Gerendai: Csapongunk a Ratkó-korszak és az egzisztenciális félelemből adódó óvatosság között

“Ha nem lesz, aki eltartsa az egyre inkább elöregedő társadalmunkat, akkor menthetetlenül összeomlik a gazdaság, és hiába remélünk majdani létbiztonságot a nyugdíjrendszertől vagy a szociális ellátó rendszertől, ezek simán összeomlanak. A jövőnk nem a mindenkori kormány szándékain, vagy ígéretein múlik majd, hanem szigorú tényeken.” – Gerendai Károly üzletembert kérdeztük problémákról, lehetőségekről, otthonszülésről és a West Balkán-tragédiáról.

–          Hogyan töltötte a gyermekkorát? Fontos szerepe volt-e ebben a családnak, és milyen jó példákat látott otthon, amelyek később meghatározták a saját életvitelét?
 

–          Minden gyereknek fontos, hogy legyenek játszótársai, sok hasonló korú fiatal társaságában, mozgalmasan tölthesse, a gyerekkorát. Mivel én Kőbányán és Gödöllőn, jellemzően lakótelepeken nőttem fel, társaságból nem volt hiány. Ugyanakkor nem minden szempontból volt ideális ez a korszak, hiszen a szüleim 6 éves koromban elváltak, s még utána is évekig együtt voltak kénytelenek lakni – kis adalék ehhez, hogy a bíróság olyan idétlen módon választotta el a szüleimet, hogy mindegyiküknek egy-egy gyereket ítélt. Így éltünk egy lakótelepi lakás két szobájában külön külön, kulcsra zárva egymás elöl a szobák ajtaját. Később, amikor visszaköltöztünk Budapestre, már „igazi” hétvégi gyerekek lettünk, amikor vagy a húgom jött hozzánk a hét utolsó napjaiban, vagy én mentem anyukámékhoz. Ekkortól tulajdonképpen „két családom” volt. Mindenesetre én ezt az egész helyzetet nem éltem meg szörnyű traumaként, mert jobban zavartak a családi veszekedések, mint az, hogy az anyukámat, vagy az apukámat nem láthattam minden nap. Bár apukámmal nőttem fel, édesanyám volt aki, inkább megértett és támogatott az elképzeléseimben.  Nagy veszteség volt az életemben, amikor 19 éves koromban édesanyám meghalt egy autóbalesetben, s ezzel az egyetlen családtagom, aki bátorított és bízott bennem, hirtelen eltűnt az életemből.

Bár én nem nagycsaládból származom – hiszen csak egy húgom volt eredetileg és csak később, édesapám újabb házasságából született egy öcsém még – mégis sok gyerek volt a családban. Édesanyámék heten voltak testvérek, míg apámék hárman, így aztán igazán sok unokatestvérem lett. A tágabb értelemben vett családomban tehát rengeteg gyerek volt, és ez azóta is ragadós modell, hiszen van olyan unokatestvérem, ahol már az ötödik gyereknél tartanak. Egyedül a nagyiék nagypolgári lakásában fért el normálisan az egész család, az ódon bútorok és a sok gyerek, nekem emlékezetessé és izgalmassá tették a nagycsaládi körben rendezett ünnepeket, összejöveteleket.

