A mese pszichológiája: mitől retteg a gyermek?

Szülőként tudjuk jól, hogy az érzelmi intelligencia kialakulásában nagy szerepe van a mesehallgatásnak. De mit nevezünk jó mesének? És vajon ártunk azzal, ha a TV-ben nézzük a legújabb meséket? 

Dr. Kádár Annamária, pszichológus, egyetemi adjunktus, a Babes-Bolyai Tudományegyetem marosvásárhelyi kirendeltségének vezetője segít eligazodni a mesék varázslatos világban. Mit nevezünk jó és rossz mesének? Kell- e félnünk a TV-ben szereplő meséktől? Az interjúból mindenre fény derül!

Családháló: Egy pszichológus azt mondta a gyermekek a mesét kettős tudattal hallgatják, így tudják, hogy a mese az nem a valóság. Akkor mégis mi váltja ki félelmet egy mese kapcsán? 

dr. Kádár Annamária: A négy-ötéves kor egy mérföldkő a mesei érdeklődés szempontjából. Ekkor alakul ki a mesetudat, és kezdődik el a nagy mesekorszak, amikor a gyermek már el tudja különíteni a valóság elemeit a mesei elemektől. Képes beleélni magát a mesei helyzetekbe, azonosul a mesehőssel és szurkol neki, mégsem téveszti össze magát vele, vagy a mese eseményeit a valósággal. Az ötéves gyermek ezért különösen vonzódik a tündérmesékhez. A szimultán kettős tudat középső és nagycsoportos óvodás kor táján jelenik meg, de a gyermekek között ebben a tekintetben nagy különbségek lehetnek. A gyermek már nem azért éli bele magát a mesékbe, mert valóságnak tartja azokat (hiszen tudja, hogy a szőnyeg nem repül, és a varázsszó nem elegendő az átváltozáshoz), hanem az általuk közvetített igazságban hisz. A kettős tudat kialakulása előtt azért nem ajánlatos tündérmesét mesélni, mert ezek túl hosszúak, szerkezetük és cselekményük bonyolult, így a gyermek gyakran nem várja meg a mese befejezését, elmarad a pozitív végkifejlet, ez pedig szorongást válthat ki belőle.

CSH: Számos meséről halljuk, hogy veszélyesek, ártalmasak. Mik azok az elemek, amiktől féltenünk kell a gyermekünket?

KA: Ismerek olyan szülőt, aki a mesék félelmetesebb részeit átkölti a gyermeke védelme érdekében. A gyermek szimbolikus úton dolgozza fel a mesét, belső képek formájában. A sárkány pont annyira lesz félelmetes, mint amennyire a gyermek el tudja viselni. Tilos átkölteni a mesét! A népmesékben, hogyha az életkori sajátosságoknak megfelelően meséljük őket, nincsenek veszélyes, ártalmas részek.

CSH: Többször hallottam, hogy a Micimackóban szereplő Füles depresszív hajlamai miatt káros hatással bír a gyermekekre. Erről mit gondol?

KA: Popper Péter már megválaszolta ezt a kérdést, mélységesen egyetértek vele:

„Hölgyeim és uraim, kedves olvasók! Micimackó és Malacka nem taoisták, nem zen-buddhisták, nem Lao-Ce, vagy Boddhidarma szimbólumai, hanem egyszerűen csak egy mesebeli medve és malac, Róbert Gida játszótársai. Mint ahogy Füles sem depressziós, Nyuszi nem mániás, Kanga nem egy jiddische mamele, és Zsebibaba nem képviseli a lázadó ifjúság egyik politikai szervezetét sem. Az eszetek tokja! – kedves bölcselő barátaim. Aki élete drámai pillanataiban nem ismer rá önmagában a regény egyetlen állatára sem, annak vagy politikusnak kell állnia, vagy gyógyíttatnia kell magát.”

Micimackó és barátai

CSH: Van olyan, hogy rossz mese?

