Családháló

Kezdőoldal Beszélgetések „Minden megoldható, ha a gyerekeinkről van szó!” – interjú Patak Gyöngyvér ötgyermekes anyukával

„Minden megoldható, ha a gyerekeinkről van szó!” – interjú Patak Gyöngyvér ötgyermekes anyukával

Öt évvel ezelőtt egy nyári napon a három fiút nevelő Patak Gyöngyvér és férje megdöbbenve tapasztalta, hogy elfolyta a magzatvíz, hamarosan megszületnek az ikerbabák. Gyöngyvér hat hetet töltött a koraszülött kisfiúkkal a pécsi PIC-en, s az ott tapasztalt pozitív élményekről könyvet írt, hogy egyrészt megossza történetét másokkal, másrészt így gyűjtsön adományokat a pécsi koraszülött intenzív osztálynak. Interjúnk következik.

Írta: Gyarmati Orsolya, Ajánlom

Családháló: Sok hetet töltött a kisbabáival a pécsi PIC-en. Mi az, ami leginkább megdöbbentette, megragadta, amiért végül úgy döntött, megírja a PIC-i történetet?

Patak Gyöngyvér: A legelső döbbenet maga a koraszülés volt, illetve az a tény, hogy ez velem is előfordulhat – azaz bárkivel, egy egészséges, kiegyensúlyozott életet élő kismamával is, akinek problémamentes a terhessége. Még ha tudtuk, hogy az ikerterhességek ritkán tartanak negyven hétig, valódi koraszülésre nem számítottunk, ezért a váratlan helyzet teljesen felkészületlenül ért minket. Fogalmunk sem volt róla, mi fog történni, egyáltalán mi történhet, mi vár ránk, hova kerülünk, milyen problémák merülhetnek fel, és főleg, micsoda érzelmi hullámvasúton fogunk utazni.

Az egyik célja a könyvnek, hogy ebbe a félelmetesen ismeretlen helyzetbe pottyanó szülők beleláthassanak kicsit a PIC életébe, lássák előre a napi rutinokat és a folyamatot, hogy honnan hová fognak eljutni, és közben milyen nehézségekkel kell megküzdeniük. Persze minden apró baba állapota és fejlődése más és más, mégis vannak jellemző problémák, és elsőre ijesztőnek tűnő kezelések – például a rengeteg cső, a pittyegő gépek – amik így talán ismerősebbek, ezáltal kevésbé félelmetesek lesznek.

A kórházban a legnagyobb pozitív meglepetés számomra az ott dolgozó ápolók és orvosok kedvessége, segítőkészsége és jókedve volt – amit eddig sehol máshol, főleg így „testületileg” nem tapasztaltam. Ez még meglepőbb volt, mikor láttam mennyi és milyen intenzív munkát végeznek.

Ezen az osztályon nincs lazsálás, szó szerint öt percre sem, pedig a nővérek tizenkét órás műszakokban dolgoznak. Bármely pillanatban bejelezhet egy gép, amikor az azonnali, megfelelő segítség életmentő, de a teltházzal üzemelő szobákban, ahova naponta több új apróság is érkezik, egyébként is folyamatosan csinálni kell valamit. Etetni, pelenkázni, gyógyszerezni, vizsgálatokat előkészíteni, minden egyes babánál más és más időpontok, adagok, utasítások. Elképesztő volt a hihetetlen teherbírás, az energikus, lendületes munkatempó, lankadatlan figyelem, szakmai tudás és tapasztalat. És az, hogy emellett rám is mindig volt idejük, kedvesen magyaráztak, segítettek, tájékoztattak.