A jó példák tekintetében meg kell említenem, hogy volt néhány olyan tanárom, osztályfőnököm is, akikre jó szívvel emlékszem vissza, s akik mély benyomást tettek rám, nemcsak szakemberként, hanem emberként is. A barátok mellett sok tekintetben ők voltak a lelki támaszaim is, a kamaszkori nehézségek és az általam szinte vonzott problémák közepette. Ez annak fényében kap igazán hangsúlyt, hogy én 17 éves koromban elköltöztem otthonról. Bár sokat tanultam – a hagyományos értelmiségi családot alkotó – mérnök apámtól és az egyetemi tanár nevelőanyámtól, nagyon más volt a világképünk. Ennek oka elsősorban az volt, hogy nem tudták elfogadni, hogy azokból a dolgokból, amelyek engem érdekelnek – a zene, a rendezvények – meg lehet majd élni, s nem tudtak rávenni, hogy a hagyományos értelemben vett polgári értékek mentén tanuljak szakmát, találjak hivatást. 14 évesen már rockzenei klubot alapítottam a gödöllői művelődési házban, tehát elég korán megfogalmazódott bennem, hogy közösségek építésével, elsősorban rendezvények szervezésével szeretnék foglalkozni a későbbiekben. A gimnáziumban – egy barátommal – már iskolarádiót működtettünk, de mi szerveztük a suli diákbulijait is.  Sikerült összehozni az iskolában, egy nem is olyan kicsi, a zene iránt érdeklődő közösséget – ahogyan akkor hívták: öntevékeny kört, – amelynek már akkor több tagja volt, mint a helyi KISZ-nek. A programok szervezése iránti lelkesedésem 16 éves koromra odáig „fajult”, hogy a szüleim megijedtek, féltek, hova vezet ez a lelkes szervezkedés, ami, lássuk be, néha a tanulás rovására ment, ezért elkezdték tiltani, hogy eljárjak koncertekre, rendezvényekre. Azt hitték, a kemény fellépés majd eltántorít. Azt mondták, amíg az ő kenyerüket eszem, addig vagy azt csinálom, amit ők mondanak, vagy le is út, fel is út. Ekkor pakoltam össze és kezdtem tulajdonképpen önálló életet. Édesanyámhoz – akihez sokkal inkább hasonlítok számos szempontból – sem tudtam akkoriban költözni, mert nem ment jól akkortájt a soruk. Bár egy darabig ő volt a Gödöllői Autójavító Vállalat gazdasági vezetője, meglehetősen bevállalós volt, szerette a kockázatot és mert vállalkozni – felhívnám a figyelmet, hogy még a rendszerváltás előtt járunk! – ezért fix munkáját feladva a cég büféjét kezdte üzemeltetni, amellyel sajnos csődbe ment. Miközben a végrehajtó járt lefoglalni a bútorokat hozzájuk, még egy éhes szájként nem jelentkezhettem nála… Ezért barátokhoz költöztem eleinte, hétvégente koncerteken jegyszedést vagy hangfalpakolást vállaltam, a többi napokon pedig a suli mellett éjszakánként plakátokat ragasztottam. Ebből talán egyértelműen látszik, hogy a kamaszkorom nem a hagyományos módon telt, mert korán kényszerültem a saját lábamra állni. Míg mások suli után szórakozni mentek, addig én siettem dolgozni, mert be akartam bizonyítani a világnak, hogy meg tudok élni abból, amiben hiszek. Azt hiszem mára bebizonyítottam a szüleimnek, hogy igenis lehet egzisztenciát teremteni abból, amit szeretek csinálni, a rendezvényszervezés is lehet elismert szakma. Ugyanakkor sok mindenben én is belátóbb lettem, s ma már megértem sok aggodalmukat, fenntartásukat.

–          Sokszor halljuk mostanában, hogy veszélyben van a család, más hangok szerint a házasság intézménye is. Valóban így van ez? Ha igen, mi lehet ennek az oka?
 

–          Először is szeretném leszögezni, hogy – bár lehet ez nem a politikailag legkorrektebb megközelítés, de én onnantól nevezem családnak a családot, ha több generációról beszélünk. Addig szerintem csak párkapcsolatról van értelme beszélni, még akkor is, ha házaspárról van szó. Az én családképemben már legalább hárman vannak. Szülők és gyerekek, sőt nagyszülők, generációk közössége, minél több gyerekkel, nekem ez a kép jelenti a családot.

Bár van veszély, de ha úgy gondoljuk, hogy a családokat törvényekkel, rendőrséggel kell megvédeni, akkor azt kell, hogy mondjam: ebben nem igazán hiszek. Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy valóban veszélyben van-e a család, mint közösség, mint modell, akkor látnunk kell, hogy sok dolog nem jó irányba változott az elmúlt időszakban. Fölborultak a hagyományos családi szerepek, aminek főleg a gyerekek az áldozatai. Másfelől meg az úgynevezett szingli-életmód, a ma felettébb divatos függetlenség kultusz sem tesz jót az ügynek. Egy darabig vonzó és érdekes lehet nem elköteleződni, keresni a kalandot, de hosszabb távon ez biztos nem hordozza magában azt az ígéretet, hogy ebből valami nagyszerű dolog lehet. Igaz, jelentősen megváltoztak, kitolódtak az életkori sajátosságok. A mai fiatalok sokkal később szeretnének a saját lábukra állni, elszakadni a családi kötelékektől, de sokkal korábban érnek, válnak fiatal felnőtté.

