A karantén nem zár el Istentől! – Beszélgetés Mihalovics Mihály görögkatolikus kórházlelkésszel

„Ha Istennel csak a templomban szoktam kapcsolatban lenni, akkor valamit félreértettem!"

interjú
2020. március 31. Dobrai Zoltán

Fotó: Mihalovics Mihály

Egy családos pap, aki a haldoklóknak nyújt lelki támaszt. Félelemről, imáról és megváltozott feladatokról kérdeztük Mihalovics Mihály budapesti kórházlelkészt, aki rámutatott: a karantén nem zár el Istentől.

Családháló: Misi atya, te családos pap vagy. Milyen nehézségekkel kell megküzdenetek a járvány idején a családban?

Mihalovics Mihály: Azt hiszem, minden szülő arra szokott vágyni, hogy többet lehessen a családjával, többet lehessen otthon. A gyerekek is sokszor szeretnék, hogy iskola vagy óvoda helyett otthon maradhassanak. Most, hogy otthon kell lennünk, mégis nehézségekkel szembesülünk. Az egyik oka talán az, hogy

nem szabadon választjuk az otthonmaradást,

hanem kényszerből kell így tennünk. Ez a kényszerűség elveszi az ízét, elrontja azt, ami máskor örömmel töltene el bennünket. Amikor az otthonmaradást áhítozzuk, azok a képek jutnak eszünkbe, amik fontossá válnak egy nyaralás vagy vakáció alatt. Ilyenkor jó esetben nem dolgozunk, most viszont dolgoznunk és tanulnunk kell. Ezt nehéz megszokni, nehéz a saját türelmetlenségünkkel szembesülni. Viszont nagy lehetőség is ez az új helyzet. Átértékelődhetnek dolgok, megváltozhatnak a fontossági sorrendek. Most lehetőségünk adódik arra, hogy végiggondoljuk, mit csinálhatnánk másképpen vagy jobban a jövőben. Amire véget ér ez a kényszerű időszak, kész stratégiánk lehet arra, hogyan éljünk jobban, boldogabban. Nekünk is új és nehéz ez a helyzet, tanuljuk, szokjuk, és igyekszünk pozitívan hozzáállni.

CSH: Budapesti görögkatolikus kórházlelkészként hogyan tudod ellátni ezt a szolgálatot a járvány idején?

M. M.: Egy ideje már nem végezhetem a szokásos, rendszeres beteglátogatást a rám bízott kórházakban. Hasonlóan a hozzátartozókhoz, ez nekünk, papoknak sem lehetséges. Ez nagyon hiányzik, de természetesen megértem és el tudom fogadni, hogy nem lehet veszélyeztetni a betegeket. Haldoklókhoz még beengednek, hogy a betegek kenete szentségében részesítsem őket, de erre is szigorú feltételek mellett van lehetőség, szabályszerűen előkészülve, beöltözve. A szokásos szertartásokat, amiket kórházi kápolnákban szoktam végezni, most nem imádkozhatjuk együtt. Természetesen ezek is hiányoznak.

A betegekért imádkozni tudok, most ennyit tehetek.

Igyekszem megtalálni a módját annak, hogy a távolból is adhassak valamilyen segítséget azoknak, akik ezt igénylik, például ezért születik most ez az interjú, illetve tervezek szentírás-magyarázatokat, prédikációkat is közzétenni írásban vagy akár videó formájában – bár ez még szokatlan a számomra.

CSH: Látva a betegeket és a haldoklókat, te többet találkozol a félelemmel, az elmúlással, mint mások. Félünk a járványtól, a vírustól, féltő szeretettel gondolunk szeretteinkre. Mi segíthet nekünk a félelemben? Mi segít a betegeknek, akikkel te találkozol?

M. M.: A félelem most megóvhat minket, a túlzott félelem viszont megbetegíthet. Én úgy látom, most többek között azért is ijesztő ez a helyzet, mert szembesít bennünket olyan tényekkel, mint a földi életünk végessége, az emberi lét törékenysége, a sebezhetőségünk. Természetes, hogy ezekkel a témákkal nem foglalkozunk minden nap, nem is lenne jó, bár menekülni sem lehet előlük egy életen keresztül. Most azonban  ijesztően valóságosnak tűnnek. Minden nap figyeljük az adatokat, hányan fertőződtek meg, mennyien betegek, hány embertársunk vesztette életét. Jó, ha empatikusabbá válunk ezek által, de ha csak félelemből érdekelnek ezek az adatok, az biztosan nem használ senkinek. Meglepő számomra, hogy más betegségek veszélyére nem figyelünk ennyire. Nem szokott érdekelni minket, hányan betegednek meg a helytelen életmódjuk következtében, mennyien vesztik életüket szív- és érrendszeri problémák miatt, mennyien szenvednek pszichoszomatikus betegségekben, hány család szenved és megy tönkre különböző szenvedélybetegségektől…