Mindezt mondhatni mostoha körülmények között, korszerűtlen vagy épp hiányzó műszerekkel, kevés gyógyszerrel. Nincs elég pénz nem csak a nagyobb gépekre – például elég inkubátorra vagy lélegeztető gépre – de a mindennapokhoz szükséges eszközökre sem. Hálásak voltak minden csomag pelenkáért, saját magunk vásárolta gyógyszerért. Döbbenetes volt, amikor azon tanakodtak az orvosok a fülem hallatára, hogy a perceken belül érkező, élet-halál között lebegő koraszülött babának honnan fognak villámgyorsan inkubátort és lélegeztető gépet keríteni, mert itt mindegyik foglalt. Tehát minden fillérre szükség van. A szülői segítség viszont nem csak pénzt jelent.

Ez a másik ok, amiért megírtam a történetet. Számomra a legmegdöbbentőbb az volt, hogy bár teltház volt, gyakorlatilag én voltam az egyetlen anya, aki ott bent voltam a gyermekeimnél, és szó szerint az egyetlen, aki anyatejet adott le az anyatejgyűjtő állomáson. Egy-egy anyuka, elvétve apuka is benézett pár naponta, beadtak egy-egy csomag pelenkát, vagy plüssállatot, ültek pár percet a baba mellett, aztán hazamentek.

Nem értettem, hogy lehet ez? Ha nem is „érzi” magát valaki anyának, (mert a kötődés talán valóban máshogy indul, hiszen az első napokban nemhogy testi érintkezésre vagy szoptatásra nincs lehetőség korábban kibújt magzatunkkal, de lehet, hogy napokig sok-sok kilométer, később az inkubátor választ el minket egymástól), biztosan „tudatában” van annak, mennyire fontos a babának az ő jelenléte, hangja, később az érintése, szívverése. Nem csak az említett kölcsönös kötődés és szeretet kialakulása miatt, hanem a bizonyítottan gyorsabb és teljesebb gyógyulás és gyarapodás miatt. Azt gondoltam, biztosan mindenki hallott már ezekről, de úgy tűnik, nem. Én leírtam, mit jelent hetekig nap mint nap a baba látogatási idejéhez igazítani mindent – három nagyobb gyerek mellől, 60 kilométer távolságról. Mi úgy éreztük, minden megoldható, ha a gyerekeinkről van szó. Jó lenne, ha mindenki így gondolná.

Én az ikreim életét köszönhetem a PIC-nek. Ezzel a kampánnyal próbálom meghálálni.

CSH: Hamarosan Anyák Napja, s akkorra szeretne összegyűjteni egymillió forintot, hogy átadhassa a pécsi PIC-nek. Hol tart most a kampány?

P.Gy.: Nagy örömömre sokan népszerűsítik a kampányt, nem csak magánemberek a közösségi oldalakon, hanem írtak róla bloggerek, megosztották nagy családi portálok, országos civil szervezetek is. Olyan hirtelen, szinte magától elindult a dolog, hogy például a saját blogomon még nem is volt időm írni róla. Szombat este néztem, eddig 380-an töltötték le a könyvet. A Beteg Újszülöttekért Alapítvány számlájára, Dr. Nagy Éva elnök legutóbbi, múlt hét keddi tájékoztatása szerint 342.000 Ft érkezett. Azóta eltelt csaknem egy hét, remélem, holnap már egy még nagyobb összegről kapok tájékoztatást. Nagyon bízom benne, hogy összegyűlik az 1 millió, de ha nem, akkor sem leszünk elkeseredve. Már ez az összeg is nagy segítséget jelent. Arról nem is beszélve, hogy mennyi embernek sikerült felhívni a figyelmét a koraszülött osztályok áldozatos munkájára. Remélem, hosszútávú hatása is lesz a kampánynak, és több PIC is profitálni tud belőle.          

CSH: Milyen visszajelzéseket kapott a könyvével kapcsolatban? Írt-e azóta más is az ön példáján felbuzdulva hasonló történetet?