A családokra leselkedő legnagyobb veszély pedig az, hogy nincs idejük egymásra a szülőknek és a gyerekeknek. A tévé neveli fel a gyerekek egy részét, az abban látható erőszak és értékrend uralkodik el a fiatalok világában. Annyira érvényesülés és egzisztenciaközpontú ez a világ, hogy az ábrándok kergetése mellett alig szánnak egymásra időt a családtagok. A személyes ismeretségi körömben is több olyan ember van, aki bár tehetné, tudatosan nem fog bele a családalapításba, hanem inkább az egyéni karrierépítésre koncentrál.

Sokszor az önértékelésünk érdekében rossz sorrendet állítunk fel, s azt gondoljuk, hogy a külső elvárásoknak kell elsősorban megfelelnünk. Ha eltévesztjük a célt, és már nem a hagyományos értelemben vett lelki béke és boldogság a legfontosabb, hanem a karrier, akkor bizony baj van. Sajnos volt olyan időszak az életemben, amikor én is arányt tévesztettem, rá is ment a házasságom.

–          2011-et a Család Évének nyilvánította a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia. Miért volt / lehetett erre szükség? Kell, hogy a családokhoz külön szóljanak az egyházak? Nem elég az egyes emberekhez külön-külön eljuttatni az üzeneteket?
 

–          Kell szólni kimondottan az egyénekhez is és a családokhoz is! Az embereket nem szabad ostobának nézni, mondván, hogy úgysem értik meg az összetettebb, bonyolultabb összefüggéseket. Kommunikációs szempontból ugyanakkor nehéz feladat olyanoknak beszélni a családról, annak fontosságáról, akiknek nincs gyereke és nem is vágynak rá. Nekem három is van, s bár természetesen van velük bosszúság is, az egészen más érzés, másfajta öröm látni a gyermekek mosolyát, ez leírhatatlanul különbözik attól, mint ha sikerül valakinek egy jó üzletet összehoznia. Az is jó, ha valakinek személyes sikerélményei vannak, ez is kell a kiegyensúlyozott, boldog élethez, de az pótolhatatlan boldogság, ha megadatik végignézni, ahogyan felnőnek a gyerekek. Fontosnak tartom, hogy a közéletben is ráirányítsák a figyelmet a család fontosságára, itt jelentős szerep juthat az egyházaknak is, ahogy erre számos történelmi példát láthatunk, de nem hiszek abban, hogy, ha mondjuk törvényileg megnehezítik a válás intézményét, akkor kevesebb házasság fog tönkremenni. Olyan körülményeket kéne teremteni, amelyben nem idézzük elő indirekt módon a családok tönkremenetelét. A családi adózás gondolta egy tipikusan jó üzenet ebből a szempontból, hiszen nem az individuális, csak az egyénekben gondolkodni tudó világot, hanem az összetartozás és felelősség vállalás gondolatát erősíti.

–          Ön szerint mi az a három legfontosabb dolog, amire ma egy magyar családnak a legnagyobb szüksége van?
 

–          Fontos egyfajta egzisztenciális biztonság is, mert nagyon meg tudja rontani a harmonikus légkört, ha az anyagi gondok nyomasztják a családtagokat, ha azt érzik, hogy nem adhatják a legjobbat szeretteiknek. Bár szerencsére a szeretet nem azon múlik, hogy kinek mennyi pénze van, sajnos nem osztom azt az álláspontot, hogy a pénz nem boldogít. Persze nem elég önmagában a boldogsághoz, de sokat tehet azért, hogy boldogabbnak érezzük magunkat. Meggyőződésem, hogy a boldogság a családban tud igazán kiteljesülni.

Az is rendkívül fontos, hogy milyen közösségben, milyen modellek veszik körül az embert. A nevelés, a minőségi szülő gyermek kapcsolatok ápolása, a felelősségteljes példamutatás és a tudás átadása ma olyan feladatok, amelyek kapcsán egyre több szülő bukik meg a vizsgán. Sajnos, sokszor a szülőknek sincsenek már megfelelő tapasztalatai, márpedig, ha a minták rosszak, ha az alapoknál hibázunk, nagyon nehéz lesz később e hibákat kijavítani. Ha valakit a tévé nevelt fel, akkor neki az lesz a természetes, hogy az ő gyermekeit meg a számítógép neveli majd fel.

