még nem találtam meg a másik felem. Sokat kerestem. Nem értem mi az oka, pedig nyitott vagyok. Egyszerűen olyan, mintha elkerülne a szerelem. Akik megtaláltak eddig is, nem voltak hozzám valók. Most csak magamnak élek. Meg a kutyámnak. Mint az alábbi dalban. Régen tetszett ez a nóta, ma már egyre többször sírok rajta. Vajon mi lesz, ha meghal a kutyám? Már csak anyukám él. Nemsokára egyedül maradok a világban. Sok a barátom, sokan keresnek. Az azonban elmondhatatlan fájdalom, hogy este mindig egyedül térek nyugovóra. Egy gyermeket nagyon szeretnék. De kitől? És hogyan?”
Ő Anna. Körülbelül 20 éve ismerem. Tiszteltem mindig, ma már megkeseredett. Kezd összemenni. Aszott a bőre és csont sovány. Felemészti a teher. Munkája van. Állata is. Más? Jó szava. Mindenkihez. De észrevettem, hogy az is ritkábban. Mindig érdeklődik a család és a gyerekek felől, de aztán rendszeresen az a vége, hogy magáról mesél. Hosszan. És én hallgatom. És néha kicsordulnak a könnyeim.
