Tényleg mindig a gyerek mellé kell állni?
Vannak szülők, akik számára magától értetődő, hogy anyának és apának minden körülmények között a gyerek mellett kell állnia, ha szükséges, másokkal szemben is. Míg más szülőkben ez a felvetés „igen, de mi van ha” kezdetű kérdéseket indít el. Mi van, ha nincs igaza, és különben is, nem kényeztetem-e el, ha folyton őmellé állok.
Mother and Daughter on Computer
Kezdjük azzal, hogy mit is jelent, hogy a gyerek mellé állunk, más szóval: a vele való szolidaritás. Arról beszélünk, hogy a szülő mindig legyen érzelmi támasz a gyermek számára, és akkor se utasítsa el őt, ne vonja meg a szeretetét, ne lökje el magától, ha a tini nagy butaságot vagy nagyon rosszat csinált. Nem arról beszélünk, hogy bólogasson mindenre, vagy hitesse el vele, hogy a hiba az nem az, hanem hogy minden helyzetben legyen nyitott a gyerek szempontjaira, az ő megértésére, és szeresse, bármi is történt.
Ez azért fontos, mert a későbbi, felnőtt önbecsülés alapját adja, ha annak idején ezt megkaptuk a szüleinktől. Ha nem kaptuk meg, akkor sokkal macerásabb kimunkálni, hogy jóban lehessünk magunkkal. Ha gyerekkorunkban úgy viszonyultak hozzánk, hogy elfogadtak minket szőröstül-bőröstül, ha kedvesek voltunk, ha irritálóak, ha okosak, ha buták, akkor természetesen épül ez be a magunkkal való viszonyunkba. Egy olyan helyzetben, mikor a másik megaláz, vagy mikor nekünk magunknak kell szembesülnünk azzal, hogy valamit nagyon elszúrtunk, nem fogunk szembefordulni magunkkal. Bele fog férni, hogy azt mondjuk „ej, most aztán nagy hülyeséget csináltam!” vagy, akár az is, hogy „bizony, most önző voltam”, mert ez nem jelenti azt, hogy elutasítjuk saját magunkat.
