Lássuk meg járvány alatt is az élet szépségeit!

Nem mindegy, milyen szemmel tekintünk az előttünk álló időszakra. Mert koronavírus ide vagy oda, most is történnek velünk csodák!

koronavírus
2020. április 23. Czefernek Léna

Fotó: Pixabay

Az elmúlt egy hónap jócskán próbára tette mindannyiunk türelmét. Ha valaki azt ajánlja nekem, hogy koncentráljak a pozitív dolgokra, mikor éppen üvölt a mese, vagy a gyerekek vesztek össze egymással, míg én próbálok épkézláb mondatokat fogalmazva dolgozni, tudva, hogy még az ebéd sem készült el…nos, akkor lehet, hogy legszívesebben elküldeném melegebb éghajlatra. Pedig valóban csodás életünk van most is.
Borzasztó dolog azt olvasni, hogy a koronavírus-járvány lecsengésével egyidőben Kínában megszaporodott a válások száma. Hogy a WHO már azt szorgalmazza, hogy készüljenek kutatások a most tapasztalt vészhelyzet emberekre gyakorolt mentális hatásairól. Napestig lehetne sorolni, magán a betegségen kívül mi mindent hozott a fejünkre, kényszerített ki belőlünk a koronavírus, hogyan dőltek romba álmok és lettek emberek földönfutóvá a gazdasági válság következtében – most mégsem erről szeretnék beszélni.

Meggyőződésem ugyanis, mi magunk is felelősek vagyunk azért, hova tesszük a fókuszt az életünkben. És ez a mostani helyzetre különösen igaz. Mert kesereghetünk azon, hogy nem találkozhatunk a nagymamával, de fel is hívhatjuk őt videochaten, s az összezártság sem feltétlenül csak a rosszabbik énünket hozhatja ki belőlünk. S bizony, jó oldala is lehet annak, hogy életünk külső kereteinek megváltozása tőlünk is nagyobb fokú tudatosságot igényel. A belső szabadságunkat ugyanis nem veheti el tőlünk semmiféle világjárvány, s mivel ez szükséges ahhoz, hogy világunkat alakítsuk, most határozottan jobban kell élnünk ezzel a lehetőséggel.

A boldogság pedig nagyon aprócska mértékegységgel is mérhető: a gyereked reggeli mosolyával, egy napsugárral, ami bekukucskál az ablakon, egy finoman elkészített ebéddel, vagy éppen egy jókor érkező öleléssel. A nagyszüleink óriási világégéseket éltek meg, s nevelték fel utána boldogságban, szeretetben szüleinket, akik pedig nekünk kínálták ezt a mostani, gondtalan világot. Nos, a gondtalanságnak jelen pillanatban vége, de nézzünk csak körül, milyen körülmények között kell átélnünk ezt a mi saját világégésünket!

Egyelőre az üzletek polcai roskadásig vannak áruval, s továbbra is a megfelelő kovász elkészítésének receptjeit bújjuk a neten. Ha szeretnénk, megtehetjük, hogy mindent házhoz rendelünk, s sokan otthonról is végezhetik a munkájukat. A gyermekeink velünk lehetnek, s nem kell a veszélyhelyzet idejére megválnunk tőlük, vidékre, biztonságosabb helyre küldeni őket. Ha kimerészkedünk az utcára, megtehetjük. Igaz, hogy védőfelszerelésben, de mégsem úgy, hogy lövegek fütyülnek a fejünk felett. Borzasztóan fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy az aranykalitka, amiben élünk, lehet, hogy szűkös, de semmiképpen sem végleges, ráadásul összkomfortosan felszerelt.

Ebből a szemszögből már azt sem nehéz észrevenni, milyen csodálatos az, mikor egy kisgyerek megtanul járni, mikor virágozni kezdenek a cseresznyefák, s a közeli bokron egy cinkecsalád fészkéből élénk csipogás hallatszik. Mert az élet nem állt meg most sem, akármennyire is úgy éljük meg ezt a furcsa időszakot: a gyerekek szép lassan kinövik tavaly őszi cipőjüket, az édesanyák méhében a járvány idején is fejlődnek a kisbabák, s a Föld ugyanúgy forog a tengelye körül, mint két hónappal ezelőtt.

A járvány persze kihozhatja belőlünk a rosszat is, de a környezetemben körülnézve én nem ezt látom: családok fognak össze, apukák foglalkoznak az átlagosnál sokkal többet a gyermekeikkel, akik tömegesen tanulnak meg biciklizni a karantén idején. Anyukák főznek hősiesen napról napra azért, hogy meleg étel kerüljön az egész család asztalára, papok, pszichológusok vállalnak emberfeletti szolgálatot, hogy támogatást nyújtsanak rászorulók számára a nehéz időkben.

Nézzük inkább ezeket az apró eredményeket! Lássuk meg, ha sikereink vannak! Vegyük észre, együtt küzdünk azért, hogy mi magunk, embertársaink vagy éppen családtagjaink meneküljenek meg a pusztító járvány elől, s közben éljük meg saját helyünket, tetteink fontosságát ebben a káosznak tűnő forgatagban! Mert igenis számít a világnak az, ahogyan most viselkedünk!

És nekünk is, hiszen nem mindegy az sem, visszanézve hogyan tekintünk majd egykori önmagunkra, akik a járvány alatt-előtt voltunk! Öleljünk sokat! Kérjünk segítséget! Segítsünk! Legyünk megértőek – ne csak családtagjainkkal, önmagunkkal is! S akkor remélhetőleg a több hónapos begubózás eredményeképpen pillangóként fogunk szárnyra kapni a karantén végeztével, egy olyan élettapasztalattal gazdagabban, amit egész életünkben kamatoztathatunk majd! Hogy az általunk máskor unalmasnak vélt szürke hétköznapok csillogását meg tudjuk becsülni életünk összes hátralévő percében…