Vitáink valódi tárgya és szexualitás – beszámoló a Család és karrier estről

Mihalec Gábor Tényleg arról vitatkozunk amiről gondoljuk, hogy vitatkozunk? című előadását azzal a beismeréssel kezdte, hogy házassága elején éveken át attól borult ki, ha feleségét megkérdezve arról, hogy mi a baja,  rendszerint azt a választ kapta: „Ha szeretnél, tudnád”. Honnan tudnám – tette fel a költői kérdést  – hiszen annyi mindentől lehet baja a másiknak, a kérdés inkább az, hogy miért nem akar beszélni róla velem. A „Leviszed a szemetet?”– típusú kérdések mögött is gyakran sokkal mélyebb tartalom húzódik meg – folytatta. Az kérdező valójában azt akarta megtudni: „Fontos vagyok neked?”, „Egy csapatban játszol velem?”, „Még mindig szeretsz engem?”. A másik fél nemleges válasza a felszíni kérdésre – „Nincs kedvem, fáradt vagyok, majd máskor” –, nemleges választ jelent a kérdező számára a ki nem mondott kérdésre is. És akkor kezdődnek a problémák…

Az előadó John Guttmanra hivatkozva felhívta a figyelmet arra, hogy a párok 69%-a három év után ugyanarról vitatkozik, ugyanazon módon. Ezek a felszíni kérdések egészen másról szólnak valójában: hatalomról (van-e hatalmam fölötted), szeretetről (szeretsz-e engem), elismeréstől és elfogadásról (elismered-e az erőfeszítéseimet, pl. a házimunkát), elkötelezettségről (otthon van-e a szíved), intergitásról (szavaid és cselekedeteit összhangban vannak-e, számíthatok-e rád).  Amíg nem ismerjük mintázatunkat, rejtett dinamikánkat, addig ki vagyunk szolgáltatva ennek a felszínen zajló vitának – emelte ki, majd hozzátette: hatalmunk van a kapcsolati sorsunk felett, éljünk vele.

Egy személyes történethez kapcsolódó és az érzelmi fókuszú terápia módszerét alkalmazó példán (az ún. EFT-ház példáján) keresztül a pszichológus bemutatta, hogy a felek felszíni, látszólagos magatartása (ún. lakótér-szint) – jellemzően menekülés, hallgatás, elfordulás, illetve hangos gesztikulálás, az üldözés – mögött milyen érzelmek (ún. garázs-szint) – jellemzően megbántottság, kihasználtság, illetve mellőzöttség, magányosság, elhanyagoltság –, és azok mögött milyen vágyak (ún. pince-szint) – jellemzően „Szeretsz engem egyáltalán?” illetve „Fontos vagyok neked?” – húzódnak meg. (Az elsőként felsorolt magatartási forma, érzelem valamint vágy 80%-os gyakorisággal a férfiakra jellemző, a második a nőkre.) Az egyik fél elutasító magatartása a másik kimondott kérdésére negatív választ jelent annak titkos vágyára is, ami indukálja illetve tovább gerjeszti a másik negatív reakcióját, ami negatív válasz az előbbi ki nem mondott vágyára, és ebben a végtelenségig folytatható, nem konstruktív vitában a felek egyre mélyebben csavarodnak bele a maguk keltette konfliktusba. A kérdés az, hogyan lehet megszakítani egy ilyen negatív spirált, ki lesz az, aki leteszi a fegyvert, akkor, amikor még a másiknak a kezében van, ami azért nagyon nehéz, mert tulajdonképpen a legkiszolgáltatottabb helyzetbe visz. A vágyakkal való szembenézés, az arról való beszélgetés csak józan, higgadt, vitamentes időszakban érhető el, a vita hevében nem, így az indulatos vita csak a felszíni kérdésről fog folyni – mindig más-más témában, de ugyanazon koreográfia szerint. A szakember alapszabályként említette: 100-as pulzusszám felett nem szabadna vitatkozni, mert belép az ún. csőlátás és csőhallás: a felek egészen más hallanak és látnak, mint amit valójában a másik mond vagy tesz.