P.Gy.: Nagyon kedves, szeretetteli leveleket kapok, néhány vélemény olvasható a kampány honlapján is. Sokakat megríkat, de szerencsére meg is nevettet a történet. Többen írták, hogy erőt adott. És volt, aki szerint ebből kellene kisfilmet készíteni, a jövő évi Oscar reményében… Ez azért túlzás, de koraszülöttes anyukák írják, hogy szinte újraélik a kórházi napokat. Voltak, akiket annyira megrázott a visszaemlékezés, hogy többszöri nekifutásra bírták végigolvasni, mások azt írták, hogy le sem tudták tenni, annyira izgultak, hogy alakul a picik és a család sorsa. Ennek nagyon örülök, mert ez azt jelenti, hogy sikerült belevinni azt a felfokozott érzelmi állapotot, amiben akkor éltünk, és amit írás közben magam is újraéltem. Hogy más is írt-e hasonlót, arról nem tudok, viszont online közösségekben, koraszülöttes weboldalakon sokan megosztják élményeiket. Arról is hallottam, hogy egy anyuka mesekönyvet szeretne írni, hogy legyen miből felolvasni a piciknek az inkubátor mellett. Ez nagyszerű ötlet, hiszen az ember eleinte azt sem tudja, miről beszéljen a plexidobozban fekvő kicsi emberkének. Jó lenne minél több írás.

CSH: Az ikrek már ötévesek – szoktak nekik mesélni arról az időszakról, amikor még a koraszülött intenzíven feküdtek? Mit szóltak a gyermekei a könyvéhez?

P.Gy.: Szoktunk mesélni, persze. A nagyobbak is szeretik újra és újra hallani a saját és egymás születésének történetét, mindegyik büszke a sajátjára, mindnek volt valami különlegessége. A picikéről a nagyobbaknak vannak saját emlékeik is, azokat is belefűzzük a mesébe. A picik annyit tudnak, vagy értenek, hogy ők sokáig voltak kórházban, annyira picikék voltak, és hogy milyen ügyesen viselkedtek ott, és mennyire örült mindenki, amikor hazajöhettek. Részleteket a gyógyszerekről, csövekről nem beszéltünk, ezért nemrég egyikük meg is ijedt, amikor, egészen véletlenül, amikor képeket válogattam, a gépemen meglátta az egyik legkorábbi fotójukat – csont és bőr kisbaba, fejéből, orrából, karjából, lábából csövek lógnak, szeme csukva. Megkérdezte, ki az. Kiböktem, hogy ő. Közölte, hogy nem. És kiment a szobából. A már itthon készült, kisbabás fotóalbumot viszont imádják nézegetni. Ők a könyvből is csak annyit érzékelnek, hogy de jó, ők azok a borítóképen. A nagyok megszokták, hogy „megírom őket”, évekig intenzíven blogoltam. A legnagyobb, így kamaszkorba érve viszont már szigorúan cenzúráz. Szerencsére most készülő könyvemben nem a jelenről, hanem az ő kiskorukról írok, amihez utólag is ellátnak alapanyaggal.

CSH: Ha egy mondatban kellene összefoglalni, mit üzenne azoknak az édesanyáknak, akiknek koraszülött babájuk éppen most fekszik valamelyik PIC-en?

P.Gy.: Higgyenek és bízzanak az orvosokban, a kisbabájuk életerejében, és magukban, kitartóan fejjenek és legyenek együtt velük, amennyit csak lehet – az édesanya teje és közelsége felbecsülhetetlen a babának!

 


Gyöngyvérről és a kampányról ITT olvashattok, s itt ajánlhatjátok fel adományaitokat is a pécsi PIC-nek!

 

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Szakemberek gyermekeink szolgálatában 2. rész – Kismama jóga: Krémer Sára/YogaCsaj

Sorozatunk második részében Krémer Sára kismama jógaoktatóval beszélgettünk a babamasszázs és a csecsemőhigiénia rejtelmeiről!

Janikovszky Éva receptje az élet nagy kérdéseire – Tollár Mónika és Szilágyi Bálint rendezők a Mandiner.családnak

A Budapest belvárosában nyíló Hatszín Teátrum Janikovszky Éva születésének évfordulóján, április 23-án tartja első gyerekelőadását, az írónő könyveiből készített ősbemutató...

Close