Elégtelen önkontroll, elégtelen önfegyelem séma – Pál Feri atya előadása

Feri atya a 11. sémával folytatta a sémák világának részletezését. Ha valaki úgy éli az életét, hogy nem fegyelmezi magát, nem kontrollálja magát, nem is tudatosítja magában azt, hogy amit tesz, milyen hatással van a környezetére, valószínűsíthető hogy az elégtelen önkontroll, elégtelen önfegyelem sémával él.

Őszinteség

Az ilyen sémával élő emberek nem tanulnak az élettapasztalataikból, hanem idealizálják magukat, pl: „Én egy őszinte ember vagyok, ami a szívemen, a számon!” Ez nem őszinteség, hanem az önkontroll hiánya. Vagyis, a szükségleteit, az impulzusait, késztetéseit, érzéseit, érzelmeit ő kontrollálatlanul fröccsenti rá a környezetére. Ebből nehézségei származnak, de odáig se lát, hogy az egészet perspektívában átlássa, átgondolja és változtasson. Ha kisebb a sérülés, talán érzi, hogy valami nem stimmel, talán még el is határozza, hogy változtat (legközelebb 10-ig számolok, mielőtt kinyitom a számat), de sajnos ez mindig csak utólag jut eszébe. Tulajdonképpen egy öt éves gyerek szintjén működik: késztetést közvetlenül cselekvés követi, hiányzik a folyamatból a gondolkodás.

Spontaneitás és intuíció

Azzal is idealizálják még, hogy azt mondják, ez spontaneitás! Vagy azt mondják, tudod, én olyan intuitív alkat vagyok. Sokan ezt szabadságnak vélik. Ez nem spontaneitás nem intuíció, nem szabadság, hanem az önkontroll, az önfegyelem hiánya.  Pl. ha egy segítő intuitív választ ad, amögött egy egész szakirodalom ismerete áll, meg a másik ember ismerete, meg a reflexió, meg a szupervízió , meg sok minden, és ha ez mind-mind ott van, akkor megengedheti magának, ha van egy jó belső érzéke, hogy adott esetben valamit lépésről lépésre ne gondoljon át, hanem az intuíciójára támaszkodva spontán mondjon valamit, mert tudja, hogy az illeszkedik egy teljes rendszerbe, ami megalapozott és átgondolt.

Cselekvésmódok

Ha cselekvésmódokat nézzük, az első lépés, hogy akit elborít ennek a sémának a világa, mindig azt csinálja, ami éppen jól esik. Ezt ő érezheti hitelességnek: „Én milyen hiteles vagyok, mindig kifejezem, ami bennem van” Hát nem pusztító, ha valaki mindig kifejezi, ami benne van? Pl. ha van benne bosszú fantázia? Márpedig azt nagyon nehéz elkerülni, hogy időnként ne jelentkezzen.

Második cselekvési minta, hogy megpróbál minden felelősséget, minden konfliktust, akár minden olyan munkát, tevékenységet eltávolítani magától, ami kitartást igényelne, ahol késztetéseit kontrollálni, ösztönimpulzusait fékezni kellene. Pl. arra hivatkozva nem házasodik, mert azt mondja, én nem állok jót magamért.

A harmadik a túlkompenzálás. Folyamatos túlzott önkontroll, túlzott önfegyelem, s közben egy állandó rettegés, hogy mi lesz, ha elvesztem a kontrollt. Érdemes megkülönböztetni egymástól, amikor valaki úgy fél ettől, hogy vannak olyan élményei, hogy ő valóban elvesztheti a kontrollt, ez ennek a sémának a megnyilvánulása. Mert vannak, akik úgy félnek ettől, hogy az nem reális. Ehhez a sémához járulékosan társulhatnak a különböző szenvedélybetegségek is.

Az Isten tenyerén

A pozitív pszichológia nem arról szól, hogy mindig mindenhol jól kell éreznünk magunkat. A kínlódásból, szenvedésből sokszor valami jó tud megszületni. Ha egy gyereket agyon kényeztetünk, elvesszük tőle a növekedés esélyét.  Ahhoz, hogy fejlődni tudjunk, kell valamennyi unalom, valamennyi frusztráció, hogy megedződjünk, némi szenvedés, hogy meg tudjuk becsülni, amikor jó az élet. Viktor Frankl-tól kérdezték 4 év koncentrációs tábor után, hogy mi a boldogság? Azt felelte: „A boldogság mind az a rossz, ami nem történt meg velem.” Ez egy kreatív válasz a szenvedésre. Az én központú spiritualitást jellemzi a nyugalomra való törekvés. „Isten adj nyugalmat!” „Azért érdemes hívőnek lenni, mert akkor nyugi van. Van egy oltalmazó kéz, tart, simogat…”

Valaki ezt úgy mondta: „Tényleg Isten tenyerén vagyunk, de azért Isten néha tapsol.”

Mindenki, aki az isten-kapcsolatából valamit kihozott, vagy valami abból született, olyasmi miatt tudott nyugtalan lenni, ami miatt az átlagember nem volt az. Tehát Isten hoz lelki békét, és hoz olyan nyugtalanságot, ami gondolkodásra, döntésre, cselekvésre késztet. Viszont, aki az elégtelen önkontroll sémával él, az impulzusokat mindig cselekvésre fordítja, és valamiféle érzelmi minőséget mindig fenn akar tartani, hogy jól érezze magát.

Egyszerűbb gyerekkor

John Payne Kambodzsában, Dzsakartában legdurvább ázsiai menekülttáborokban működött segítőként. Ezrével találkozott poszttraumás szindrómával élő gyerekekkel. Szorongtak, agresszívek voltak, kényszercselekvésekkel próbáltak valamilyen külső biztonságot teremteni a belső bizonytalanságban. Később Angliában középosztálybeli gyerekekkel találkozott, akik hasonlóan viselkedtek.  Megvilágosodásként érte a felismerés, hogy a különböző életkörülmények ellenére mi okozhatja a hasonlóságot. Felismerte, hogy a közös vonás az, hogy mindkettőjüknek elvétetett a gyerekkoruk. Túl hamar kerültek be a felnőtt világba. A válaszreakció arra, ami nekik már sok volt. A menekülttáborokban a gyerekek traumatizálódtak, az angol középosztálybeli gyerekek pedig ezt sok éven át apró adagokban kapták meg. Ez a tárgyalt séma szempontjából is érdekes, mert összefügg annak kialakulásával.  A túl sok stresszre, túl sok ingerre, túl bonyolult életre adott válasz hosszú távon ugyanaz lett. Az „Egyszerűbb gyerekkor” című könyvében írj le hogy a gyerekeknek a nehézséget a túl sok tárgy, a túl sok választási lehetőség és kényszer, a túl sok információ és a túl nagy sebesség okozza. Ha ez a négy huzamosabb ideig együttesen fennáll, valójában nem felel meg a gyerek igényeinek, ahol ő fejlődni tud. Ha normalizáljuk a környezetet, normalizálódnak a gyerekek. A gyerekeink életét le kellene egyszerűsíteni, hogy valódi gyerekkoruk legyen, és kreatív, egészséges önértékelésű, magabiztos felnőttekké érhessenek.