proba2
Valahol az Uraltól keletre és az Ob-folyó összefolyásától északra, a tajga mélyén élnek a mára már kissé elfeledett, legközelebbi nyelvrokonaink, a hantik és a manysik. A két obi-ugor nép nomád életvitele és különleges kultúrája ugyan kihalóban van, néhányan azért még ősi és szocializálatlan szokásaik szerint élnek. Hogy ezek a ritka kultúrák ne vesszenek el a feledés homályában, a családháló.hu felkereste Winter Erzsébet fotóművészt, aki 1991. márciusában és 1992. augusztusában kétszer egy hónapot töltött egy szibériai hanti családnál.
Valahol az Uraltól keletre és az Ob-folyó összefolyásától északra, a tajga mélyén élnek a mára már kissé elfeledett, legközelebbi nyelvrokonaink, a hantik és a manysik. A két obi-ugor nép nomád életvitele és különleges kultúrája ugyan kihalóban van, néhányan azért még ősi és szocializálatlan szokásaik szerint élnek. Hogy ezek a ritka kultúrák ne vesszenek el a feledés homályában, a családháló.hu felkereste Winter Erzsébet fotóművészt, aki 1991. márciusában és 1992. augusztusában kétszer egy hónapot töltött egy szibériai hanti családnál.
A művésznő a Néprajzi Múzeum munkatársaként utazott Szibériába, ahol a Szurguttól körülbelül 300 km-re élő Szopocsina családnál vendégeskedett. A látogatás során számos tapasztalatot szerzett, melyeket az élménybeszámoló során velünk is megosztott.
Út a hantik felé:
A Néprajzi Múzeumban dolgoztam, mint fényképész és több helyre, Magyarország egész területén, a kollegákkal mentem, jártam az országot, hogy minél több néprajzilag fontos tárgyi emlékeket örökítsünk meg. Így kerültem aztán ki Erdélybe, mert ott talán még ma is sokkal inkább lehet dúskálni az ilyen kincsekben, később aztán ugyanígy mentem Szibériába is.
Az egyik néprajzos kolleganőm, aki többször járt nyelvrokonainknál – akik egyébként oroszul és hanti nyelven beszélnek – az akkori Leningrádban végezte az egyetemet és lehetősége volt kapcsolatot teremteni az ottani kis népekkel. Így került a hantikkal is kapcsolatba. Ő előttem volt már kétszer náluk és mindig én dolgoztam föl a fotóanyagát, így került a figyelmemben ez a csodás világ. Mivel ő néprajzos volt, a fotózás nem tartozott az erősségei közé, így eszembe jutott, hogy kikísérhetném őt és megörökíthetném úgy igazán az ottani élet nehézségeit, a hagyományaikat. Ehhez persze hozzátartozott az is, hogy megtudtam, ez a törzsi élet kihalóban van és semmi kutatási dokumentáció – fotóban – nem marad róluk. Miután a kolleganőm örült, hogy kísérő társra lelt bennem, a Néprajzi Múzeum igazgatójához vonultunk az ötletünkkel, aki támogatásáról biztosított, ám anyagi hozzájárulásával már kevésbé tudott segíteni, mivel a múzeumnak akkoriban sem volt sok pénze. Így esett, hogy saját, jó barátaim szponzorálták utamat.
Valahol az Uraltól keletre és az Ob-folyó összefolyásától északra, a tajga mélyén élnek a mára már kissé elfeledett, legközelebbi nyelvrokonaink, a hantik és a manysik. A két obi-ugor nép nomád életvitele és különleges kultúrája ugyan kihalóban van, néhányan azért még ősi és szocializálatlan szokásaik szerint élnek. Hogy ezek a ritka kultúrák ne vesszenek el a feledés homályában, a családháló.hu felkereste Winter Erzsébet fotóművészt, aki 1991. márciusában és 1992. augusztusában kétszer egy hónapot töltött egy szibériai hanti családnál.
A művésznő a Néprajzi Múzeum munkatársaként utazott Szibériába, ahol a Szurguttól körülbelül 300 km-re élő Szopocsina családnál vendégeskedett. A látogatás során számos tapasztalatot szerzett, melyeket az élménybeszámoló során velünk is megosztott.
Út a hantik felé:
A Néprajzi Múzeumban dolgoztam, mint fényképész és több helyre, Magyarország egész területén, a kollegákkal mentem, jártam az országot, hogy minél több néprajzilag fontos tárgyi emlékeket örökítsünk meg. Így kerültem aztán ki Erdélybe, mert ott talán még ma is sokkal inkább lehet dúskálni az ilyen kincsekben, később aztán ugyanígy mentem Szibériába is.
Az egyik néprajzos kolleganőm, aki többször járt nyelvrokonainknál – akik egyébként oroszul és hanti nyelven beszélnek – az akkori Leningrádban végezte az egyetemet és lehetősége volt kapcsolatot teremteni az ottani kis népekkel. Így került a hantikkal is kapcsolatba. Ő előttem volt már kétszer náluk és mindig én dolgoztam föl a fotóanyagát, így került a figyelmemben ez a csodás világ. Mivel ő néprajzos volt, a fotózás nem tartozott az erősségei közé, így eszembe jutott, hogy kikísérhetném őt és megörökíthetném úgy igazán az ottani élet nehézségeit, a hagyományaikat. Ehhez persze hozzátartozott az is, hogy megtudtam, ez a törzsi élet kihalóban van és semmi kutatási dokumentáció – fotóban – nem marad róluk. Miután a kolleganőm örült, hogy kísérő társra lelt bennem, a Néprajzi Múzeum igazgatójához vonultunk az ötletünkkel, aki támogatásáról biztosított, ám anyagi hozzájárulásával már kevésbé tudott segíteni, mivel a múzeumnak akkoriban sem volt sok pénze. Így esett, hogy saját, jó barátaim szponzorálták utamat.