KA: Soha ne olvassunk gyermekeinknek kilúgozott, leegyszerűsített, rövidített meséket!Az egyperces, instant mese olyan, mintha egy pohár nemes bort egyhajtásra felhörpintenénk, vagy egy klasszikus zeneszámot felgyorsítva hallgatnánk. A mese csak akkor éri el jótékony hatását, ha a gyermekhez csonkítatlan változatban jut el. Minden elemének fontos szerepe van, és a megváltoztatással, rövidítéssel épp a lényegi mondanivaló sikkad el.

CSH: Számos tanulmány számol be a meseolvasás jótékony hatásairól, azonban a TV elterjedésével egyre inkább a tv tölti be a mesélő szerepét. Meddig fontos, hogy megőrizzük a meseolvasás élményét?

KA: A gyermek személyiségfejlődése, érzelmi intelligenciájának fejlesztése szempontjából a népmeséknek van a legnagyobb szerepük. A rajzfilmes „mesék” többet ártanak, mint használnak, mivel nem segítik a belső képalkotást.A tévé képernyőjén felfoghatatlanul gyors tempóban pergő képekkel szembesül a gyermek, ami nagyon megterhelő az idegrendszere számára. Ezeket a vibráló külső képeket jó esetben az álmai során dolgozhatja fel – amennyiben nem sikerül, megjelenik a szorongás. A tévénézés másik problémája, hogy az a meghitt, intim kapcsolat is hiányzik belőle, ami a gyermek és a mesélő között létrejön.

Annak a gyermeknek a számára, aki lelkileg-érzelmileg rendben van, nem jelent veszélyt egy-egy rajzfilm megnézése, amennyiben az nem túl hosszú, és a szülővel közösen megbeszélik a látottakat. A probléma ott kezdődik, amikor a tévénézéssel a meséket szeretnénk helyesíteni – hiszen a mesében a történet a gyermek elméjében kel életre, megmozgatva a fantáziáját, érzelmeit, félelmeit, vágyait. A mesehallgatás olyan belső igény és tevékenység, ami semmivel nem helyettesíthető! Számos kutatás mutatott rá arra, hogy ha valakit nem engednek álmodni, akkor nehézségekbe fog ütközni a valóság problémáinak feldolgozásában. Bettelheim ezzel kapcsolatban írta azt, hogy “egyszer talán kísérleti úton ugyanezt a mesékkel kapcsolatban is ki fogjuk tudni mutatni: hogy sokkal rosszabb azoknak a gyermekeknek, akik nem részesülnek abban, amit a mesék nyújtanak, akiknek a mesék nem segítenek, hogy tudattalan feszültségeiket képzeletben dolgozhassák fel.”

dr. Kádár Annamária

CSH: Mit gondol a mostanában megjelent mesékről? Hogyan hat a fejlődésre az állandó TV nézés?

KA: Óvodáskorban egy gyermek maximum 20 perc televíziót nézhetne naponta, azt is szülői felügyelettel. A felnőtt szerepe meghatározni, hogy a gyermek életkori sajátosságainak megfelelően mire használhatja a televíziót, de az első néhány évben mindenképpen érdemes korlátozni az ezekhez való hozzáférést, mivel lényegesen fontosabb, hogy a kisgyermek a szabad levegőn minél többet mozogjon, mesét hallgasson, és szabadon játsszon.

Két-hároméves kortól a szülővel közösen már meg lehet nézni egy tíz-tizenöt perces mesefilmet, de fontos, hogy folyamatosan figyeljünk arra, hogy a gyermek miként reagál a látottakra. Iskoláskor előtt semmiképpen sem szabadna a napi maximum fél órát átlépni, mivel a gyermek megrekedhet az infantilis befogadási szinten, és megszokja, hogy feldolgozás nélkül habzsolja a sok külső képet. Amennyiben az érzelmileg érintett, de testileg passzív gyermek nem tudja levezetni a felfokozott izgalmi állapotot, akkor ennek súlyos következményei lehetnek a személyiségfejlődése szempontjából. Hogyha betartjuk ezeket a szabályokat, korlátokat és közösen ülünk a képernyő elé, hogy meglegyen a lehetőség a látottak megbeszélésére és feldolgozásra, akkor nem ártanak a gyermeknek.

