Családháló

Kezdőoldal Lexikon Szexuális zaklatás: az óvodáskorú gyermekek kiemelten veszélyeztetettek
Családháló lexikon

Szexuális zaklatás: az óvodáskorú gyermekek kiemelten veszélyeztetettek

Kugler Gyöngyi klinikai szakpszichológus, gyermekpszichológus, igazságügyi szakértő húsz éves praxisában nagyon sok olyan kisgyermekkel találkozott, akik szexuális zaklatás áldozatai lettek. A szakembert arról faggattuk, mikor gyanakodhatunk arra, hogy egy gyermek ilyen traumát élt át, vajon miért olyan nehéz elfogadtatni az igazságszolgáltatás berkein belül, hogy egy gyermek szava bizonyító erejű, és miért nem vonják felelősségre az elkövetőket?

Írta: Gyarmati Orsolya,

Kugler Gyöngyi klinikai szakpszichológus, gyermekpszichológus, igazságügyi szakértő húsz éves praxisában nagyon sok olyan kisgyermekkel találkozott, akik szexuális zaklatás áldozatai lettek. A szakembert arról faggattuk, mikor gyanakodhatunk arra, hogy egy gyermek ilyen traumát élt át, vajon miért olyan nehéz elfogadtatni az igazságszolgáltatás berkein belül, hogy egy gyermek szava bizonyító erejű, és miért nem vonják felelősségre az elkövetőket?


– Valós az az állítás, hogy a szexuális zaklatott gyermekek esetében jellemzően valamelyik családtagjuk az elkövető?

– Igen, ez így van. Számomra is megdöbbentő volt a praxisom elején, hogy ez a személy szinte mindig az apa, az elvált apa, a nevelőapa, időnként a nagyapa.

– Mit foglal magába a szexuális abúzus-kategória?

– Semmi esetre sem kell arra gondolni, hogy ezekkel a kisgyerekekkel nemi erőszak történik, ám ha az elkövető, – aki az esetek 90 százalékában férfi – túllép egy határt, és belenyúl a gyermek intim zónájába, megérinti, kapcsolatba hozza a saját nemi szervével, azt a gyerek traumaként éli meg, mivel érzi, hogy itt valami nagyon rossz dologról van szó, amit titokban kell tartani, hiszen erre az elkövető kifejezetten megkéri – cinkosan, vagy fenyegetésszerűen. Döbbenetes, hogy ezek a gyerekek saját magukat szégyellik az abúzus után, s ez nagyon megnehezíti a feltárást, ahogy az is, hogy révén óvodáskorú, vagy még kisebb gyerekekről van szó, sokszor meg sem tudják fogalmazni, mi történt velük.

– Hogyan derülhet fény mégis egy abúzusra?

– Az egyik páciensem egy hároméves kislány, akit az anyukája egy órára kettesben hagyott a párjával. Hazatérve az anya látta, hogy a kislány furcsán viselkedik, s megkérdezte, mit csináltak, amíg ő nem volt otthon. A kislány elmesélte, hogy a férfi nemi szervével kellett játszania.

– Ilyenkor mi a következő lépés? A feljelentés?

– Ennek a kislánynak az esetében ugyan sor került az igazságügyi szakértői vizsgálatra, de nem ez a jellemző, ugyanis, még ha meg is történik a feljelentés, a rendőrségen nem olyan módon kérdezik ki a gyereket, hogy az eredményre vezessen egy súlyos traumát átélt óvodás esetében. Egy 3-5 éves kisgyerek nem tudja megmondani, milyen korú volt az elkövető, mit viselt, hányszor történt abúzus, hány órakor. Márpedig a rendőrök csak ilyen adatok birtokában hitelesítik a tanúvallomást. Sokszor már itt elakad a történet, s nem lesz folytatása. Az is előfordul, hogy a rendőrség elküldi a gyereket egy szakértőhöz, ám ilyenkor nagyon lényeges tényező, hogy mennyi idő telik el az abúzust követően addig, amíg a gyerek szakemberhez nem kerül. Ha túl sok, akkor az élményszerűséget nehezebben lehet tettenérni. A szakértőnek jó esetben elmeséli a gyerek, mi történt, de a vádemeléshez objektív bizonyítékok szükségesek. Mivel azonban nincsenek tanúk, külsérelmi nyom, a gyerek elmondása gyenge lábakon áll, erre nagyon ritkán kerül sor.

– Miért nem hisznek a gyerekeknek?

– Mert a szexuális zaklatással kapcsolatban nagyon erős a hárítás a társadalom részéről, és mindenki a másiktól várja, hogy lépjen. Számos tévhit él az emberek fejében az abúzusról, például, hogy normális ember nem csinál ilyet, a gyerek csak kitalálta az egészet, nálunk nem történhet ilyen, csak máshol, a gyereknek nem lesz semmi baja egy kis simogatástól, az anya mesélteti ezt a gyerekkel, és így tovább.

– Van arról adat, hogy a gyerekek hány százaléka érintett?

– Egy feltárt esetre húsz nem feltárt jut, azaz 100-ból 5 derül ki. Az anyukák pedig rendkívül nehéz helyzetben vannak, mert nem tudnak mit tenni. Olyan elkövetővel még nem találkoztam, aki elismerte volna a tettét, hiszen szinte biztos lehet abban, hogy úgysem hisznek majd a gyereknek, és így nem lehet rábizonyítani semmit.

– Tehát előfordulhat olyan, hogy elvált szülők esetében az anya kénytelen elengedni láthatásra az apához a gyereket, mert nincs bizonyítéka, és eszköze arra, hogy eltiltsa az őt a kicsitől?

