Tisztellek, mert meghallgatlak – valódi együttműködés a párkapcsolatban

Tisztelet, kérés, meghallgatás – ezen kifejezések talán minden ember számára egy kicsit mást jelentenek, viszont kultúránként, országonként is van általánosan megfogalmazható, mindenki számára jól érhető nyelvezete annak a fajta kommunikációnak, ahol a felek számára a kapcsolódás, együttélés kényelmes és kiegyensúlyozott lehet.
Sokszor nem is gondolnánk, hogy mennyire egyszerű és apró figyelmességek szükségesek ahhoz, hogy a másik tisztelve, szeretve, megbecsülve érezze magát. Mindez igaz a munkahelyi, baráti és párkapcsolati kommunikációra is. Ennek a nulladik lépése a hallgatás – vagy még inkább a meghallgatás.

Nem varázslat!

Először meg kell értenünk, hogy mit szeretne a másik fél mondani. Ehhez végig kell hallgatnunk, még ha nehéz is, vagy úgy véljük, hogy mi már tudjuk, mit szeretne. A legjobb szó erre a fajta működésünkre a vélelem, hiszen nem tudunk gondolatolvasni, nem látunk a másik fejébe. A családokkal való munkában mintha mégis azt fedezném fel, hogy sokan próbálkoznak ezt a csodás képességet megszerezni, sőt, azt mondják, hogy már meg is szerezték…

Úgy tűnik, mintha nehéz lenne időt, energiát szánni a mellettünk élőre és odafigyelni rá, szótlanul.

A figyelemre való képesség

Nem szólni nem jelenti azt, hogy nincs mondanivalónk, vagy nem fontos, amit a másik mond. A testtartásunk, arckifejezésünk is kommunikál, szavak nélkül is képesek vagyunk felelni. Ennek a módszernek az előnye, hogy a másik fél el tudja mondani, ami számára fontos, amit üzenni szeretne, és nem kell nekünk kitalálni, mit is akar valójában. Azonnali tanácsadás helyett többet nyújthatunk azzal, ha együttérzünk, esetleg tovább kérdezünk, hogy a kapcsolat és a megértés még erősebb legyen közöttünk.

Önmagunk megosztása

A tisztelet kifejezésének másik módja, ha mi beszélünk magunkról, megosztjuk magunkat a másikkal. Ez is azt üzeni, hogy fontos vagy számomra annyira, hogy tőmondatok helyett inkább elmeséljem, ami bennem van. Sokkal könnyebb fogadni azt a beszélgetést, ahol a másik fél azonnal megtisztel a bizalmával és veszi a fáradságot, hogy átgondolja, amit mondani szeretne és ezt csomagolva adja át. Ajándékainkat is át lehetne adni csomagolás nélkül, mégis igyekszünk azt feldíszíteni, vonzóvá és elfogadhatóvá tenni. Egy átgondolt kérés, kérdés, beszélgetés nyitánya is sokkal vonzóbb, mint egy összecsapott e-mail a kollégától, egy tőmondat a főnöktől vagy egy utasítás a páromtól.

Virágnyelv helyett

Miért kellene a sok éve mellettünk dolgozó kollégához is virágnyelven szólni vagy a páromhoz körmondatokban beszélni, ha már negyven éve együtt élünk? – hangzik el a kérdés a családterápiás találkozásokon. A válasz az, hogy nem kell virágnyelven szólni és költői körmondatokra sincs szükség. Egy kedves tanárom gyakran ismételt mondata jut eszembe, aki azt mondta, hogy csinálhatunk bármit, de ne lepődjünk meg a következményein. Tehát ne csodálkozzunk azon, ha a munkatárs, beosztott rosszul fogja elvégezni a feladatot, mert  kevés információt osztottunk meg vele. Azon se lepődjünk meg, ha a kíméletlen kommunikációnk a környezetünkben feszültséget okoz, a feszültség pedig eltávolodást vagy éppen betegséget eredményez.

Jó ez így neked?

Érdemes lehet inkább megvizsgálni, hogy mennyire működnek a leegyszerűsített, másikat figyelembe nem vevő fordulatok, olyanok, mint az utasítás, parancsolás, erőből kommunikálás. Mondhatnánk ilyenkor, hogy miért változtassunk, ha eddig működött? Érdemes elgondolkodni rajta:

megkérdeztem valaha a mellettem lévőt, hogy ez jó-e így neki?

Ha nem is mondta soha, hogy ez kényelmetlen, fájó számára, adta-e ennek valahogyan jelét?

Teszteljük magunkat!

Azt is megvizsgálhatjuk, hogy fordított helyzetben nekünk milyen érzés, ha velünk osztanak meg félinformációkat, minket utasítanak, nekünk parancsolnak, esetleg folyton ki akarják találni vagy megmondani, hogy éppen mit gondolunk. Az úgynevezett széktechnikát is alkalmazhatjuk, hogy jobban együtt tudjunk érezni: beleülhetünk a másik ember székébe, s megpróbálhatjuk átélni, hogy milyen érzések lehetnek benne, hogyan néz ki a világ, az események, a kettőnk között lévő kapcsolat az ő nézőpontjából.

Ha a másik nem beszél…

Persze nem könnyű annak a helyzete sem, akit soha nem kérdeztek meg arról, hogyan érzi magát, mi van benne, mi foglalkoztatja és mindig csak utasításokat kapott, tőmondatokban beszéltek hozzá. Számára nehéz lehet megfogalmazni a vágyait, szükségleteit, hiszen soha nem volt rá kíváncsi senki, így most tehetetlenül és szótlanul állhat a nyitottság, tisztelet és odafigyelés előtt. Viszont ha már van rálátása arra, hogy ez neki nehéz, és felismeri azt, hogy ezzel az attitűddel másokat megajándékozhat és szerethet, akkor lassan és fokozatosan képes lehet egyre jobban szeretni önmagát és a körülötte élőket.

A szerző mentálhigiénés lelkigondozó, mediátor, családterapeuta-jelölt.