Így adj neki szárnyakat avagy az akarat és a mézédes görögdinnye
Azt eddig is tudtam, hogy kislányomnak az átlagosnál több akaraterő jutott. De arra csak most derült fény, hogy ezzel az erővel valóban hegyeket lehet mozgatni!
Fotó: Pixabay
Van nekem egy határozott elképzelésekkel bíró és az elképzeléseit tűzön-vízen keresztülvivő kislányom. Aki a vegyes óvodai csoportban az óvónők szerint már két és félévesen lepipálta a nagycsoportosokat határozottságával. Aki, ha elesett a kismotorral és dőlt a szájából a vér, azért ordított, mert nem ülhetett vissza a járgányra. Akinek sosem unatkozott a védőangyala: rántott már magára tűzhelyet, esett le óriás mászókáról, s egy időben többször járt a balesetin, mint a játszótéren, mégis rendíthetetlen; ha nem teljesül a kívánsága, megoldja a problémát maga: mászik, elvesz, megvalósít, képletesen és valós értelemben is hegyeket mozgat. Irigylésre méltó tulajdonság.
Szülőként azonban nem egyszer okoz számunkra fejtörést, meddig engedjük, hogyan terelgessük és védjük anélkül, hogy leszegnénk a szárnyait. Szerencsére lassan öt éves és ma már kevesebb halálugrást hajt végre a mászókákról, s rengeteg dologban meg lehet győzni észérvekkel. Ám nemrég szembesülnöm kellett vele, hogy van, amikor jobb, ha mi veszünk példát tőle.
Történt ugyanis, hogy nyár közepén egy kertészetben talált egy zacskó dinnyemagot, s mivel ez a kedvenc gyümölcse, a fejébe vette, hogy kis kertünkben ő bizony dinnyét fog nevelni. Én kapásból elutasítottam a javaslatot, mert nem láttam rá sok esélyt, hogy igencsak mostoha sorsú konyhakertünkben a szezon kezdetekor elültetett jószág bármire is mehetne, férjem azonban legközelebb megvette neki az áhított tasakot.
Már az is kisebb csoda volt, hogy az aszályos nyárban fejődésnek induló magocskák egyszer csak virágot hajtottak, ám az már fél sikernek volt nevezhető, hogy a kis dinnyék szépen növögettek az egyre satnyuló kacsokon, míg végül egy ponton megálltak a fejlődésben. Időközben őszbe csavarodott az időjárás s nekünk nem volt szívünk megmondani, hogy a kisebb gyermeklabda méretű növényből bizony már nem lesz lukulluszi lakoma. Egy kis túlélő dinnyécske azért maradt, s csak várt a sorsára. Amikor már a zöld paradicsomok érése is megtorpant, elhatároztuk, hogy legalább besavanyítjuk az igyekvő jószágot mielőtt megcsípi az első dér.
Már minden készen állt a művelethez, mikor kiderült, hogy a dinnyécskénk mégsem olyan aprócska, s így nem fér be egészben a befőttesüvegbe. Ekkor már végképp letettünk arról, hogy bárminemű hasznot is hajtson számunkra, de azért becsülettel félbevágtuk, hogy áttuszkolhassuk az üveg száján. Legnagyobb meglepetésünkre azonban a gyümölcs belseje kísértetiesen hasonlított egy többkilós gusztusos görögdinnyére, normál méretű magokkal és ínycsiklandó illattal.
Kislányunk itt már kivette a kezünkből az irányítást és közölte, hogy ő bizony megeszi munkája gyümölcsét, hiába próbáltuk meg lebeszélni a dologról. Attól tartottunk ugyanis hogy a gyümölcs íze azért hagy majd némi kívánnivalót maga után. Ám végül szépen felvágtuk az aprócska gyümölcsöt, s testvériesen megosztoztunk rajta.
Legnagyobb meglepetésemre egy kellemes mézédes görögdinnyét haraphattam októberben, amely a saját kertünkben növögetett észrevétlenül tökéletesre. Kislányunk diadalittas mosollyal falta kedvenc gyümölcsét, mi pedig levontuk a tanulságot: egy gyermek álmaiban mindig hinni kell, akármilyen lehetetlenségnek tűnik. Mert egy kisgyerek pici eredménnyel is szárnyalni tud, csak a minimális segítséget és támogatást kell megadnunk neki.