CSH: Hogyan meséljünk és mikortól? Milyen típusú mesék a legelőnyösebbek a gyerekeknek?

KA: A mesélést – ugyanúgy, mint a zenei nevelést – Kodály véleménye szerint már a születés előtt kilenc hónappal kellene elkezdeni. Gyermekünkkel ugyanis már a fogantatás pillanatától kezdve kommunikálhatunk. Az irodalmi élmény megalapozása a bölcsődallal kezdődik, amelyben a ringatás öröme összekapcsolódik az énekkel. Az altatók, melyeket az anyák énekeltek, dúdoltak elalváskor gyermekeiknek, megteremtve az ébrenlétből az álomba való átmenet rituáléját, magas érzelmi töltettel rendelkeznek. Az anya hangja, a becézgetés, a kedveskedés biztonságot nyújt és megkönnyíti a gyermek számára az ellazulást. Az ismerős ritmus, dallam összekapcsolva a ringatással, az anyaméh biztonságát idézi fel a gyermekben, ezért jelentenek örömöt a mondókák és a versek még úgy is, hogy a gyermek nem is érti ezek szövegét.

Amikor a gyermek segítséggel már tud ülni, tapsoltathatjuk, csiklandozhatjuk. Amikor már biztonságosan ül, következhetnek a döcögtetők, a höcögtetők és lovagoltatók. Mondókát mondhatunk akkor is, amikor feláll (Áll a baba, áll), amikor elindul (Jár a baba), amikor leül (Sétálunk, sétálunk) és guggolni (Ég a gyertya, Nyuszi ül a fűben) tud. A kisgyermek első éveiben figyel fel környezete tárgyaira, többek között a könyvekre. Még nem tudja, mire valók, játszik velük, tépdesi őket. Kétévesen már képes megfelelő módon bánni velük, és szívesen lapozgatja ezeket. Szereti, ha mesélnek neki, számára a valóság nagyon tarka, csodálatos, kissé kusza és érthetetlen.

A lapozgatókban, leporellókban olyan tárgyakról találunk egyszerű vonalakkal megrajzolt képeket, amelyek körülveszik a gyermeket. A keményfedelű könyvben a tárgyak, állatok más színben vagy eltérő formában is megjelenhetnek, mint a valóságban, és ha a gyermek így is ráismer a tárgyra vagy élőlényre, az azonosítást öröm kíséri. A könyvekben öröm rámutatni az ismerős tárgyakra, állatokra, és a könyv képei alapján elmesélni, milyen egy gekkó – akkor is, ha a valóságban nem látott még ilyen állatot.

Az ismeretlen tárgyakat ábrázoló képekre is felfigyel, megtanulja a nevüket, és rögzíti a szavakat, ami az “én is tudom” örömét nyújtja számára, segítve a világ megismerését, felfedezését, az összefüggések megértését. Igy válnak a leporellók az auditív és vizuális memória fejlesztésének eszközévé, hozzájárulva a beszédértés és a szókincs fejlesztéséhez is. A gyermekkel együtt “olvashatjuk” a képeket, mintát adva neki arra, hogy később képek alapján ő is mesélni tudjon.

CSH: Kisgyermekkorban?

KA: Két-hároméves korban gyermek- és kisállat történeteket mesélhetünk. Fontos, hogy ekkor a mesében még ne legyen gonosz szereplő, akadjanak viszont a gyermek számára ismerős elemek.Ebben az életkorban szívesen hallgat olyan történeteket, amelyeknek ő vagy egy hozzá hasonló gyermek van a középpontjában. Minél részletesebbek a hétköznapi történetek, annál jobban tetszenek neki. Ekkor még nem a varázslatosat, hanem az ismerős dolgokat várja, szívesen hallgat olyan meséket, amelyek arról szólnak, hogy az anya mit csinált, mielőtt érte ment volna az oviba. Ezek a történetek segítenek a napi eseményekre való visszaemlékezésben, az élmények rendszerezésében, ami pedig biztonságossá és kiszámíthatóvá teszi számára a világot.

