Baj, ha nem barátkozik a gyermekem?

Minden gyermekközösségben vannak népszerűbbek és visszahúzódóbbak. De vajon gond-e, ha valaki nem barátkozik a többiekkel?

Ilyenkor lehet félénkség, érzelmi bizonytalanság, önbizalomhiány, egy korábbi rossz élmény az okok között, de állhat fejlődési zavar is a háttérben. Azt persze hatalmas hiba összetéveszteni, hogy egy gyerek csendes, azzal, hogy szorong. Ami biztos, hogy az óvodás- vagy iskoláskorban elszenvedett kirekesztettség hatással van az önértékelésre és a szociális hálóra.

Szülő, pedagógus, pszichológus

Sok szülőt aggodalommal tölt el, amikor gyereke közösségbe kerül, akár csak a játszótéri gyerekek csoportjába, vagy óvodába, iskolába, hogy miként állja meg a helyét a társai között. Tud-e kapcsolatot létesíteni, lesznek-e barátai? Az alapvető társadalmi normákat elsajátította-e, ami a közösségben való tartózkodáshoz kell? Ismeri az illemet, betartja a szabályokat, képes megvédeni magát, ki tudja fejezni az érzelmeit, illetve másokéra hogyan reagál? Mit tesz vitás helyzetben, tudja érvényesíteni a saját érdekeit? Nehéz kérdések ezek és nem is biztos, hogy a szülők önmagukban meg tudják válaszolni, ezért érdemes a pedagógus, a pszichológus tanácsát is kikérni.

Minden gyerek másként szocializálódik, másként kommunikál és barátkozik. Azt, hogy miért nem barátkozik, együtt deríthetik ki. Állhat a háttérben ugyanis félénkség, érzelmi bizonytalanság, önbizalomhiány, egy korábbi rossz élmény, vagy fejlődési zavar. Természetesen az sem mindegy, hogy éppen milyen korú a gyermek, ugyanis a társas kapcsolatok kialakulásának hosszú folyamata van.

A gyerekkori társas kapcsolatok alakulása

Ezek kiépülése már csecsemőkorban megkezdődik. A 6-12 hónapos kicsiken már látszik, hogy élvezik a gyerekek társaságát, nézik őket, nevetgélnek rajtuk vagy velük. Már a 9 hónapos baba felfigyel a játszótársra, sőt, a társ néha fontosabb lesz, mint a játékszer. Az 1-2 éves gyerekek inkább egymás mellett játszanak, mintsem egymással, de a tevékenységet mindenképpen befolyásolja az, amit a másik csinál. A 2-3 éves gyermek már keresi kortársaival a kapcsolatot, rövid ideig együttjátszásra is képes. A játékokon nem akar osztozni, ezért néha megharagszik társaira.

A 3-4 évesek már igénylik a velük egykorú társakat, utánozzák egymást, képesek egyszerűbb játékokat játszani legfeljebb hármas csoportokban. Az összedolgozás, a közös tevékenység 4-5 éves korban figyelhető meg, ekkor már ugyanazzal a tárggyal együtt játszanak, közösen alkotnak valamit. Később jutnak el a legfejlettebb szintre – Mérei Ferenc pszichológus kategorizációjában –, ez pedig a szervezett együttes tevékenység, itt már kialakulnak a csoportszerepek és története is van a játéknak (pl. amikor papás-mamást játszanak vagy boltosat). Ez utóbbi azért is fontos, mert a szerepjátékban nyilvánulnak meg először – és alakulnak – a gyermekek közötti társas kapcsolatok, az együttműködés, a kölcsönös alá-és fölérendelés, a közös tevékenység. A szerepjátékban tehát valóságos közösségi életüket élik, és ennek során alakul maga a gyerekközösség.

A játék és a barátság szerepe

A játéknak hatalmas szerepe van a gyermekek társas kapcsolatainak kialakításában és formálásában. Az az óvodás ugyanis, aki együtt tud játszani egykorú társaival, gyakorolhatja a kölcsönösséget, az együttműködést, megtanulja önmaga szabályozását, összehasonlíthatja magát másokkal; közös tapasztaláshoz jut, egyenrangú kommunikációs partnert, utánzási mintát talál, viselkedésének helyességéről visszajelzést kap, átéli az együttes játék örömét.

A zárkózottabbak kimaradhatnak ebből, ugyanakkor jó tudni: a gyermekek zömének nincs feltétlenül szüksége tömeges baráti kapcsolatokra ahhoz, hogy felnőtt korára kialakuljon a kapcsolatteremtő képessége. Elég, ha egy-két igazán jó barátja van, és az ő társaságukban felvértezi magát a szorosabb kapcsolat kialakításának stratégiájára vonatkozó tudással. Az, hogy valakinek mennyi barátja van és mennyire lesz a társaság középpontja, a gátlásosságától függ. Ebben a tekintetben a szociálisan szorongó gyermekeknél adódhatnak komoly kockázatok.