Mihalec Gábor három fázisú megoldást javasolt, mindkét fél számára: ássanak le a pinceszintig, azaz keressék meg életük legfontosabb kérdését, ami általában ugyanaz, bármilyen vitáról is van szó, osszák meg a másikkal, és végül kérjenek egy konkrét dolgot a másik féltől, amivel  az választ adhat a kérdésre. Az előadó kiemelte, hogy a megoldáshoz vezető úton fontos még a szeretet és tisztelet kifejezése, a higgadtság megőrzése (hiszen a kiabálás könnyen vezethet trágár szavak használatához, majd tettlegességhez), az elköteleződés a társunk és kapcsolatunk mellett, és hibáink elismerése és rendezése. A pszichológus ismertette azt is, hogy mit érdemes ilyenkor elkerülni: a kritikát (ami a személynek szól és nem összekeverendő a tárgyra irányuló panasszal), a megvetést (gúny, kinevetés, legyintés, fintorgás és szemforgatás), a védekezést (kivonulás felé vezethet) és a falépítést (párhuzamos életet jelent, ami párhuzamos kapcsolathoz vezethet).

Előadásának végén összefoglalta az építő és a romboló konfliktuskezelés jellemzőit, melyből kiderült, hogy az előbbi esetén a téma aktuális, közlése egyértelmű, világos a felek számára, az érzések lehetnek pozitívak és negatívak, a közölt információk őszinték és átfogóak, a fókusz a vita tárgyán és nem a személyeken van, a felek elfogadják, hogy mindketten lehetnek hibásak, a hasonlóságokat észlelik és támogatják a változást, a hozzáállásukat a bizalom jellemzi, és tudatában vannak annak, hogy ha nem nyernek, akkor mindketten veszítenek. Egy ilyen konfliktus megoldásával nő a kapcsolat intimitása, ellentétben a romboló konfliktussal, amely az intimitás kárára hatalmasodik el. A pszichológus szerint ez utóbbi jellemzői: régi témák homályos közlése, csak negatív érzések, a közölt információ szelektív és csak a saját vélemény alátámasztására szolgál, a fókusz a személyen van és nem a vita tárgyán, valamint a különbözőségeken, a másik hibáztatásán, általános félelem a változástól és a gyanakvás a másik iránt, így e vita kimenetelével a kapcsolat biztosan veszít.

Almási Kitti Szexualitás – vágyak és frusztrációk című előadásában arról beszélt: sokan azt gondolják, hogy a vágyak és a frusztrációk két végletet jelentenek, de ez nem így van, hiszen szorosan összekapcsolódnak. A frusztráció léte önmagában még nem baj, kis mértékben motiváló tud lenni, hiszen továbblépésre ösztönöz, ha úgy érezzük, hogy elérhető a cél. A túl közeli, könnyen elérhető, valamint a túl távoli, elérhetetlen cél viszont demotiváló: előbbi elveszi a vágyakozás örömét, utóbbi indulatokat gerjeszt, tehát mindkettő frusztrációt okoz. Az előadó hangsúlyozta: ez nemcsak a szexualitásra igaz, hanem az élet minden területén: van ugyanis egy optimális távolság a célig, ami még motiváló, az annál rövidebb illetve hosszabb út viszont ellenkező hatást vált ki. A szexualitásnál maradva: a legtöbb ember számára – a nők esetében biztos, de még a férfiak többségénél is – szinte fontosabb az aktushoz vezető út, mint maga az aktus. Ha ez az út túl rövid, az megrövidíti a feleket a vágyakozástól, miközben egy lassan felépülő kapcsolatban még egy randin történő legkisebb érintés is hatalmas, maradandó élmény tud lenni, mert így a vágyakozás örömét is meg tudják élni a felek. Ezért sem szokták a férfiak feleségül kérni az egyéjszakás kalandjaink alanyait. Annak beteljesülése, amire van lehetőségünk vágyakozni, sokkal „magasabb polcra” kerül a megítélésünkben, mint annak, ami könnyen elérhető, és így nem teszi lehetővé, hogy vágyakozzunk rá – hangsúlyozta a pszichológus.

