Teljesen idegenek – a sztori, amit nem lehet megunni

Harmadszor is teljes izgalomban nézte végig kollégánk a házasságokról szóló történetet.

színházajánló
2020. február 03. Antal-Ferencz Ildikó

Fotó: Játékszín/Juhász G. Tamás

Nemrég sikerült végre eljutnom a Játékszín Teljesen idegenek című előadására. Az eredeti olasz filmet éppen két éve, a Házasság Hetén láttam, a magyar remake-t egy éve szilveszterkor néztem meg, és bár már akkor megtapasztaltam, hogy újra végig tudom izgulni a történetet, abban szinte biztos voltam, hogy a színdarab már nem tud meglepetéseket tartogatni. Kellemesen csalódtam.

Az alaptörténet röviden: hét jóbarát – az olasz filmben és azt még a szereplők neveiben is hűen követő magyar színdarabban három házaspár és egy egyedülálló férfi, akinek aktuális párja valami betegség miatt nem tudott csatlakozni – találkozik azért, hogy együtt vacsorázzanak. A látszólag vidám, laza, hol baráti, hol élesebb, de eleinte semmiképpen sem bántóan piszkálódó beszélgetésből kiderül: a férfiakat régi, gyermekkori barátság köti össze, és feleségeik is jóban vannak egymással. Már a vacsora elején szóba kerül egy negyedik, válófélben lévő házaspár, ahol a férfi egy fiatal nővel csalta meg a feleségét. Ennek kapcsán a vendégek beszélgetni kezdenek arról, hogy vajon a jelenlévő férfiak tudtak-e barátjuk félrelépéséről, és ha igen (persze, hogy tudtak!), vajon elmondanák-e feleségüknek (persze, hogy nem!), és vajon nekik vannak-e hasonlóan súlyos titkaik (á, dehogy!). Mivel ez utóbbi kérdésre nagyon határozott, de egyértelműen nem őszinte válasz érkezik, a házigazda pszichológusnő felkéri vendégeit: tegye ki mindenki telefonját az asztalra és minden bejövő hívást, üzenetet nyilvánosan, együtt hallgassanak végig, olvassanak el, stb. A férfiak erősen tiltakoznak, de kénytelenek belemenni, ha már azt állították korábban: nekik nincsenek titkaik. A „játék” tehát elindul, és egyre izgalmasabb és veszélyesebb, hol vicces, hol drámai fordulatokat vesz,  és már senki nem tudja vagy nem akarja abbahagyni: aki már túlesett egy  nyilvános híváson vagy üzeneten, alig várja, hogy a többiekről is kiderüljön valami kellemetlen titok. Nem csoda, hogy a vacsora végén már semmi és senki nem ugyanaz, mint az elején volt.

Fotó: Játékszín/ Juhász G. Tamás

Az olasz film és a magyar színdarab sztorija tehát teljesen hasonlóan (a magyar helyzetre adaptált magyar filmé is majdnem teljesen hasonlóan) indul és hasonlóan, így egyáltalán nem meglepő, hogy ugyanazok a kérdések merülnek fel minden nézőben: vajon mennyi titok fér bele egy házastársi vagy baráti kapcsolatba? Egy elhallgatott szépészeti műtét vagy terápiára járás még igen, de a megcsalás már nem? Vagy még az is? A nemi identitás barátok előtti eltitkolása – jól ismerve elutasító hozzáállásukat – jogos vagy sem? Egy közösen átélt, de okkal eltitkolt baleset terhe vajon összehoz vagy szétszakít egy házaspárt? Meg tudod állapodni végre a magánéletben és munkájában is állandóan nyugtalan hősszerelmes vállalkozó egy fiatal, csinos, szexuálisan aktív feleség mellett?És vajon szabad-e, és ha igen, milyen titkokat szabad megőrizni házastársunk vagy barátaink előtt? Vajon mi a helyes reakció, ha megtudtunk egy féltve őrzött, kényes titkot a másikról? És egyáltalán: jó ötlet-e egy ilyen játék, szabad-e hagyni, hogy emiatt megromoljanak vagy tönkremenjenek házasságok, baráti kapcsolatok? És innen már csak egy lépés a következő kérdéssorozat: vajon én belemennék-e egy ilyen játékba, és ha igen, mik derülnének ki rólam, házastársamról, barátaimról? Vajon én mennyire vagyok alkalmas arra, hogy kezeljek ilyen váratlan helyzeteket, saját vagy más fájó titkait? Hiszen a rengeteg kérdés mellett egyvalami biztosan nem az: nincs olyan ember, akinek nincsenek titkai, aki teljesen őszinte akar és tud is lenni házastársával és legközelebbi barátaival.

Fotó: Játékszín/ Juhász G. Tamás

Megnéztem tehát harmadszor is majdnem ugyanazt az elgondolkoztató történetet kegyes és súlyos hazugságokról, emberi játszmákról és gyarlóságról, hűségről és hűtlenségről, elfogadásról és kirekesztésről, őszinteségről és „amit nem tudok, az nem fáj” örök dilemmájáról – mégsem untam. Hogy miért? Egyrészt azért, mert minden perce és szereplője rólunk szól: hétköznapi szerepeinkről, gyarlóságainkról, útkereséseinkről, mobilfüggőségünkről. Másrészt azért, mert a színészválasztás ezúttal is pazar volt. Harmadszor pedig azért, mert egész más élmény mozivásznon nézni, mint színházban közelről, ahol sokkal kevésbé lehet hibázni, sokkal nehezebben lehet életszerűen eszegetni-iszogatni, meglepődni és csalódni, nevetni és dühöngeni, mint egy filmfelvételen. A Játékszín színészei pedig egytől egyik tökéletesen vették az akadályt, teljesen hitelesen voltak teljesen idegen barátok és házastársak.