A szociálisan szorongó gyerek

Ők azok, akik nehezen kötnek barátságot, kapcsolataik az óvodai vagy iskolai közösségben gyengék, nehezen tudnak megszólítani másokat, nem kérnek segítséget a többiektől, kerülik a társas érintkezési lehetőségeket. Sokszor egy-egy szociális kihívást jelentő helyzetben megfutamodnak, nem is tudnak mit kezdeni azzal. Ezek a gyerekek nehezen fejezik ki a csoportban érzelmeiket, akaratukat, érdekeiket nem tudják érvényesíteni, sokszor nem is beszélgetnek.

Mindez ahhoz vezet, hogy a kicsi visszahúzódó lesz és egyre kevesebb társas kapcsolatot tart fent. Hosszú távon az átélt kudarcok komoly önértékelési problémákhoz vezetnek, iskolában pedig a tanulmányi eredmény romlásához. Ilyen esetekben megpróbálhat beavatkozni a szülő, persze érdemes tudni, hogy ő leginkább a gyerek tízéves kora előtt tud segíteni a beilleszkedésben, mert később kiskamasz-korban már inkább a barátok, és a tágabb környezet véleménye lesz a mértékadó.

Sokféle segítség

A társtalanság hátráltatja a gyerek fejlődését, és a kezdeményezés képességének hiánya már óvodáskorban megnyilvánulhat. A magyarországi felmérések szerint az óvodákban a gyerekek 25 százaléka nagyon közvetlen a  társaival,  10-15 százaléka visszahúzódó, a többiek ezen két kategória között helyezkednek el. A szülőnek először is fel kell ismernie, ha a gyerekének nehezen, vagy egyáltalén nem megy a kapcsolatteremtés a társaival. A szótlan, félénk, de jól teljesítők a „jó gyerekek” egy átlagközösségben, ezért érdemes otthon átbeszélni az óvodai iskolai élményeket, hátha abból kiderül, hogy a csemete valóban szorong-e.

A tapasztalat szerint a legtöbbször a visszahúzódás hátterében az áll, hogy a gyerek „nem érdekes” a társai számára, mivel zárkózott és nem mer részt venni a beszélgetésekben. Ilyenkor a szülő úgy segíthet az ismerkedésben, vagy a társas kapcsolatok elmélyítésében, hogy egyrészt nem aggodalmaskodik a gyerek előtt, másrészt közös programot (kirándulást, szülinapi partyt, zsúrt, sporteseményt) szervez csemetéjének és kortársainak. Ezt egyébként már akkor megteheti az édesanya és az édesapa, ha a gyerek még nem jár óvodába, mert minél több az ilyen találkozó, annál többször tudja gyakorolni a közösségi lét élményeit és szabályait.

Az is kiváló megoldás lehet, ha a szülő egy teljesen új közösségbe viszi a gyereket (néptáncra, úszásra, rajzszakkörre), ahol az új tevékenység során magabiztosabb lehet, könnyebben barátkozhat és találhat olyanokra, akikkel közös hobbit űzhet. A sikerei révén pedig az óvodában vagy az iskolában is nyitottabbá válik, izgalmasabb lesz a társai számára a korábbiaknál és megszűnhet a szorongása.

Az a jó, ha a szülő biztatja, hogy merjen megnyílni másoknak, vállalja önmagát, legyen kedves, szólítson meg olyanokat, akik számára rokonszenvesek. Az sem árthat, ha a család segít a szociális készségek kialakításában, beszélgetnek arról, miképpen lehet barátkozni, ha kell szerepjátékot is játszhatnak. A szülői minta minden esetben mértékadó. Ha a gyerek azt látja, hogy a családban együttérzők, kezdeményezők, meghallgatják egymást, akkor az utódok számára is ez lesz a természetes.

Különvélemény

Ranschburg Jenő pszichológus felhívta a figyelmet arra, hogy a szülők olykor teljes tévedésben vannak, amikor a saját gyereküket visszahúzódónak, szorongónak, közösségi beilleszkedésre képtelennek írják le. Mamlasznak tartják a kicsiket, mert nem köszönnek, nem szólalnak meg (pedig otthon beszédesek), válogatósak, nem szeretik a zajt, és otthon egyedül játszva érzik jól magukat.

A pszichológiai tudományok kandidátusa szerint nincs szó félénkségről, meg önbizalomhiányról, csak egyszerűen arról, hogy ezek a gyerekek olyan idegrendszeri adottságokkal, olyan temperamentum-jellemzőkkel születnek, amelyek érzékenyebbekké teszik őket a többieknél.

A félénk gyerekeknek alacsony az ingerküszöbe a külvilágból érkező hatások befogadására, tehát nem a bátortalanság, nem az önértékelési zavar készteti őket arra, hogy visszahúzódjanak a zaj, a társaság zsibongása, vagy a hirtelen változások elől, hanem a szervezet belső – genetikailag meghatározott – önvédelme. Szerinte sajnálatos, hogy őket a pedagógusok vagy a szülők igyekeznek átnevelni, aktívvá tenni ahelyett, hogy pozitív tulajdonságaikat értékelnék és fejlesztenék.