A mai Magyarországon az, hogy ki milyen családba és hova születik, eleve determinálja a sorsát. Itt persze a lehetőségekre és nem megváltoztathatatlan sorsszerűségre gondolok. Úgy vélem, nagyon fontos lenne, hogy növeljük az esélyegyenlőséget, legyen mindenkinek lehetősége hozzáférni a megfelelő tudáshoz és munkalehetőségekhez, hiszen legalább ebből a szempontból jó lenne egyenlő esélyekkel indulni. Nem csodálkozom, ha egy elmaradott térségben, egy munkanélküli házaspár nem tartja perspektivikusnak a gyerekvállalást, sem a maga, sem a gyerek szempontjából.  
 

–          Fiatal emberéleteket követelő tragédia történt nemrég az egyik budapesti szórakozóhelyen. Kinek az elsődleges felelőssége, hogy tizenéves gyermekek bódult állapotban életveszélyes körülmények között szórakoznak éjszakánként? (szülő / iskola / szórakozóhely / állam / egyház)
 

–          A közelmúltban történt sajnálatos West Balkán-tragédia kapcsán eléggé elvetettük a sulykot és átestük a ló másik oldalára. A többség ma azt hiszi, hogy ez a tragédia azért fordulhatott elő, mert nem voltak rendben az engedélyek és nem megfelelően volt szigorú a szabályozás. Most gyorsan születik majd néhány látványos szigorítás, és megnő az ellenőrzések száma, de lássuk be, a fiatalkorúak nem azért ittak alkoholt vagy fogyasztottak drogokat, mert eddig szabadott, hanem mert boldogtalanok, rossz mintákat követnek, és jelentősen más világban próbálnak érvényesülni, mint a szüleik. Nem szabad elfelednünk, hogy, ha egy mai fiatal hajnalban is féktelenül bulizik egy szórakozóhelyen, az nem a deviancia jele, hanem egyszerűen a többséghez tartozik.  Ma egészen más a szórakozáskultúra, mint ami a mi fiatal korunkban, 20-30 évvel ezelőtt jellemző volt. Itt akkora változás történt, ami nekünk szinte felfoghatatlan, de ezek a folyamatok, csakúgy mint a változások, általában nem visszafordíthatóak. Az én tinédzserkoromban a koncertek este 7-kor kezdődtek és 10-re kellett hazajárnunk, a mai szórakozóhelyek nagy része 10-kor nyit és éjfél előtt nem kezdődnek el a komolyabb programok. Ma a fiatalok közel akkora százaléka próbálja ki 18 éves korára a drogok valamelyikét, mint a mi időnkben a dohányzást próbáltuk ki. Ezek szörnyű tendenciák, de drogozni eddig is tilos volt, és ha börtönbe csukjuk majd a 16 éves gyerekeket, azzal se hiszem, hogy jobb lesz a helyzet. Meg kell tanítanunk őket eligazodni ebben a veszélyekkel teli világban, ehhez viszont meg kell tanulnunk, hogy milyen ez a világ. A megelőzésre és a felvilágosításra még nagyobb hangsúlyt kell helyezni. Meg kell mutatni, hogyan ismerhetik fel a valódi veszélyeket, mit tegyenek, ha bajba kerültek, kihez fordulhatnak segítségért. Sajnos a szülőkben, sőt általában a felnőttekben, nem nagyon bíznak, hiszen látják, hogy nem értjük a világukat. A mostani tragédia okán kialakult, fokozott társadalmi figyelem és elvárás nem jó, ha oda vezet, hogy megtiltjuk, hogy a fiatalok bulizzanak, hiszen ezt úgysem lehet elérni náluk, csupán illegalitásba taszítjuk őket és a szórakozásukat. Megoldásra biztos nem vezet, ha abból indulunk ki, hogy mi sem jártunk el 15-16 évesen szórakozóhelyekre, akkor a mostani generáció se tegye. Ez olyan, mintha azt mondanánk, a mi fiatal korunkban sem volt mobiltelefon, most miért akarnak bárhol telefonálni. A tiltás helyett inkább biztonságosabbá kellene tennünk azon helyeket, ahol a gyerekeink a szabadidejüket eltöltik.