Kérdés, hogy ezt az optimális távolságot hogyan lehet biztosítani, hogyan lehet tartós kapcsolatban együtt maradni. A szakember válasza: úgy, hogy a közeledés-távolodás dinamikáját meg kell tartani. Ha a felek túl közel vannak egymáshoz – például együtt is dolgoznak, egymás minden mozdulatáról tudnak, nincs olyan helyzet, amikor kicsit távolabbról tudják egymást szemlélni és a másikra rácsodálkozni, kíváncsiságot ébreszteni, akkor ez nagyon le tudja lohasztani az érdeklődést és a vágyat. Ami igazán nehéz ebben, az az, hogy a biztonságra és változatosságra való igényünk egyaránt erős és egymásnak ellentmondó. Ahhoz, hogy mindkettőt megkapjuk ugyanattól a személytől, akkor biztosítani kell a közeledés-távolodás dinamikáját. Azaz fontos, hogy mindkét félnek kell legyen saját „személyes tere” – program, barátság, elfoglaltság – amiből a hazatérést a másik fél várni tudja – fejtette ki Almási Kitti.

Az önismereti kérdést ezen a területen sem lehet kihagyni – hangsúlyozta az előadó. Sokszor azért választunk párt, hogy a másik által valamilyenné váljunk, az ő szemében valakik legyünk. Ha csak a szexualitást nézünk, akkor azért választunk pért, hogy a másik szemében jó nőnek vagy pasinak lássuk magunkat, tehát a másik által akarunk vonzónak lenni. Ez akkor válik nehézzé, ha ebben az elvárásban a másik fél elfárad; hiszen a másoktól elvárt és kapott bókok kezdetben még könnyebben jönnek, a későbbiekben viszont mindenképpen alábbhagynak. És akkor kezdődnek a problémák…

A pszichológus kiemelte: önbizalomhiányos társadalomban élünk, főleg a testet, a szexualitást tekintve, tökéletesített verzióban igyekszünk megjelenni a külvilág számára, így egyre jobban távolodunk attól, hogy felvállaljuk magunkat és ezzel párhuzamosan állandóan visszajelzésre várunk másoktól. A szexualitás terén viszont nagyon szubjektív hogy ki hogyan működik, nincsenek általánosan megfogalmazható elvárások, így nincs objektív fogódzó, hiszen minden nagyon szituatív, csak arról az adott párról szól. Ez viszont nagyon erősen fokozza a frusztrációt – magyarázta az szakember. A szépség terén legalább vannak – még ha sokszor hamis – normák, a szexualitásban viszont nincsenek; nem lehet megmondani, hogy valakinek mit kell tennie, hogy jó legyen a párja számára.

A monogámia önkéntes lemondás az alternatívákról – fogalmazott az előadó. Ehhez az kell, hogy a párunkat kognitívan felemeljük, a többieket pedig lejjebb tegyük. Így viszont a többiről jövő pozitív visszajelzést is eltoljuk magunktól. A párunktól viszont egy idő után már egyre kevesebbet kapunk, mert ő elfárad a külső megerősítés folyamatos biztosításában.  A pszichológus lemondása szerint manapság rengeteg az olyan fiatal, akik nem hiszik el magáról, hogy elég jók, ezért ezt a megerősítést a párjuktól várják. Ez olyan végtelenül fárasztó és kiábrándító, hogy azt, aki ezt folyamatosan igényli végül elhagyják. Egészséges és tartós kapcsolat csak két olyan ember között tud létrejönni, akik elhiszi magukról, hogy jó nő/férfi és nem a másiktól várja el ennek folyamatos megerősítését. Nem a párunk feladata elhitetni velünk, hogy jók vagyunk; az a mi dolgunk, és ha mi elhisszük magunkról, akkor a másik is el fogja.

Almási Kitti felhívta a figyelmet arra, hogy a szexuális kezdeményezést az utóbbi húsz-harminc évben egyre inkább annak jeleként értelmezzük, hogy a másik fél vonzónak tart-e. Ha viszont a szex által próbálom az önbizalmam megtartani, akkor az viszont már nem a vonzódásról szól, hanem a jó nő/férfi vagyok típusú elvárások teljesítéséről. Ezzel pedig egy olyan nyomás nehezedik a másikra, ami nem a libidóját fokozza, hanem teljesítménykényszert szül, ami viszont frusztrációt okot és aktívan rombolja az önértékelését, ezért elkezd haragudni a másikra. Elmondása szerint rengeteg jó kiállású, fiatal, életerős fiatalok küzd merevedési zavarral és él; ennek hátterében pedig a teljesítménykényszer okozta szorongás áll. Az első szexuális kudarc élmény nagyon bele tud égni az fiatalok – különösen a férfiak – lelkébe. Ilyenkor nagyon fontos, hogy a partnerük hogyan reagál –hangsúlyozta a pszichológus. Ha lazán és természetesen, akkor van esély a folytatásra. Ha viszont a férfiban feltámad a megalázottság érzése, az akkora frusztrációt gerjeszt benne, hogy a kudarc sorozatossá válik, és a végén az illető már nem is mer kapcsolatot teremteni. Ha ez párkapcsolaton belül van, akkor egy ideig türelmesen próbálkoznak, de egy idő után 10-ből 9 nő esetében felmerül az önhibáztatás, hogy nem elég vonzó a párja számára. Így előbb-utóbb mindig ott lesz két ember, akikben tetőre hágnak a félelmek: az egyiknek a kudarctól, a másiknak az önbizalomhiánytól. A félelmet pedig kivetítik, és haragszanak a másikra, és ha ezt a haragot a férfi megkapja még pluszban a sikertelensége mellé, akkor az még jobban növeli a frusztrációját. Az előadó kiemelte: ez nemcsak a szexualitás terén igaz, hanem általában is; alapvető oka az önismerethiány és a önelfogadás hiánya. Akinek nincs ilyen gondja, az megérti a másikat, ha viszont eleve küzd kisebbségi érzéssel, akkor magát fogja okolni és ezt az érzést ráterhelni a másikra.

Kérdésre válaszolva a szakember elmondta, hogy a hűtlenség elképesztő méreteket ölt, praxisában ezzel találkozzuk a leggyakrabban. Ennek oka, hogy nehéz rábízni a magunk „tükrözését” egyetlen emberre, könnyebb ehelyett a sok visszajelzésből kimazsolázni a jókat. Ennek kapcsán megemlítette a kimaradásból való (femo – fear of missing out) jelenséget, ami ma a fiatalok többségét jellemzi, és a gyermekkorból jön, azokból a korai élményekből, hogy nem kellünk eléggé másoknak, ne hitetik el velünk, hogy igazán klasszak és szerethetőek vagyunk, így felnőve sem hisszük el ezt magunkról, és ennek megerősítése érdekében állandó pozitív visszajelzésre, új élményekre vágyunk. Az előadó felhívta a figyelmet arra: lehet, sőt kell a környezetet arra használni, hogy visszatükrözzön minket, mert ezzel felszabadítjuk a párunkat az alól a hatalmas teher alól,  hogy az egyetlen tükrünket jelentse; a baj akkor van, ha a párunk helyett egyetlen másik személyt választunk, hogy ugyanazt a funkciót betöltse, mint korábban a párunk. Hiszen az együttéléssel, az idő elteltével az újdonság varázsa, a „tükör” ereje és türelme megintcsak elveszik, előbb-utóbb előkerül a szexen túl az élet többi oldala, ami előtte fontos volt – és így ugyanoda lyukadunk ki, mint előtte, csak valaki mással. A pszichológus elmondása szerint az emberek 86%-ban nem maradnak azzal együtt, aki miatt kiléptek egy párkapcsolatból. Ugyanakkor az előadó azt is elmondta: a hűség paradigmája megdőlt, a statisztikai adatok ezt támasztják alá, hiszen a párok több mint 50%-a hűtlen egymáshoz, és ez akkor is így van, ha a hűtlenség nehezen tesztelhető, hiszen már a definícióban sincs egyetértés – nem is lehet, mert mindenki számára mást jelent. Szerinte érdemes szembenézni a hűtlenséggel, mint elfordulni tőle. Elmondása szerint szakemberként nincs mit kezdeni azzal, ha valaki szerelmes lesz: neki kell eldöntenie, hogy a vágyaknak vagy a szabályoknak felel meg, és ez egy olyan döntés, amit csak maga hozhat meg, a következményeket vállalva.