Ezek mind olyan problémák, betegségek, amiket időben kezelve, tudatosabban élve el lehetne kerülni, vagy legalábbis csökkenteni lehetne a veszteségeket – ahogyan most a koronavírus megelőzése miatti tanácsokat is komolyan vesszük. A félelem nem old meg semmit, nemcsak a mostani helyzetben, hanem máskor sem. A kórházakban sok félelemmel és aggodalommal találkozom. Van, hogy én is félek, és kérdések merülnek fel bennem: Vajon tudni fogom, mit mondjak? Tényleg segít, ha imádkozunk? Van nekem ehhez elegendő kompetenciám vagy erőm? A betegek félnek, mert nem tudják, meggyógyulnak-e. Félnek a szenvedéstől, a fájdalomtól, a kiszolgáltatottságtól és a haláltól. Ezektől mindannyian félünk, ez így természetes. Ezek az életünk részei, ahogyan maga a félelem is. Szerintem a félelemnek nem ellentéte a bátorság.

Nem az a bátor, aki nem fél. A félelemmentességet inkább a vakmerőséggel tudnám összekapcsolni, vagy valamilyen lelki betegséggel. Ha bátrakká válunk, akkor is félünk, de legyőzzük ezt a félelmet. Azt hiszem, hívőként könnyebb szembenézni a félelmekkel, mert nem egyedül harcolunk.

CSH: A templomok zárva vannak, a közösségek sem járnak össze imádkozni. Hogyan ápolhatom a spiritualitásomat otthon, ami a munkahelyem lett, a pihenés helye és a családi élet tere.

M. M.: Nyilván szorosan kapcsolódik hitünk a vallásosságunkhoz, a templomba járáshoz vagy az Eucharisztiában való rendszeres részesüléshez, ezért nehéz most ez a helyzet. Ugyanakkor áldás is lehet, hogy épp nagyböjtben kell ezt megélnünk, a lemondás időszakában. Igaz, nem egészen önként vállalt ez a lemondás, de például a mi keleti egyházunkban ősi szokásként él az a liturgikus napok megtartása, amely napokon nagyböjtben nem végzünk Szent Liturgiát. Az őseink látták ennek az értelmét, megtapasztalták az értékét. Ugyanakkor vallásos hiányérzetünkre most nagyszerű gyógyír a Szentírás. Néhány napja beszélgettem erről egy paptestvéremmel. Neki az a véleménye a nyilvános szertartások végzésének tilalmával kapcsolatban, hogy a Bibliában is az élő Igével találkozhatunk, hasonlóan az Eucharisztiában való találkozáshoz. Természetesen a kettő nem ugyanaz, de most tényleg több időnk és lehetőségünk adódik megismerkedni az írott Igével. Egyetértek vele. Ha Istennel csak a templomban szoktam kapcsolatban lenni, de a munkahelyemen, pihenés közben vagy a családomban nincs helye vagy szerepe, akkor valamit félreértettem a hitünkkel kapcsolatban.

A spirituális életünktől nem lettünk elzárva. A karantén nem zár el Istentől.

CSH: Mit üzensz azoknak a híveknek, akikkel most nem tudsz találkozni?

M. M.: Azok, akikkel a szertartásokat végezzük, akik önkéntes beteglátogatóként segítik a munkámat, és azok a krónikus betegek, akikkel rendszeresen találkozom, most nagyon hiányoznak. Lehet, hogy fizikálisan nem vagyunk együtt, de mindennapi imáimban velük vagyok. A legfontosabb üzeneteknek pedig azokat tartom, amit manapság mindenhonnan hallhatunk vagy olvashatunk: maradjunk otthon! Szerintem nem kell túlzottan félni vagy megijedni, de fontos, hogy belássuk: valóságos veszéllyel nézünk szembe. Amit pedig örök üzenetként olvashatunk a Szentírásban: nem egyszer történt már olyan, hogy valamit átoknak, tragédiának és csapásnak hittünk, aztán valamilyen módon Istennel együtt áldásossá vált. Ez igaz lehet a mostani állapotokra is, de ez rajtunk is múlik.

Inkább akarjunk áldássá válni, mint tragédiák forrásává!