Isten miért nem gyógyít meg? – Pál Feri atya előadása

Életünk legnagyobb kérdéseire sokszor nem kapunk kézzel fogható választ. Ha tovább akarunk lépni, érdemes ezt elfogadnunk, és inkább arra összpontosítani, mire akar tanítani minket az élet, mit tehetünk ebben a helyzetben. Feri atya az előző alkalomhoz hasonlóan ma is az írásban feltett kérdésekre reagált, egy-egy kérdés esetében a megszokottnál nagyobb részletességgel. Ezek közül szeretnék néhányat felidézni.

Édesanyám hosszú évekig gyógyíthatatlan beteg volt. Szenvedéseit édesapámmal és öcsémmel együtt sajnos tehetetlenül kellett végignéznünk. Testvérem 10, én 13 éves voltam, amikor örökre itt hagyott bennünket. Kérdésem, mindenféle harag nélkül, csupán a megértés szándékával az lenne, hogy Istennek mi célja lehet az ehhez hasonló esetekkel.

Klasszikus kérdés, ha a témát nézzük. Az a benyomásom, hogy ennek a 13 éves kori élménynek nem történt meg a fölülírása. A múltunk eseményeit később más hangsúlyokkal, más összefüggéseket, távlatokat látva idézzük föl, de itt az a benyomásom, hogy a kérdésben ott feszül, hogy ezt a kérdést én most valójában úgy teszem föl, mint 13 évesen, legföljebb van bennem egy felnőtt, aki erre az egész helyzetre reflektál. A felnőtt most kérdezi, hogy most mit kellene ezzel a 13 éves kislánnyal kezdeni?

Az egyik szál: Van bennünk egy késztetés, hogy megértsük az életet. Ez nem azonos azzal, hogy értelmes életet éljek, tehát lehet úgy is értelmes életet élni, hogy valamit nem értünk benne. Nem mindenkiben van meg élményszerűen ez a tudás, ezért aztán természetes, hogy újra és újra gyűrjük ezt a kérdést, s a vívódás során felsejlik egy-egy számunkra személyes válasz. A fájdalomban, a sötétségben felsejlik valami fény. Ez a belső folyamat szükséges hozzá, a kívülről érkező, megfogalmazott válaszok nem pótolhatják azt a belső munkát, aminek gyümölcseként a te személyes válaszaid megszületnek, esetleg valami kis kapaszkodót, megerősítést adhatnak ahhoz, hogy van esélyem továbblépni.

A másik szál: az összes olyan kérdésre, hogy Isten mért engedi, Isten miért hagyja, a legrövidebb válasz az, hogy én nem tudom. Nem tudom Pál Feriként, nem tudom papként, nem tudom keresztényként, ezért nem akarom megválaszolni, mert nem akarok úgy tenni, mintha tudnám.

A legszívbemarkolóbb kérdéseinkre sokszor nincs szavakban válasz, hanem tettekben van válasz. Ha valami nagyon fáj, és nem értem, hogy miért. De valaki jön, és azt mondja: „megértem, hogy ez milyen nehéz neked.” Ezzel nem adott választ, de azzal, hogy velem volt, hogy mellém állt, hogy volt benne együttérzés, mégiscsak adott valamit.

Nézhetjük úgy is ezeket a kérdéseket, hogy most nem én kérdezek rá az életre, hanem úgy tekintem, hogy az élet most rám kérdezett: „Na most ebben a helyzetben hogyan reagálsz?” Erre a tetteinkkel adhatunk választ. Akár annak tudatosításával, hogy kérdezhetném én is tovább az életet, de valószínűleg annak sosem lenne vége. Ezt összeköthetem úgy a hittemmel, hogy Isten éppen ezt akarta, hogy az élet legnagyobb kérdéseire ne is lehessen szavakkal válaszolni. Vagyis, hogy cselekednünk kelljen. Fogadjuk el, hogy nincs válasz, és inkább azt keressük, mit tehetünk.

