Felállni stroke után – “Nekem élnem kellett, ott volt a gyerekem”

Magyarországon évente 35-40 ezren esnek a stroke áldozatául. Keresztesné Sándor Katalin szintén szembenézett vele. Az agyinfarktus egy olyan rosszulléttel kezdődik, aminek nincsenek előjelei. Ha azonban bekövetkezik, akkor minél előbb kezelni kell, hiszen annál nagyobb az esély a túlélésre vagy a teljes felépülésre. Katalin megismerte a mélységeket, mégis hiszi, hogy bármi is történt, az életben mindig a boldogságot kell keresni. Történetével bekerült a Richter Főnix Közösség tagjai közé.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
betegség
2019. április 04. Családháló, Richter Főnix Közösség

A stroke a felnőttkori rokkantság egyik vezető kiváltója, a szív-és daganatos betegségek mellett az egyik legtöbb elhalálozással járó betegség. A stroke vészhelyzetet jelent: azonnali kezelése az élet és a halál, de legalábbis a károsodás mértékét dönti el. A korai kezelés a súlyosabb agykárosodást és az életminőség romlását előzheti meg.

Keresztesné Sándor Katalint egy reggel érte a hirtelen rosszullét. A lányával készülődtek, amikor egyszer csak elkezdett elhomályosodni a látása, aztán nem tudott megszólalni, majd felállni se. Ha nincs ott a lánya, talán ma már nem élne.

„Később agyi aneurizma műtétem volt, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy ki kellett venni a koponyámból egy részt. A fejközéptől a fülemig fel voltam vágva. A műtét előtt sokkot kaptam, egy hang se jött ki a torkomon. Nekem ott megmondta a doktor úr, hogy vagy életben maradok vagy nem. De nekem élnem kellett. Ott volt a gyerekem.”

Katalin nem csak testi, hanem lelki fájdalmakkal is megküzdött a gyógyulási folyamat során.

„Körülbelül fél évig nem igazán tudtam mozogni. Fájdalmaim voltak. Emellett nem tudtam elfogadni, hogy ágyhoz vagyok kötve, és olyan alapvető dolgokra sem vagyok képes, mint a mosakodás. Arra is emlékszem, hogy mindig mindenki el szerette volna kerülni, hogy tükörbe nézzek. Nagyon gyenge voltam, alig voltam 45 kiló, nehezen tudtam járni, mégsem értettem, hogy miért óvnak ennyire. Aztán amikor senki nem látta, kibotorkáltam a fürdőszobába, megnéztem magam, és akkor megértettem. Tisztán emlékszem arra a pillanatra. Belenéztem a tükörbe, és azt mondtam magamnak: így nem… Én ugyanolyan akarok lenni, mint voltam. És ez a kijelentésem vitt előre.”

Katalin gyógyulását segítette, hogy autodidakta módon megtanult festeni. Az alkotás végül nem csak az ő mentsvára lett, hanem másoknak is örömet tudott szerezni vele.

„Az idősek otthonában rengeteg képem ki van téve. Az otthon vezetője kérdezte meg, hogy lenne-e kedvem ehhez, mert lekötné az idős embereket. Bízom benne, hogy segítek nekik, más lesz egy kicsit a hangulatuk.”

Katalin szerint az életben megeshet, hogy váratlan tragédiák történnek velünk, mégis mindennél fontosabb, hogy ne veszítsük el a hitünket, és kapaszkodjunk valamibe, ami boldogságot adhat.

„Ha valaki kezdi azt érezni, hogy a falak mennek össze, és szűkül a tér az életében, akkor rögtön öltözzön fel és menjen ki a szabadba. Már az, hogy felöltözöm utcai ruhába, fél siker. Az, hogy kimegyek az emberek közé és próbálok mosolyogni, próbálom magam jól érezni, annak ellenére, hogy mi történt velem, az már egy újabb siker.”