Van, amit szabályozással lehet megoldani ebben a kérdéskörben, de a szabályoknak akkor van értelme, ha betarthatóak és ellenőrizzük is a betartásukat. Van ahol a szigor nem vezet eredményre, ahol az oktatásnak, a jó példáknak, vagy csupán a nyitott, befogadó szemléletnek, hozzáállásnak van jótékony hatása. Nekünk is meg kell értenünk a gyerekeinket, nem csak nekik minket. Összefüggéseiben kell látnunk a dolgokat, amelynek képességét az én generációm nagy része nem kapta meg az oktatási rendszerben, mert az adatok bemagolására koncentráltak a tanáraink. Manapság, amikor már egy mobiltelefonnal is könnyedén elérhetjük a számunkra releváns adatokat, nem biztos, hogy az információk bebiflázásának megkövetelése a legfontosabb feladatunk. Segítenünk kell a gyerekeinket a rájuk zúduló információs tengerben eligazodni, segítenünk kell az adatokat feldolgozni, a helyére tenni, és összefüggésekben gondolkozni. Meg kell határoznunk az alapvető igazodási pontokat. A nevelés során az alap értékrendet mindazoknak a felelőssége megteremteni, akik részt vesznek a nevelés folyamatában. Ebben a folyamatban mindenkinek megvan a maga dolga az egyháznak, a szülőknek, az iskolának, az államnak.
 

–          Mi a véleménye, szükséges a drogstratégia előkészítésébe bevonni az egyházakat és a civil szervezeteket? Mi a család, illetve a szülők feladata a fiatalok droghasználatával kapcsolatban?
 

–          Ennek a kérdésnek a megnyugtató rendezéséhez mindenképpen szükség van a civil társadalom meglátásaira, és tereptapasztalatára. A civil és az egyházi szervezetek soraiban számos kiváló szakember található, akik tudására nagyon nagy szükség van. A drog probléma mára elképesztő méreteket öltött, sem a vasszigor, sem az engedékenyebb megközelítés nem hozott eredményeket, a világon mindenütt rohamosan terjed a drogok fogyasztása a fiatalok körében. A társadalmunknak, és ezen belül kiemelten a szülőknek is, az a legfontosabb feladata, hogy szembe nézzünk a valósággal, tiszta vizet öntsünk a pohárba. Ez a probléma minden családot egyformán érint, nem szabad a fejünket a homokba dugni, ez már rég nem csak a másik gyerekére vonatkozik. A drogok ma hatványozottan nagyobb mértékben vannak jelen, mint a mi fiatalkorunkban, és a fiatalok többsége ezt teljesen természetesnek veszi. Durván hangzik, de az ma szinte nem is lehet menő fiatal, aki nem rúg be időnként, vagy próbál ki valamilyen drogot. Ez persze nem jelenti azt, hogy alkoholista vagy drogfüggő lesz! A szülőknek tisztában kell lenniük, hogy a fiatalok 99 százaléka bizonyosan találkozni fog azzal a helyzettel, hogy felkínálnak neki valamilyen kábítószert. Manapság az egyetemisták nagy százaléka a vizsgákra is drogok segítségével készül fel. Ettől persze még elvégzik az egyetemet és nem a vizsgára készülés stresszétől, hanem a rájuk váró munkanélküliségtől és a kilátástalanságtól lesznek majd igazán kiszolgáltatottak a könnyű boldogság illúzióját hordozó pótszereknek. A boldogtalanság állapota az, ami a legkiszolgáltatottabbá teszi a gyermekeinket, ezért fokozottan figyeljünk rájuk és segítsük őket a boldogulásukban.  Ugyanakkor tudomásul kell vennünk, hogy a kamaszoknál az, amit a szülő mond, az egyik fülükön be, a másikon ki, míg amit a haverok mondanak, az maga a „Szentírás”. A szülőknek és a tanároknak az a felelőssége, hogy megértsük ezt a helyzetet, és türelmesen megpróbáljunk áttörni a kamaszkor falain. A hiteles beszélgetésekhez viszont kell a felkészültség, ma sajnos a drogok kérdéskörében a gyerekeink sokkal tájékozottabbak mint mi. Az is baj, hogy a mai szülők nem tudnak különbséget tenni a kábítószerek között, nem tudják mi is az a party-drog, mi számít kemény-, illetve könnyű drognak, mik az élettani hatások, mi az hogy függőség. Ennek következtében az él a fejekben, hogy a kábítószerek fogyasztói meg fognak halni, hacsak a rendőrök meg nem mentik őket. A halálnál pedig még a börtönnel is jobban járnak a gyerekeink. A szülők korosztályában a világon nálunk van a legtöbb szenvedélybeteg (alkoholista, dohányos, stb.), mégsem gondoljuk, hogy elsősorban mi vagyunk – az általunk mutatott mintákkal – a felelősek a gyerekeink viselkedéséért.  
 