Mesélhetünk a beszélni még nem tudó másfél éves gyermeknek is. Ha elutazunk nyaralni, az új helyen való első lefekvés előtt visszamesélhetjük neki röviden a napját. „Amikor reggel felébredtél, ott voltak a csomagok az előszobában. Megittad a tejet, felöltöztünk, és elindultunk az autóval. Beültél az ülésedbe, hallgattuk a zenét, majd elaludtál. Amikor ideértünk a tengerre, akkor megnéztük a nagy vizet, játszottál a homokban, kerestünk csigákat, majd megnéztük azt a szobát, ahol most aludni fogunk. Itt van a macid és a rongyod, anya pedig itt alszik melletted. Holnap is kimegyünk fürdeni, milyen jó lesz!” Ha a gyermek nem is érti a teljes szöveget, az ismerős kifejezések mentén megfejti a történetet. Később ugyanezt a mesét mesélhetjük neki állatszereplőkkel, mivel egy bizonyos kor után már jobban szereti úgy követni az eseményeket, hogy így ismerjen önmagára, mintha róla mesélnének. „Egyszer egy napon Nyuszi mama elment a kis nyuszikkal a piacra vásárolni. Vettek almát, diót, mogyorót, sárgarépát. A kis nyuszi nagyon szereti a sárgarépát, de a dió nem igazán ízlett neki. Képzeld, hogy….”

A hároméves óvodás már tudja, hogy melyik könyvben találhatók kedvenc versei, meséi, élvezettel hallgatja a láncmeséket, a kalandos állatmeséket, a rövid történeteket, a hármas tagolású ismétlődéseket. A mese akkor tartja ébren a gyermek figyelmét, ha váltakoznak benne a párbeszédek, a ritmikus ismétlések, szófordulatok.

Ekkor még nem tudja elkülöníteni a valóságot a mesétől, ezért félelmet, szorongást érezhet a varázsmesék kapcsán. Szókincse és figyelmi kapacitása sem teszik még lehetővé azt, hogy bonyolult és hosszú meséket hallgasson. Ebben az életkorban a legmegfelelőbbek a rövid és minél egyszerűbb cselekményű, ismétlődő részeket és kevesebb konfliktust tartalmazó hétköznapi történetek, melyeknek hőse ő maga. Ahhoz, hogy a gyermek megtanuljon mesélni, mesét hallgatni, a szülő, az óvónő ölbe veheti őt, és visszamesélheti neki az aznapi történeteket.

A négyéveseknek az egyszerű szerkezetű, ismétlődő részeket is tartalmazó láncmesék, valamint a rövidebb állat- és novellamesék ajánlottak, mivel cselekményük egyszerű, a bennük szereplő állatok tulajdonságai és viselkedése is emberi. Fontosak maradnak a versek és dalok is. Ha többször is meghallgatja ugyanazt a történetet, már tudja, mi fog következni, így a világ kiszámíthatóvá válik számára, hiszen az események az elvárásainak megfelelően alakulnak.

A négy-ötéves kor egy mérföldkő a mesei érdeklődés szempontjából. Ekkor alakul ki a mesetudat, és kezdődik el a nagy mesekorszak, amikor a gyermek már el tudja különíteni a valóság elemeit a mesei elemektől. Képes beleélni magát a mesei helyzetekbe, azonosul a mesehőssel és szurkol neki, mégsem téveszti össze magát vele, vagy a mese eseményeit a valósággal. Az ötéves gyermek ezért különösen vonzódik a tündérmesékhez.

A mesék már lehetnek bonyolultabbak, de azért elég áttekinthetőek ahhoz, hogy megértse őket. Ebben az életkorban szívesen hallgat hosszabb állatmeséket, novellameséket és egyszerűbb tündérmeséket. Öt-hétéves korban már következhetnek a terjedelmesebb és bonyolultabb tündérmesék valamint a cselekménydúsabb novellamesék. A gyermek már bővebb szókinccsel és ismeretanyaggal rendelkezik, ami által lehetővé válik az összetettebb cselekménysor megértése és a hősök élményeinek átélése.

