Miért van mindig kiközösítősdi a gyerekek között?

A szülők igyekeznek arra okítani gyermekeiket, hogy beszéljenek szépen egymással, ne undokoskodjanak, csúfolódjanak. Ugyanakkor, szokták mondani, hogy a gyereknél nincs kegyetlenebb lény a földön. Máskor pedig ártatlannak és romlatlannak látjuk őket, de elbizonytalanodunk, mikor például azt látjuk, a játszótéren remekül szórakozik két csemete, megjelenik egy harmadik, szintén ismerősük, és az egyik rögtön igyekszik kirekeszteni: „te nem játszhatsz velünk”. Ha könny szökik a másik szemébe, az sem hatja meg őket.

Bármilyen gyerektársaságról van szó, nagyon könnyen alakul úgy rövid idő alatt a csoportdinamika, hogy lesz, aki az ellenségeskedés céltáblájává válik. Aztán válogatott csúfolódások záporoznak rá, gúnyos rigmusokat faragnak a nevéből, előkerül – mármint verbálisan-, a kaki, a pisi.

Van, hogy csak a hangsúlyból egyértelmű, hogy ez most sértés, de abból nagyon is: lehet úgy mondani, hogy „lámpafejű”, hogy mindenki számára rögtön egyértelmű, lámpafejűnek lenni a legkínosabb a világon.

A különbség talán csak az a nagyobb gyerekek csúfolódásához képest, hogy kevésbé állandó a célpontja. Ha valakit az iskolában kiközösítenek, azt mindenki fejben tartja, hogy ő az ellenség. Oviban még lehet, hogy egyik nap Janó és Fecó egész nap szekálja Lacit, de ha másnap Janó beteg, Fecó talán önfeledten játszik majd Lacival, mintha ‘mi sem lenne természetesebb.

De miért van erre szükség? – értetlenkednek a felnőttek. Mennyivel kellemesebb lenne, ha mindenki mindenkivel jóban lenne, ahogy felnőttként eljátsszuk. Ebben a válasz egy része benne is van: idővel, fokozatosan sajátítjuk el a társas normákat, a három-négy-ötévesben még nem olyan erős a gát, hogy nem szabad (nyíltan) bántani egymást. Előnye ennek az időszaknak, hogy viszont még nincsenek kifinomult módszereik arra, hogy burkoltan bántsanak. Spontánok, azonnal megjelennek az érzelmeik. Mint annál a gyereknél, aki amiatt duzzogott, hogy anyja nem ér rá játszani vele. Dacosan toppantott, és kijelentette: „jó, akkor nem játszhatsz velem!”. Ez nem trükkös manipuláció volt a helyzet megfordítására, egyszerűen az ő szívéből ez jött, hogy a legfájdalmasabb, ha nem játszanak valakivel: hát ő is ezzel tudja kifejezni a haragját.

Ami viszont egy fokkal már rafináltabb az egyszerű indulat kifejezésnél, és már óvodás korban jelen van, az a csoportban betöltött pozíció biztosítása. Amikor a játszótérre érkező gyereket azonnal kirekesztette az egyik ott lévő, amögött az volt, hogy félt, nehogy elhappolja az újonnan érkező a játszópajtását. Hogy ezt megelőzze, neki kell leszerelnie a helyzetét veszélyeztető jövevényt. Biztos, hogy ez nem volt tudatos. Egyszerűen átfutott egy rossz érzés a csemetén, és érezte, hogy ez valamiképp a frissen érkezett gyerekkel van összefüggésben.

Erre a legtöbb szülő úgy reagál, hogy rászól a gyerekre, hogy „ez nem szép dolog, ilyet nem mondunk, gondolj bele, neked hogy esne” stb. Csakhogy akkor a poronty nem kap semmiféle segítséget a félelme oldásában. Nevezetesen, hogy igazából ő az, aki fél tőle, hogy ki fogják rekeszteni. Ezért jobb, ha a nevelés, rendreutasítás, pláne kritika („hogy lehetsz ilyen undok?”) helyett az ő motivációjára reagálunk, például azt mondva: „semmi baj, hárman is játszhattok, nézd, azon a körhintán épp hárman fértek el”. Ebben benne van az is, hogy ne rekeszd ki őt, hiszen hárman is játszhattok, de az is, hogy ne félj, nem fognak kirekeszteni.