Digitális detox – az egész családot erősítheti a nagyböjti fogadalom

A nagyböjt egy olyan időszak, melyben felkészülünk az Istennel való húsvéti találkozásra. Ahhoz, hogy még mélyebben be tudjuk fogadni Őt, érdemes helyet készíteni a szívünkben, lelkünkben, elménkben – ehhez nyújt segítséget a böjtölés. Érdemes elgondolkodni azon, miről mondunk le, mi az, ami leginkább az épülésünket szolgálja. A digitális böjt által felszabadult időmet például fordíthatom imára vagy akár a szeretteimmel, környezetemmel való kapcsolat elmélyítésére is.

Egy átlagos ember napi 150 (!) alkalommal nézi meg a mobiltelefonját.

Vannak, akik munkájuk során is számítógéppel dolgoznak, mások ezzel vezetik le a feszültséget, vagy éppen itt tartják a kapcsolatot a külvilággal. A technika ilyen formán beszippantott minket, egyik generáció sem kivétel, s ennek számtalan negatív hatásával már most szembesülünk: kevesebbet mozgunk, gondolkodunk, beszélgetünk, és ebbe beletartozik az Istennel folytatott párbeszéd, az imádság is. Nevezhetjük ezt függőségnek vagy akár szükségességnek is, de az biztos, hogy a technikai eszközök jobban uralnak minket, mint az ideális lenne.

Ezen felbuzdulva határoztuk el tavaly nagyböjt idején, hogy mi bizony családi digitális böjtöt, ha úgy tetszik, detoxot tartunk a húsvét előtti időszakban. Lányaink kisebb-nagyobb lelkesedéssel csatlakoztak az akcióhoz, hiszen ez azt jelentette, hogy az ő számukra is korlátozottá válik a hozzáférés a számítógépen elérhető tartalmak – jobbára mesék tekintetében. A fogadkozást tett követte, s amilyen nehezen indult, végül olyan szép gyümölcsökkel zárult ez az időszak számunkra. A böjtölés eredményességét az is mutatja, hogy idén már alig vártuk, mikor foghatunk hozzá a digitális eszközök száműzéséhez, s nagyobb lánykánk is önként ajánlotta fel, hogy csatlakozik a kezdeményezéshez.

Senkit nem szeretnénk lebeszélni a böjtölés hagyományos formáiról, sőt, a kettő nem zárja ki egymást, most mégis azt szeretném megosztani, milyen tanulságokat vontunk le a tavalyi önmegtartóztatás kapcsán, amelyet több-kevesebb sikerrel későbbi életünkbe is beilleszthettünk.

Amint azt már a bevezetőben említettem, a mobiltelefon folytonos jelenléte egy furcsa állapotot hoz létre: folyamatosan

készenlétben áll az idegrendszerünk,

s mivel az internetről ránk ömlő információhalmaz feldolgozásával az agyunk állandóan le van foglalva, így kevesebbet gondolkodunk. Úgy is mondhatnánk, hogy hiányoznak a csendjeink. Amikor a saját ötletek, vágyak, elképzelések megszületnek bennünk, vagy éppen a helyére kerülnek. A tudatosságot ilyen formán felváltotta egy tudattalan sodródás, amely az életünk minden területét meghatározza: a szabadidőnket, a munkánkat, de még a szeretteinkkel, sőt, az Istennel való kapcsolatunkat is.

Hogy érthetőbb legyen, íme egy példa: ha este, egy fárasztó nap után zombiként bámulom a telefonomat, akkor azt hiszem, hogy pihenek, ám az agyam pörög tovább.

Sem házaspárommal, sem Istennel nem tudom megbeszélni mindazt, ami foglalkoztat, s csak látszólag vagyok nyugalmi állapotban,

valójában ugyanolyan felzaklatva alszom el, mint ahogyan számítógépezés előtt éreztem magam. Esetleg elmarad az esti imádság is vagy a párunkkal való meghitt beszélgetés, így csupán fizikai valómban vagyok jelen a körülöttem lévők között s végső soron a saját életemben is. Mondhatnánk úgy is, elodázom a lelki feladataimat. Mert bizony az élet által elénk sodort problémákkal akkor is meg kell küzdenünk, ha kényelmesebb volna a szőnyeg alá söpörni őket, ellenkező esetben később fognak kihullani elénk, mint az a bizonyos csontváz a szekrényből.

Kicsit olyan ez, mint a cigarettáról való leszokás: az első időszakban óriási hiányérzetet okoz, amit az ember valamivel pótolni szeretne. Itt jön a képbe a tudatosság és a böjt valódi funkciója: hiszen a bennem keletkezett űrt arra is fordíthatom, hogy elmélyítem az Istennel való kapcsolatomat: többet imádkozom, Szentírást olvasok, esetleg meglátogatok egy magányos rokont vagy ismerőst. Elhatározhatom, hogy végre megoldok egy régóta húzódó problémát, vagy új szokásokat alakítok ki, más életfeladatot találok magamnak, ami erősíti a jövőképemet. Az, hogy kivel, mivel töltöm az időmet, az egész gondolkodásomat befolyásolja. Kicsit profán hasonlattal élve: nem mindegy, hogy

Szűz Máriát tekintem-e anyaideálnak vagy egy Insta-celebet,

csak mert a telefonomat bújva ő inkább szem előtt van.

Aki családban él, az tudja, a számítógép bizony gyermekeinkkel való kapcsolatunkat is behálózza, akár online világba burkolózó kamaszokról beszélünk, akár mesék tömkelegén szocializálódott óvodásaink vannak, és akkor még nem is említettük a saját sarunkat: a késő esti munkaíméleket, közösségi oldalakon való szörfölést és a számítógépes játékokat. Egy szó, mint száz,

a digitális detoxikálás az egész családot érinti, és mindenkire ráfér.

Ha elhagyjuk az internet sötét zegzugát, hirtelen felszabadul egy csomó időnk, kinyílik előttünk egy másik, valós világ. Ahol éppen közeleg a tavasz, a húsvét, ahol csipognak a madarak, és egy karnyújtásnyira tőlünk ott van az a Szeretet, aki nem kér tőlünk lájkokat. Az időt, amit eddig a képernyő bámulásával töltöttünk, sokféleképpen felhasználhatjuk: elkezdhetünk beszélgetni. Társasjátékozni. Közös programokat: kirándulást, kertészkedést, mozit vagy akár koncertet szervezni.Vagy csak foghatjuk, ölelhetjük egymást csendben, míg a szívünk újra összeér.

Elkezdhetünk azzá válni, amik valójában vagyunk: közösségi emberi lényekké, akik legboldogabban és legfelszabadultabban akkor érzik magukat, ha kapcsolódhatnak, s ha ezek a kapcsolatok valódiak és tartalommal teliek. Egyszóval

újra elkezdhetünk élni.