CSH: Iskoláskorban mit ajánlana?

KA: Mire iskolás lesz, egyre reálisabban látja a dolgokat. A mesére való beállítottság nyolc-kilenc évig tart, ezután már a valós világban zajló rendkívüli események érdeklik, kedveli a mindennapostól eltérő, csodák nélküli eseményeket. A kettős tudat átalakul, a valós és lehetséges szintjei elválnak. Tízéves kor körül már megérik a szempontváltásra, egy helyzetet több nézőpontból is tud mérlegelni, értelmezni. Ekkor már képes önállóan is meséket alkotni, ezáltal fejlődik a kreatív fantáziája, érzelmi intelligenciája, empátiája és problémamegoldó készsége, megtanulja kifejezni azt, ami foglalkoztatja őt.

A kisiskoláskor az irodalmi érdeklődés szempontjából két részre oszlik. Első-második osztályban az olvasási technika elsajátításával küszködő gyerek szívesen nyúl óvodáskora meséihez, mert a szöveg ismerete átsegíti kezdeti nehézségein. Nyolc-tíz éves korban jelenik meg az irodalmi érdeklődés. A tündérmesék fokozatosan kiszorulnak, népszerűbbek lesznek a régi és mai gyerekek életéről szóló, valós mesék, ugyanakkor szívesen olvas valódi állatokról szóló történeteket. Ez az a kor, amikor nem tűr el semmilyen varázslatos elemet, és lenézi a „kicsiknek” való tündérmeséket.

Az életkori sajátosságok figyelembevétele mellett fontos a gyermek egyéni igényeinek tiszteletben tartása. A szülő az, aki a legjobban ismeri gyermekét, tudja, mi az, amit őt érdekli, milyen problémákkal, félelmekkel küzd, melyek azok a kérdések, amelyek leginkább foglalkoztatják, milyen szöveget ért meg és milyen könyv nyeri el leginkább a tetszését.

CSH: Milyen hatással van a kicsik fejlődésére, ha a TV-ben nézik a Piroskát ahelyett, hogy mesekönyvben olvasnák el?

KA: A gyermek a mesehallgatás során nemcsak a mesélő szülőre, hanem befelé is figyel, lelki szemei előtt megelevenedik a történet, és a saját vágyainak megfelelő fantáziaképet alkot. Mesehallgatás közben nagyon intenzív belső munkát végez, elképzeli, amit hall, és egy belső illusztrációban megrajzolja saját történetét. A mesélővel való személyes kapcsolata segíti abban, hogy érzelmi biztonságban érezze magát, ellazuljon, átadja magát annak a lebegő tudatállapotnak, amelyben a belső képvilágát megelevenítheti, és létrehozhatja a belső mozit.‎ A mesélő szülő vagy pedagógus is segítheti ezt a folyamatot, ha beleéli magát a történetbe, odafigyel a hanglejtésére, a mesemondás vagy olvasás ritmusára. A mese dallama könnyen átalakul képpé, és a belső képkészítés folyamatában lehetővé válik az érzelmi azonosulás a számunkra kedves hőssel. Minél ráérősebben, megváltoztatott tonalitással, dallamosabban mesél a szülő – úgy, hogy maga is egy belső képet készít a meséhez –, annál kidolgozottabb lesz a gyermek belső képe is. Ehhez nem kell tudatos erőfeszítés, a gyermek úgy éli meg ezt a folyamatot, hogy a belső kép magától, spontán módon megjelenik.

dr. Kádár Annamária

CSH: Érezhető a változás a mesék, és az érzelmi intelligencia területén a generációk között?

