Az otthoni gofri ezerszer jobb – eláruljuk a tökéletes receptet

Az úgynevezett gasztroforradalom nem mindenhová ér el, de még a street food és food truck láznak is erősek a korlátai. Hamburger és girosz minden sarkon van, de még mindig alig lehet igazi, az eredetihez hasonló gofrit kapni Magyarországon, sőt azt sem tudjuk, milyen az igazi.

Rengeteg olyan étel létezik, amiről hisszük, hogy ismerjük, úgy képzeljük, ettünk már olyat, van róla elképzelésünk, milyen a felépítése, vagy milyennek kellene lennie. A fejünkben él egy kép, amely az elnevezéshez kapcsolódik: aztán ha egyszer kóstolunk belőle egy autentikusat, kiderül, hogy eddig vak tudatlanságban éltünk.

Így voltam én a gofrival. A puha, kissé fojtós, elhajló, lényegében valódi ízzel nem rendelkező strandos vagy talponállós változatok éltek gofri címszó alatt a tudatomban.  Amikor elkezdtem a kis házi melegszendvicssütőm gofribetétével és különböző receptekkel kísérletezni, eljött a megvilágosodás.

Elfelejtett kisgép

A legtöbb háztartásban találni valahol egy melegszendvicssütőt, amire a legtöbben előbb rákapnak, és folyton használják, majd elfelejtik, és felkerül a szekrény tetejére, ahonnan csak évtizedekkel később bukkan elő újra.

Ezekhez a szegény, aluértékelt kütyükhöz általában jár gofrisütőbetét, ami, ha lehet, még magánál a sütőnél is lehetetlenebb helyre szokott elveszni. Most igyekszünk felsorolni az összes nyomós érvet, amiért érdemes előkaparni a sufniból.

Gofritörténelem

A legjobb belga utcai étel történetéből doktori disszertációkat lehetne írni. Már a 9-10. században létezett egy olyan ostyaféleség, amit két felhevített vaslap között sütöttek meg. A legrégebbi recept még csak tojást, bort és lisztet tartalmazott, sőt ekkor még a vaslapok sem egyszerűen kockásak voltak. Ezek a lapok alaposan, művészien kidolgozott mintákat, gyakran képeket ábrázoltak, például Jézus Krisztus keresztre feszítésének jelenetét vagy más bibliai történetet.  16. századi festményeken már a ma ismert, rácsos formájú gofrik láthatók, például ezen a Bruegelen is, ahol a karneváli forgatagban több jelenetben is szerepel a kockás sütemény.

Később fokozatosan finomodott a recept, kerültek bele fűszerek – gyömbér és fahéj – és némi cukor is. A 16-17. századból származik az első kelesztett gofri receptje. Később francia és német nyelvű szakácskönyvekben is felbukkannak receptek. A 18. század végi leírásokban már kerülhet a tésztába felvert tojásfehérje, szerecsendió, kardamom, reszelt citromhéj, sőt szegfűszeg is.

Ekkortájt jelenik meg az első angol nyelvű gofrirecept. Az amerikai stílusú változat az 1964-es New York-i világkiállításon debütált, abból az óriási sikert aratott verzióból indult, amit egy belga család mutatott be. Ebből alakult ki később a máig elterjedt, sütőporral dolgozó recept, amit Amerikában sósan-édesen, szalonnával esznek.

Belgák: a levegős és a sűrű

Sokféle belga gofri létezik, de két főbb fajtát érdemes kiemelni: a liége-it és a brüsszelit. Eredetileg mindkettő élesztős tésztából készül, nem sütőporosból, pont mint az amerikaiak, illetve azok, amiket itthon ismerünk. Az egyik kevert, a másik dagasztott tésztából sül – a végeredmény két, teljesen különböző édesség lesz.

A kevert kívül ropogós, belül pedig egészen lyukacsos-levegős lesz, míg a liége-i sűrű, de foszlós állagú. Érdekes módon egyik tészta sem édes, így mindenki magának állíthatja be, mennyi porcukorral, tejszínhabbal vagy más édes feltéttel teszi még ütősebb élménnyé az otthoni gofrizást.

A cikk még nem ért véget. A többi receptért olvass tovább!