–          Mivel (milyen módon és eszközökkel) lehet a XXI. század elején igazán megszólítani, megérinteni egy fiatalt?
 

–          Minden kor fiataljaira igaz, hogy leginkább a saját közegükön belül, a kortársaikon keresztül megszólíthatóak, a kívülről jött „bölcs” tanácsokat általában elutasítják – ez generációs jellemző. Ezen időszakban az úgy nevezett véleményvezéreken keresztül lehet leginkább eljuttatni a fiatalokhoz az információkat. Akár egy osztályban, akár egy másfajta közösségben mindig megvannak a hangadók, akik megmondják, hogy milyen filmet „kell” megnézni, hova érdemes menni bulizni, stb. A kommunikációs csatornák tekintetében mindent visz az internet, ezt fogyasztják a legtöbben és ezzel szemben a legnyitottabbak, s bár még néznek tévét, eseteként hallgatnak rádiót a fiatalabbak is, de elutasítóak a reklámüzenetekkel szemben. Sajnos az olvasás klasszikus élménye már kiveszőben van, bár meglepően sokat olvasnak a neten, de csak rövid könnyen érthető szövegeket. Aki a fiatalokat szeretné megszólítani, annak a modern internetes közösségi oldalak a legjobb elérési eszközök, de meg kell tanulni kommunikálni a nyelvükön. Ráadásul vigyázni kell, mert számukra az a legcikibb, amikor a felnőttek próbálnak erőltetetten fiatalosan beszélni.

–          Az internet, a közösségi média térnyerését örömtelinek tartja, vagy inkább csak az egymástól való elidegenülésünket erősíti? Mennyire vannak ezen eszközök jelen az Ön életében, és hogyan igyekszik egyensúlyt teremteni az online és az élő (fizikai) kapcsolattartás között?
 

–          Megéltem azt, amikor kb. 20 éve először jelentek meg a mobiltelefonok és mindenki azt vizionálta, hogy most majd megszűnnek a valódi baráti kapcsolatok, nem fognak többet az emberek személyesen összejárni és beszélgetni. És bár ennek következtében valóban megfigyelhető volt egy kis elidegenedés, mégis inkább megmosolyogjuk az akkori aggodalmakat. Az internet térhódítása, a közösségi média megjelenése sem változtatja meg az alapvető emberi igényeket, de jelentősen befolyásolhatja a szokásokat. Vannak jogos félelmek, de én nem vagyok nagyon borúlátó, ennél jobban hiszek a közösségi élmények erejében. Ha csak a szakterületemet jelentő fesztiválokat nézzük, nem volt tapasztalható szinte semmilyen lemorzsolódás az új digitális közösségi élmények miatt. A hangsúlyok ide-oda tevődnek, mert vannak divathullámok. A kisközösségi élmények, mint a gyerekkoromban még klasszikus házibulik, lehet, hogy háttérbe szorultak kissé, de közben meg előre törtek a nagyközösségi, például a fesztiválokhoz kapcsolódó élmények. Bár én korlátozott felhasználó vagyok, nézem a híreket az interneten, használom a levelező rendszereket, de sosem regisztráltam semmilyen közösségi oldalon. Inkább szeretem a személyes kapcsolattartást az ismerőseimmel, ugyanakkor a közösségi média nagyon megkönnyíti a fiatalok széles rétegeivel a kommunikációt. Az internet korában az információáramlás hihetetlenül felgyorsult és sokkal könnyebb a hozzáférés. Szóval, bár vannak az online közösségi világnak antipatikus elemei is, például a névtelen, arctalan pocskondiázás lehetősége, összességében nem látom drámainak a képet.
 

–          Aktuális kérdés az otthonszülés szabályozása. Mit gondol az ezt támogató mozgalom felvetéseiről, jogos igényt támasztanak?
 

