Búcsú nélkül – Egy elmaradt ballagás margójára

Sokféle veszteséggel zárjuk majd a koronavírus időszakát. A végzős diákok például egy életre szóló élménnyel lesznek szegényebbek.

ballagás
2020. április 30. Czefernek Léna

Fotó: Pixabay

A ballagás rítusa szervesen hozzátartozik az ember felnőtté válásához, a továbblépés aktusához, ami nélkül talán lezárni is nehezebb a mögöttünk hagyott időszakot. Hiányába semmiképpen sem kell belehalni, de egy életen át elkísérhet, mint egy kimondatlan szakítás, egy örökké befejezetlen utolsó mondat. Ebbe a tehetetlen helyzetbe került most több ezer diák, de valószínűleg óvodás is.

Soha nem fogom elfelejteni az általános iskolai ballagásomat. Mind közül ez volt a legemlékezetesebb: az esti szürkületben fehér lufikon lógó apró csillagszórókat repítettek az égbe, miközben Vangelis 1492 című, akkor még megunhatatlannak tűnő száma szólt az iskolaudvaron. Záróakkordként pedig meggyújtották a két felkoszorúzott évszámot, ami azt mutatta, meddig jártunk az intézmény falai közé. Soha annyira erősen nem éreztem addig, milyen nagy dolog, hogy az életünk egy korszaka lezárul, s hogy mi az osztályban végig ott voltunk egymásnak éveken keresztül, kitörölhetetlenül. Csak szorítottuk egymás kezét, szívünk a torkunkban dobogott…

Először akkor szorult össze a szívem, amikor rájöttem: kislányom valószínűleg lemarad erről az élményről, nem tud majd elköszönni szeretett óvónénijeitől, társaitól, nem fog majd csillogó szemmel verset mondani, s az óvodaudvaron óriáslufikat röptetni a szélben, amire egyébként már évek óta készül. Nem fogja rongyosra olvasni a ballagásra kapott mesekönyvet, mint én tettem egykor, s talán csak akkor jön rá, hogy vége az egésznek, mikor szeptemberben már a padba kell beülnie. Nálunk egyébként az a borzasztóan édes hagyomány, hogy a nagycsoportosok az óvoda szövőszékén készítik el saját, színes tarisznyájukat a ballagásra. Ebből is kimaradunk idén.

Legyinthetnénk rá, hiszen még csak óvodás, s rengeteg hasonló alkalom kínálkozhat majd az életében, de nem lenne igazunk. Ebből az élményből csak egyetlen egy létezik, hiszen pár hónap múlva az iskola küszöbét kell átlépnie, s ott teljesíteni. Az idő kereke visszaforgathatatlanul pörög tovább. Persze tarthatunk majd utóballagást, ha enyhülnek a korlátozások, elhívva mindenkit, aki el tud jönni, s valószínűleg azt is élveznék a gyerekek, de ennek esélye jelenleg csekély.

Így jártak most azok a középiskolások, akik jövő héten már az érettségi vizsgákon izgulnak majd, s akik szintén most ballagnának, szerenádoznának tanáraik ablaka alatt. Az élmény most már visszavonhatatlanul kimarad az életükből. Nem fogják utoljára szabad lélekkel végigjárni az iskolatermeket, kezükben alig elférő virágcsokrokkal, az alsóbb évfolyamok irigy és a szülők, nagyszülők elfogódott tekinteteinek kereszttüzében. A harmadikosok sem díszítik majd izgatottan az osztálytermeket, s csempésznek némán, lesütött szemmel egy szál virágot a számukra szimpatikus negyedikes kezébe. Elmaradnak a köszönőbeszédek, az igazgatók büszkeségtől csengő, ám annál lassabban haladó biztató szavai. Nem lesz túl rövid ünneplőszoknya, félrefordított nyakkendő, buli után iskolában alvás.

Ezek a fiatalok most csendben, hangtalanul, védőfelszerelésben válnak éretté.

Lehet, érettebbekké, mint mi, akik gondtalanul, plusz feszültségektől mentesen vészeltük át ezt az időszakot. Mert nem várt ránk a mostanihoz hasonló fenyegetettség a nagyvilágból. Legfőbb gondunk az érettségi megszerzése, a jegyek felfelé kerekítése volt, nem kellett féltenünk saját s szeretteink életét valami nagy és rejtélyes erőtől. Nem kellett csendben, otthon meghúzódva ünnepelni a felnőtté válásunkat, s megfoghattuk azoknak a kezét, akikkel együtt éltük meg életünk eme jelentőségteljes napjait.

Ezek a fiatalok most a járvány néma hőseivé váltak, hiszen a fenyegetettség ellenére demonstrálniuk kell, hogy az élet s a bennük szunnyadó értelem bizony nem állt meg. Ők, akik a jövő letéteményesei, most – ha szerényebb körülmények között is –, de számot vetnek eddigi tudásukról, s jelentős szerepet vállalnak hazánkban az élet újraindításában. Elképzelhető, hogy az utánuk következő nemzedék majd róluk is fog olvasni a történelemkönyvekben, ahogy mindannyiunkról, akik ezt a nagy és láthatatlan csatát vívtuk világunk megőrzéséért a rejtett ellenséggel szemben.

Isten éltesse tehát a most ballagókat! Kívánom nekik, hogy életük nagy eseményeit a mostaninál sokszorosan méltón ünnepelhessék meg, mert ők is megérdemlik azt a bizonyos bevonulást az élet nagy színpadára: