Mi a gyermekvállalás akadálya? Így látjuk mi, magyarok

Hogyan akadályoznak minket a múltban rögzült mintáink, prekoncepcióink, életfelfogásunk?

gyermekvállalás
2020. február 24. Czefernek Léna

Fotó: Pixabay

Izgalmas felmérést végzett 2019-ben a Társadalomkutató Kft., melyben arra keresték a választ, hogy ma Magyarországon mi akadályozza az embereket a családalapításban, s a gyermekvállalás utáni munkába való visszatérésben. A reprezentatív kutatás eredményei azt sejtetik, hogy sokkal pesszimistábbak vagyunk, mint azt körülményeink deklarálnák, de sajnos ebben befolyásolhatnak minket a történelmi múltból öröklött társadalmi mintáink is. Az eredményekről Székely Levente szociológust, a kutatás vezetőjét kérdeztük.

A legfőbb akadály bizony a pénz

A tavaly év végén készült felmérés egyik legszembeötlőbb eredménye, hogy a válaszadók többsége a pénzt vagy valamely pénzzel kapcsolatos hiányt jelölt meg arra a kérdésre reagálva, hogy „Mit tart a gyermekvállalást leginkább akadályozó tényezőnek?”. 35 százalék kifejezetten

az anyagiakat sorolta az első helyre,

ez után következett a lakhatás, majd a munkába való visszatérés nehézségei. Azt, hogy például nehéz párt találni vagy hogy egy kisgyermekes körül nincs segítő környezet, esetleg meddőség lehet a gyermektelenség hátterében, jóval kevesebben válaszolták. Ennyire fontos lenne tehát a biztos anyagi háttér? Hiszen azt azért beláthatjuk, ha egy kis történelmi kitekintést végzünk, hogy nem élünk ma rosszul: jóval zűrzavarosabb időszakokban, háborúk közepette, óriási szegénységben is vállaltak gyermekeket nagyszüleink.

Székely Levente szociológus szerint ennek hátterében az állhat, hogy napjainkban nagyon erős a társadalmi elvárás a tekintetben, mi lenne ideális, amit egy szülő, illetve család nyújthat gyermekének. Ez ömlik ránk mindenhonnan: a médiából, a reklámokból, a Facebookról, s amikor valaki családtervezésen gondolkodik, önkéntelenül is ehhez hasonlítja saját magát, ez vált viszonyítási ponttá az életünkben. És nagyon gyakran bizony azt látjuk, hogy

a feltételek, amelyeket a reklámokban, közösségi oldalakon találunk, bizony számunkra nem elérhetőek.

Létezik azonban egy másik szemszög, amit érdemes megfontolnunk a szociológus szerint: korábbi kutatásokra adott válaszokból arra lehet következtetni, hogy az emberek az anyagiakra akkor is gyakran hivatkoznak, mikor palástolni szeretnék, hogy valamihez nincs kedvük. Azt azonban más, ifjúsággal kapcsolatos felmérések is igazolják, hogy az anyagiak valóban erős gátló tényezőként vannak jelen a fiatalok életében, s e tekintetben nem nagyon mozdultunk el az elmúlt 15-20 évben.

A munkahely felelőssége és az egyén tehetetlensége

Azt is megtudhattuk a felmérésből, mennyire látják családbarátnak saját munkahelyüket a megkérdezettek. Ebben a tekintetben optimistának mutatkozunk, hiszen 46 százalék látja munkaadóját ebből a szempontból pozitívan, s a maximálisan adható öt pontból 3,91-re értékeltük munkahelyünket vagy azt a munkahelyet, ahol legutóbb dolgoztunk. A munkába való visszailleszkedést azonban mégis negatívan élik meg a megkérdezettek, s ennek jócskán lehet köze ahhoz, hogy a többség szerint a sikeres visszatérés egyáltalán nem rajtuk múlik. 60 százalék szerint a munkáltató felelőssége a döntő a kérdésben, s

csupán 25 százalék nyilatkozott úgy, hogy bizony rajtunk is múlik siker, ha vissza szeretnénk menni dolgozni gyermekvállalás után.

Székely Levente úgy látja, ebben még van hova fejlődnie társadalmunknak, mert annak ellenére, hogy alapvetően individualisták vagyunk, a felelősséget mégis szeretjük ledobni magunkról. A szociológus szerint nem véletlen, hogy a rendszerváltás óta rengeteg olyan fórum létesült, ahol a magyar embereket próbálják megtanítani arra, hogy igenis

van saját felelősségük a karrierjük, az életük, a jövőjük alakulásában.

Ez sajnos történelmi örökség, amit a

kiskorúsított társadalom

termelt ki magából, de tény, hogy hajlamosak vagyunk kihelyezni egy helyzet megoldását: az önkormányzatot, az államot tenni felelőssé ahelyett, hogy magunkban keresnénk a megoldást. A felmérés ezt alátámasztandó azt mutatja, hogy az idősebb korosztály hajlamosabb volt a munkáltatóra hárítani a visszatérés felelősségét, míg a legfiatalabb korosztály érezte leginkább úgy, hogy felelős szereplője a történetnek. Székely Levente szerint még évtizedeknek kell eltelnie ahhoz, hogy ezek a gátló tényezők eltűnjenek belőlünk, s az új környezetben szocializálódott fiatalok el tudják hinni magukról, hogy tehetnek jövőjükért.

Két izgalmas aspektus került még elő a kutatás során, amely rámutat, milyen irányba kell lépnünk, ha ezeket a rossz berögződéseket szeretnénk magunk mögött hagyni. Az első és legfontosabb az lehet, hogy a munkavállaló jelezze a munkáltatójának, hogy szeretne visszatérni a munkába, ezt 60 százalék nevezte a sikeres visszatérés zálogának. 63 százalék ehhez azt is hozzátette, hogy el kell mondani a másik fél számára, milyen feltételekkel, hány órában tud dolgozni, s ezt követően már csak az a dolgunk, hogy valóban legyünk motiváltak a visszatérést illetően.

De valóban motiváltak vagyunk?

Szintén van egy régi berögződés a családalapítás kapcsán, hogy a gyermekkel 3 éves korig otthonmaradunk, vagy még tovább – ameddig csak lehet. Előbbit a válaszadók 45 százaléka, utóbbit is igen jelentős hányad, mintegy 27 százalék preferálta. A gyermek egy éves kora körül csak nagyon kis hányad, 6 százalék kezdene el dolgozni. Itt valószínűleg az lehet a háttérben, hogy Magyarországon az atipikus foglalkoztatási formák még gyerekcipőben járnak a többi európai országhoz képest, s sokan nem tudják megoldani a teljes munkaidős visszatérést. Székely Levente kiemeli: a fiatalok már ebben is szakítanak a konvenciókkal, náluk gyakrabban szerepelt a munkakezdés a gyermek két éves korában, míg a hosszú otthonmaradást a 40-59 éves korosztály preferálta legjobban. Ehhez jönnek még a lakhely szerinti lehetőségek: egy városi szülőnek sokkal nagyobb az esélye arra, hogy találjon infrastruktúrát és munkakört a megváltozott életkörülményeihez. Tehát, ha vannak lehetőségeink, sokkal könnyebb motiváltnak maradni.