– Sajnos igen, s emiatt sokszor elkerülhetetlen az újabb abúzus. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a gyermek traumájából fakadó tünetek sem egyértelműen kizárólag az abúzusra utalhatnak: nagyon gyakoriak a pszichoszomatikus tünetek, az ürítési funkciók zavara, evésproblémák, hasfájás, fejfájás, ám csak abból, hogy egy kisgyereknek fáj a hasa, nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy abúzus érte.

– Van egyértelmű jel?

– Az abúzust átélt gyerekek szinte kényszeresen rajzolnak pénisz-szerű képződményeket, teljesen tudattalanul. Szembetűnő jel az is, hogy az érzelmi életük drasztikusan megváltozik: vagy depresszívvé vagy szélsőségesen agresszívvá válnak.

– Mi történik a terápia során?

Először csak beszélgetünk mindenféléről, és igyekszem elnyerni a gyermek bizalmát. Ha ez sikerül, előbb-utóbb elmondja, lerajzolja, vagy akár játék közben elmutogatja a babákkal, mi történt vele.

– Látszik ilyenkor a gyermeken a megrendülés?

– Igen, és az is biztos jele az abúzusnak, hogy amikor beszél róla, az egész testén végigfut a visszaemlékezés összes érzése, a félelem, a szomorúság, miközben valahol mélyen ott marad benne az elkövető iránt érzett szeretet is.

– Mikor lehet azt mondani, hogy egy ilyen kisgyermek túl van a traumán? Mennyi ideig kell járnia terápiára?

– Egy kisfiú két évig járt hozzám, az elkövető az apuka volt. A gyermek 2,5 éves korában lett abúzus áldozata, s a terápia során egy idő után képes volt haragot érezni és mutatni, ami már a gyógyulás része. Dühösen darabokra vágta a kezébe adott papírt, széttaposta a gyurmát a földön. Elkezdett haragudni azért, amit tett vele az apja. A pszichoszomatikus tünetei is enyhültek, majd fokozatosan eltűntek. Ha idáig eljutok egy gyermekkel, már nem kell tovább járnia hozzám. Egyébként ez volt az egyetlen olyan eset a praxisomban, amelynek hat év fegyházbüntetés lett a vége – hat év pereskedést követően.

– És mi a helyzet az édesanyákkal, akik szembesülnek azzal, hogy gyermeküket szexuálisan zaklatták? Ez számukra is hatalmas trauma lehet…

– Így van, ám jelenleg rajtuk senki nem segít. Amikor egy anya rádöbben, hogy kisgyermeke abúzus áldozata, sokszor nem tudja, mit mondjon, hogyan viselkedjen, hogy viszonyuljon a gyerekhez. Az ő helyzetükön javítandó hoztam létre a Fehér Liliom Egyesületet, amelynek az a célja, hogy az áldozattá vált gyerekek szülei tájékoztatást és segítséget kaphassanak.

– Ha egy embert kisgyermekként ilyen trauma ér, később, kamaszként, felnőttként emlékszik rá?

– A lélek arra törekszik, hogy elfelejtse, ami megsebezte. Vezetek felnőtt pszichodráma-csoportokat is, ahol sokszor előfordul, hogy amikor valaki látja egy másik ember ilyen jellegű traumáját megjelenni a drámajátékban, akkor “jön fel” benne az emléke a saját gyermekkori abúzusának. A gyógyuláshoz az kell, hogy feldolgozzuk, nem az, hogy elfelejtsük a traumát, de ehhez szembesülni kell minden ehhez kapcsolódó, elfojtott érzéssel, amelyek közül a harag a legfontosabb.

– Ha valaki nem old meg egy ilyen traumát, megjelenik később az életében más szinteken ez az elfojtás?

– Nagyon gyakori, hogy a gyermekkorában zaklatott felnőtt gyerekét is zaklatják szexuálisan. Általában ilyenkor döbben rá sok felnőtt, hogy ez vele is megtörtént annak idején. Ezt nevezzük transzgenerációs traumának. A másik jellemző veszély, amely a feldolgozatlanságból fakad a prostituálódás: a prostituáltak 60-80 százalékát zaklatták gyermekkorában.

– Ezek a nők gyermekként nyilván azt tanulták meg, hogy “engem bármikor használhatnak, áldozat vagyok…”

– Igen. Olyan ez, mintha keletkezne egy lenyomat a lelkünkben, ami hívja az ilyen helyzeteket.

– Lát arra esélyt, hogy egyszer majd elég lesz a gyermek szava és a nyilvánvaló tünetek a vádemeléshez?

– Remélem, hogy haladunk ebbe az irányba. Nagyon fontos lenne, hogy a bírák, ügyészek, gyámügyesek kifejezetten ezzel kapcsolatban is bővítsák a tudásukat, mert sokkal komolyabban kellene venni és felvállalni a gyermekkori szexuális abúzusokat.

Fotók: Ancsin Gábor


Kugler Gyöngyi az ELTE angol-magyar szakjain szerzett diplomát, s ezt követően lett pszichológus. A (gyermek-)klinikusi diploma mellett megszerezte az individuálpszichológus-terapeuta majd a pszichodráma-vezető végzettségeket. Hosszú ideje dolgozik az igazságügyben is: bíróságok, gyámhivatalok és rendőri szervek megbízására végez szakértői vizsgálatokat, de családi mediátorként is tud segíteni a hozzá fordulóknak.

Hozzászólások

hozzászólás

Hozzászólások