–          Én az otthonszülést elsősorban biztonsági szemszögből közelítem meg. Innen nézve, arra jutok, hogy a megfelelően felszerelt szülőszobák és a szakemberek állandó felügyelete nagyon fontosak. Bár fontos a kismamák közérzete is, de bizonyos esetekben nem ez az elsődleges szempont, nem szabad kevésbé biztonságossá tenni a szülési folyamatot, nem szabad sem a babát, sem a mamát veszélynek kitenni. Ezért aztán az nagyon fontos, hogy az például megfelelően legyen szabályozva, hogy páciensként kiknek engedélyezik a kórházon kívüli szülést. Sajnos sok olyan helyzet adódhat, amikor valakinél fokozottan veszélyes, ha nem kórházi körülmények között történik a szülés. Szerencsére a többségnél nem állnak fent fokozott kockázatok.  A szülés folyamata szerintem fontos, hogy lehetőleg ellenőrzött keretek között történjen, megfelelő szakmai képesítéssel rendelkező segítők közreműködésével, akkor is, ha valakinek a lakásán kerül rá sor. Úgy gondolom, hogy az önmagában még nem egy különösen veszélyes és felelőtlen magatartás, ha valaki nem egy lepukkant korház falain belül kívánja világra hozni a gyermekét. Ugyanakkor férfiként eszembe nem jutna a feleségemet befolyásolni ezen döntésében, hiszen ebben a szituációban a nőnek kell megfelelően biztonságban éreznie magát. Bár a gyerekeim szülészeten látták meg a napvilágot, nem gondolom azt például Geréb Ágnesről, hogy tudatosan veszélybe akarna sodorni embereket. Szerintem az hibás megközelítés, ha azt feltételezzük, hogy felelőtlenségből, vagy – ne adj isten – gonoszságból teszi, amit tesz. Egyrészt jelentős igény látszik a módszertanára, másrészt sokan hiszik, hogy az otthonszülés egy más, de nem kevésbé létjogosult megoldás. A más megoldásoktól való félelmünket jellemzően a tudatlanság és az ismeretlentől való félelmünk szüli.

–          Mi lenne a leghatékonyabb lépés, vagy ellenszer a demográfiai válság elkerülésére hazánkban? Kinek van a kérdés megoldásában felelőssége?
 

– Minél inkább tudatosítani kellene a demográfiai problémát az emberekben. Az, hogy vállalnak-e gyerekeket, a saját és a következő nemzedékek jövőjét is meghatározó kérdés. Mindez társadalompolitikai felelősségvállalás kérdése is. Ha nem lesz, aki eltartsa az egyre inkább elöregedő társadalmunkat, akkor menthetetlenül összeomlik a gazdaság, és hiába remélünk majdani létbiztonságot a nyugdíjrendszertől vagy a szociális ellátó rendszertől, ezek simán összeomlanak. A jövőnk nem a mindenkori kormány szándékain, vagy ígéretein múlik majd, hanem szigorú tényeken. Az ugyanis egyszerűen felfogható: ha nem lesznek befizetők, nem lesz mit elosztani. Döntéshozók kapcsán fontos, hogy legyen kimondva a felelősségük. Öntsenek tiszta vizet a pohárba és legyenek a gyerekvállalásra vonatkozó ösztönző modellek, még akkor is, ha ez más területeken elvonásokkal jár. A családoknak ráadásul nem egy, hanem több gyereket kellene vállalniuk. Fontos kérdés az is, hogy az ezzel kapcsolatos felfogásunk hogyan változik. Munkaadóként látom, hogy egyfajta belső konfliktus is lehet, hogy adott esetben örüljek, vagy bosszankodjak, ha egy kolléganőm szülési szabadságra megy. Hiszen egy gyerek csoda jó dolog, de az meg komoly probléma, hogy a speciális tudású munkaerőt hogyan pótoljam. Társadalmunk sok mindent most tanul még csak meg, sajnos jellemzően a saját bőrén, időnként még átesünk a ló túloldalára. Néhány évtized telt csak el a Ratkó-korszak és az egzisztenciális félelemből adódó óvatosság között. Amikor olyan méreteket ölt a szegénység vagy a munkanélküliség, mint mostanában Magyarországon, akkor nem tudom nem felelőtlenség-e, az ilyen nehéz helyzetben lévő szülőket gyermekvállalásra buzdítani. Pozitív üzenet kéne, hogy legyen érték a gyerekvállalás, s kéne, hogy járjon vele egyfajta létbiztonság is, amely inkább választhatóvá tenné ezt a fajta családmodellt. Nem tudom, hogy van-e ma a demográfiai problémánál fontosabb megoldandó feladata a magyar társadalomnak.