Egy apuka kérdezte tőlem mit mondjak az 5 éves kisfiamnak, akinek már napok óta fáj a torka, és köhög, és azt kérdezi, hogy Isten miért nem gyógyít meg? A kérdés mögött valójában arra kérdez rá, hogy a világ biztonságos hely-e, hogy lesz-e segítség, hogy egyedül hagytok-e, hogy a bajban van-e, aki mellém áll, hogy a jó valóban erősebb-e, mint a rossz, hogy van-e oltalom, van-e gondviselés, hogy Isten tényleg jó-e? Ezt ő 5 évesen úgy fogalmazza mag, hogy „Isten miért nem gyógyít meg?”, de mi tudhatjuk, hogy valójában filozófiai kérdései vannak. Ha mi erre filozófiai válaszokat adunk, vagyis csak szövegelünk, pl: „Tudod kisfiam, Isten nem akarja a rosszat, de megengedi. De Isten nagyon szeret mindannyiunkat, mert ő Gondviselő mennyei Atya.” Bár ez igaz, mégsem jelent segítséget a gyereknek. A gyereknek a valódi válasz a segítség: a kapcsolatból származó, érzéseket, érzelmeket kifejező, konkrét, gyakorlatias megnyilvánulások. pl. „Nagyon siettem haza, hogy vagy?”, „Hadd adjak egy puszit!” „Meg fogsz gyógyulni!” „Mire van szükséged?” „Mi itt vagyunk, csak szólj!” „Egy mesét mondjak neked?” Ez a válaszunk arra a kérdésre, hogy Isten miért nem gyógyít meg. A szülők tettekben választ adnak a gyerek ki nem mondott kérdéseire, de főképpen arra a világra, ami a ki nem mondott kérdés mögött van, az pedig az ő teljes ember volta, hogy bizonytalanul, szorongva, aggódva éli meg azt, hogy ez majd el fog múlni. De a gyerek átéli, hogy apa ott ül az ágya mellett, hogy szeret és a világ biztonságos hely akkor is, ha nem gyógyulok meg gyorsan. Ez a legfontosabb üzenet! Az apa, ha elég ügyes, nem szavakkal, hanem a tetteivel, össze tudja kötni a hitével: „Isten egy-egy dolgot nem konkrétan intéz el itt a világban, hanem minket küld. Engem, meg anyucit, hogy mi tegyünk meg mindent azért, hogy te meggyógyulj.” S bár a kimondott kérdésére nem kapott választ, de választ kapott onnan, ahonnan a valódi kérdés származott és ezt azért tudja összekötni a hitével, mert látja, hogy az apja is ezt teszi.

Mit lehet tenni, ha valaki 25 évet úgy élt le a nagyon durván nárcisztikus házastársa mellett, hogy maximálisan alkalmazkodott, folyton engesztelte, s ezt annyira megszokta a házastársa, hogy nem változik. Ha elválok, lehet-e egy ilyen embertől úgy elválni, hogy hajlandó legyen a gyerekek érdekét a maga érdekei elé helyezni, és a válást ne arra használja, hogy bosszút álljon a házastársán? Ha nem válok, hogyan lehet együtt maradni úgy, hogy a házastárs emberi méltósága megmaradjon és a rossz minta ne menjen tovább? 

A válasz: ezt vagy lehet vele, vagy nem. Ha nagyon sérült, nem fog tudni lemondani azokról a rövid távú előnyökről, hogy bosszút áll, hogy téged hibáztat, hogy te leszel a bűnbak. Ha kevésbe sérült, akkor van esély, mert akkor fáj neki, az a veszteség, hogy nem leszel a felesége. Ha elég mély a veszteségérzet, mondhatja, hogy ezt nem akarom elveszteni, mert te fontos vagy, a házasság fontos. Az emberi méltóságunkat úgy tudjuk legjobban érvényesíteni, hogy kifejezzük. Határokat húzunk: ezt nem teheted meg velem. Sokszor a fordulat kulcsa pont az, hogy végre már ki tudom mondani: „Ezt már nem teheted meg velem! A tegnapi nap volt az utolsó!” Ez a határozottság lehet az egyetlen erő, ami a másikat arra készteti, hogy most már nekem is kell valamit tenni a kapcsolatért. Amíg mindig csak te teszel, addig semmi nem fog változni. Arra viszont nincs biztosíték, hogy a határozottságra nem ismét egy nárcisztikus választ fog adni. De hogy élhetünk mindannyian teljes emberi méltóságunk tudatában, kifejezve azt, az egészen biztos. Az is egészen biztos, hogy Isten nem akarja, hogy mi áldozatként, mások elé vetve magunkat éljünk.