Az elmaradt karácsonyi ajándék

Ma bő négy hónapja tudtuk meg, hogy létezel és éppen ma két hónapja tudtuk meg, hogy már nem vagy velünk.

Serényen dobogó kis szíved – amely oly boldoggá tett minket, amit évek óta nem éreztünk  –, három héttel később már nem mozdult.

Sohasem fogom elfelejteni azt a képernyőképet és nőgyógyászom arcát sem.

Nincs jó hírem – mondta, olyan kedvesen és együttérzően, hogy bár azonnal elfacsarodott a szívem, először nem is fogtam fel, mekkora baj van. De az volt, nagy baj. És a legnagyobb baj, hogy míg az első vizsgálatnál mellettem volt, a másodiknál nem volt jelen az édesapád. Alig tudtam kibotorkálni a rendelőből, de mire hazaértem, könnyes szemmel és tárt karokkal várt rám, hogy együtt sirassunk el Téged. Elválásunk akkor kezdődött, de csak napokkal később ért véget, amikor a műtéti kiírás ellenére (vagy pont azért) magadtól elmentél. Akkor találkoztunk először. És utoljára. Azóta egy kis kereszt jelzi a kertben: van egy Angyalkánk, aki nemcsak karácsonykor látogat meg minket. Ez lesz az első karácsonyunk

Veled és egyben Nélküled.

Még szoknom kell a gondolatot. De már nem fáj annyira, mint akkor. Akkor szívettépően elviselhetetlen érzés volt, hogy annyi gyötrődés és kétség után (elsősorban a korunk miatt, hiszen mindketten elmúltunk negyven évesek – de hát mit tegyünk, ha csak addigra érett meg mindkettőnkben az a gondolat, hogy a hatfős ebédlőasztalnál még hiányzik valaki) végre megfogantál, hogy aztán két hónap múlva elveszítsünk.

Gyönyörű két hónap volt.

Születésnapi ajándékként kaptalak. Te tudod a legjobban, mennyire vártunk. Éppen egy éve, tavaly karácsonykor kerültél a gondolatainkba, fél év múlva a szívünkbe, majd két hónap múlva a pocakomba – így fogalmaztuk meg a testvéreidnek később, amikor már beszéltünk nekik Rólad.

Ismerve a statisztikákat (40 éves kor felett 5% esély van a természetes úton történő megfoganásra), az első napokban, hetekben el sem hittem, hogy tényleg létezel – még akkor sem, amikor váratlanul hányingerem támadt vagy az esti beszélgetés közben elaludtam (korábban erre csak a férjem volt képes), és akkor sem, amikor egyre jobban feszültek rajtam a ruháim (amit a nyaralások bőséges vacsoráira és az őszi futás tanévkezdés miatti elmaradására fogtam).

Csak akkor kezdtem elhinni, hogy vagy, amikor édesapáddal együtt megpillantottunk az ultrahangos képernyőn és láttuk dobogni a kis szívedet.

Akkor jutott eszembe, hogy előző vetélésem öt hetes korban történt és veled már túl vagyunk ezen a kritikus időszakon. Akkor kezdtem elhinni, hogy újra édesanya leszek, és már nem féltem attól, vajon egészséges vagy-e. Miért ne lennél – gondoltam és elkezdtem (persze egyelőre csak titokban) előkeresni a kismama ruháimat. Már ami megmaradt belőlük, hiszen a legtöbbet elajándékoztuk, a babaholmikkal együtt. Három gyermek után nem terveztünk többet, különösen azután, hogy a két fiúnk után végre született egy kislányunk is.

Elkezdtem beleélni magam, hogy megint nem leszek a magam ura és nem alszom egy-két évig, de sebaj, gondoltam, majd túléljük ezt is és milyen jó lesz majd, ha a hatodik szék sem lesz üres az ebédlőasztalnál. Valami ősi ösztön mégsem engedte, hogy bárkinek is meséljek Rólad, még a testvéreidnek sem, pedig a legkisebb már elkezdett célozgatni a növekvő pocakomra és az állandó álmosságomra. Nem kellene elmondanod valamit – kérdezte döbbenetes bölcsességgel a hatéves lányunk, én pedig hárítottam, nyárról és elmaradt futásról magyaráztam neki. Majd a következő vizsgálat után – mondtam magamnak és a férjemnek, aki már tervezgetni kezdte, kivel mikor találkozunk és mikor szólunk a nagy hírről.

És aztán eljött a következő vizsgálat. Ami után más hírt kellett elmondani. Persze nem azonnal és nem mindenkinek. Csak miután végleg elbúcsúztunk Tőled és csak a testvéreidnek. Nemsokára jött a halottak napja és addigra gyűjtöttem már annyi erőt, hogy egy gyertyával többet meggyújtva elmeséljem nekik:

van két kistestvérük a Mennyben, egyikük nemrég került oda.

Megértették, együtt elsirattunk. Nagyon szép este volt, aminek emlékét igyekszem megőrizni – erősebben az ultrahangos felvételnél és a nőgyógyász arcánál.

Minden nap gondolok Rád.

Addig ugyan még nem jutottam el, hogy a kertben meglátogassam a kis keresztedet, annak látványtól még félek. De tudom, eljön majd az az idő is. És az is, amikor a testvéreiddel együtt keressük fel. És talán egyszer eljön majd az a karácsony is, amikor eggyel többen látogatunk meg.