KA: Az alapvető dolgok nem változnak, egyetemes jellemzőkről beszélhetünk. A kisgyermek nagyon nehezen tudja megfogalmazni problémáit, csupán az érzések szintjén éli meg a feszítő állapotokat. Számtalan olyan feladattal kell megbírkóznia, amelyek nagy megpróbáltatások elé állítják: le kell válnia szüleiről, meg kell tanulnia, hogyan kezelje félelmeit, késleltesse vágyait, győzze le a testvérféltékenység érzését. Gyakran átéli az érzések ambivalenciáját is: egyszerre imádja és gyűlöli szüleit, és tehetetlennek érzi magát ebben a belső zűrzavarban. Ha a szülő és a pedagógus teljesítményorientált, hogyha nagyon magasra helyezi a mércét vagy átadja a gyermeknek saját szorongásait, bizonytalanságát, ha felnőttszerepbe emeli a gyermeket, ha értelmezi problémáit, ha semmibe veszi és lekicsinyli félelmeit, szorongásait, akkor még jobban kibillentheti őt az amúgy is ingatag egyensúlyi állapotából. A gyermek élményeit szimbolikusan, a játék és a mesehallgatás során képek segítségével tudja kifejezni, kivetítve dühét, haragját egy állatfigurába vagy mesehallgatás közben egy negatív szereplőbe.

Az óvodás és kisiskolás gyermeken sokszor feszültség, szorongás, félelem uralkodik el, nem tudja kezelni érzelmi élete ambivalenciáját. Mivel testi és lelki adottságai, akaratának fejletlensége, alacsony frusztrációtoleranciája még nem teszi lehetővé, hogy egy felnőtthöz hasonlóan eligazodjon a bonyolult külső és belső világban, gyakran tehetetlennek érzi magát. Ennek ellensúlyozására természetesen nem elegendő egy megfelelő történet, mese elővarázsolása, amiből a gyermek megtanulja, mit is kell tennie, és máris “gombnyomásra” megoldódnak a dolgok. Bármiféle értelmezés, kioktatás, hasonlítgatás a mesén keresztül éppen szándékainkkal ellentétes irányba hat, mert a gyermekben csak azt az érzést erősíti meg, hogy képtelen megfelelni, hogy elégedetlenek vele. Amit változásként értékelek, az az, hogy megjelent az instant, gyors megoldásokra való törekvés ezen  a területen is.

CSH: Melyik a kedvence meséje?

KA: Kedvenc mesém a Kisködmön főhősének, a jómódú parasztembernek volt egy lánya és egy felesége. Egy nap érkezett hozzájuk háztűznézőbe egy legény, s az apa leküldte a lányát a pincébe, hogy legyen mivel megkínálniuk a vendéget. A lánynak ekkor szemébe ötlött a pince oldalához támasztott káposztáskő. Erről az jutott eszébe, hogy ha majd férjhez megy, és kisfia születik, vesz neki egy ködmönt a vásárban – de ha a kisfiát agyonüti a káposztáskő, akkor kire marad majd a kisködmön…? Ezen úgy elkeseredett, hogy bánatában sírva fakadt. Mivel sokáig nem tért vissza, hamarosan lement utána az apja és az anyja is, s meghallva a nagy probéámát, mindketten rázendítettek a sírásra. A kérő épp csak hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett, és azt mondta: ha még három ilyen bolondra akad, mint ezek, elveszi a lányt feleségül. El is indult, s az út során hamarosan találkozott egy emberrel, aki a diót vasvillával hányta fel a padlásra. A legény vett egy vékát, és fél óra alatt felhordta benne a diót. A következő ember, akibe beleütközött, teknővel hordta be a világosságot a házba. A legény rajta is segített: fejszével vágott két ablakot a falba, s mindjárt világosabb lett. Harmadjára egy asszonnyal hozta össze a sorsa, aki a csirkéket akarta a kotló alá dugni, de ez nem sikerült neki. A legény megmagyarázta neki: ha jön a héja, akkor a kotló dugdosás nélkül is maga alá veszi a csibéit. Miután továbbállt, azt gondolta magában: hála Istennek, megtaláltam mind a három bolondot! Hazament, és két hét múlva megülték a lakodalmat. Lett nekik egy kisfiúk, vettek is neki egy ködmönt, de a káposztáskő nem ütötte agyon. Itt a vége, fuss el véle.

A mese a nem megfelelő problémamegoldási stratégiákról, az önbeteljesítő jóslatok erejéről szól.