Gyerekboszorkányok Afrikában

“Amikor hét éves voltam, meghalt a legkisebb öcsém. A falubeli lelkész azt mondta anyámnak, én okoztam a halálát, mert boszorkány vagyok. Apám végignézte, ahogy összevernek, majd elvisznek a templomba, hogy kiűzzék belőlem a gonosz szellemet. Anyám arra kényszerített, hogy mérgező bogyókat nyeljek le, ezután leforrázott vízzel, és kidobott a házból. Ez három éve történt. Azóta nem érzem magam biztonságban.” – meséli a tízéves Mary. Afrikában a mai napig mindennaposak a boszorkányüldözések. Az üldözöttek nagy része gyermek.

Bűnbakot mindenáron

Az afrikai boszorkányüldözések gyökerét a társadalom hitrendszerében kereshetjük. Rengeteg olyan dolog veszi körül az itt élőket, amit nem értenek, mégis igyekeznek valamilyen módon magyarázatot találni rá. Mindennapi életükhöz hozzátartoznak a rítusok, az áldozatok éppúgy, mint az ima és a babona. Evans-Pritchard antropológus Afrikában végzett kutatásai során szembesült azzal, hogy az afrikaiaknál egy hirtelen bekövetkezett, váratlan tragédia (betegség, baleset) azonnal elindítja a bűnbakkeresés reakcióját, vagyis az érintetteknek, a közösségnek muszáj megtalálni a szerencsétlen eset kézzelfogható okát, kiváltóját.

“Ha egy afrikai nagycsaládban például a nagybácsi  szemmel láthatólag egészséges, de egyik napról a másikra megbetegszik, hamar leépül és meghal, akkor azt kezdik firtatni a családban, ki viselkedett furcsán az elmúlt időszakban, ki volt a haragosa, ki okozhatta a halálát. A kollektív gyanúsítás miatt hamar ez bizonyos személyre terelődhet a gyanú, aki általában nem tud védekezni a vádak ellen. A boszorkánynak vélt személyt ilyenkor boszorkányűző és tisztító szertartások alá vetik. Amennyiben ártatlansága bebizonyosodik, békébén visszatérhet családjához. Viszont gyakoribb, hogy bűnösnek találtatik, ekkor a közösség jobb esetben kitagadja, és megbélyegzi, rosszabb esetben bántalmazza” – mondta el lapunknak Szilasi Ildikó Hermina, antropológus, az Afrikai-Magyar Egyesület szakértője.

Fertőző boszorkányság

Szilasi Ildikó Hermina több éven át tanulmányozta afrikai közösségek életét, s találkozott “boszorkányokkal” is. Voltak köztük nők, gyerekek, férfiak egyaránt. A spirituális, okkult dolgok iránt rendkívül fogékony afrikai népek úgy tartják, noha senki nem születik boszorkánynak, azzá válni nagyon egyszerű. Legtöbbször elég egy darab étel odaajándékozása a másiknak és máris boszorkány lett az illetőből, “elkapta” az ennivalón keresztül a boszorkányságot. Bár hihetetlenül hangzik, a boszorkányság olyannyira mindennapi része az afrikai életnek, hogy például a Közép-Afrikai Köztársaság büntető törvénykönyve külön rendelkezik a boszorkányokkal való bánásmóddal kapcsolatban.

Ahhoz, hogy valakit – akár bíróság előtt, ügyvédek jelenlétében – boszorkánynak nyilvánítsanak, igazán nem kell sok. Magyarázatnak elég a “gyanús viselkedés”, s ha a – borsos áron, boszorkánydoktorok által végzett – szelleműzések nem bizonyulnak elegendőnek, jöhet a pénz- vagy a börtönbüntetés, illetve egyes helyeken (pl. Kenyában, Kongóban) a lincselés, a kivégzés. Az üldözések éppen a leggyengébbeket – öregeket, nőket, betegeket, valamilyen testi hibával rendelkezőket és a gyerekeket – sújtják, bár egyes helyeken az újgazdagokat gyilkolják sorra boszorkányság vádjával, hiszen akinek sok pénze van, az nyilván varázslattal teremti elő az anyagiakat, ha pedig varázsol, akkor boszorkány.

Ha megkínzunk, bevallod. Ha bevallod, boszorkány vagy!

Egy felmérés szerint tíz év alatt kb. húszezer embert – javarészt gyermeket – öltek meg Afrikában boszorkányság miatt. Mivel a kimondott szónak elképszető ereje van az afrikaiak hite szerint, ha valaki bevallja, hogy boszorkány, nincs élő ember – beleértve a legközelebbi hozzátartozókat is – , aki ne tartaná bizonyítottnak a vádat, annak ellenére, hogy a szerencsétlen gyanúsított a verések, kínzások hatására mondta azt, hogy valóban megszállta a rossz szellem.
“Először a hűtő romlott el. Utána én lettem beteg, és az orvosok nem tudták, miért. Aztán autóbalesetem volt. És egy nap rájöttem: mindkét fiam boszorkány. Ők az oka mindennek” – mondja mély meggyőződéssel egy anya a kongói Kinishasából. A két megszeppent kisfiú sok más társával együtt nagy eséllyel az utcára kerül, ha túléli a boszorkányvallatás tortúráját.

“Kinshasában, a Kongói Demokratikus Köztársaságban az utcagyerekek egy része boszorkányság vádja miatt került az utcára. Van családjuk, van otthonuk, de kitagadták őket otthonról. Kinshasai kutatásaim során úgy találtam, hogy a gyerek boszorkányvád a gyerekek családból való kitagadásának egyfajta társadalmilag elfogadott módja. Sok ’boszorkány gyerek’ olyan szegény családból jött, ahol a mindennapi étel előteremtése is problémát okozott. Mások arról számolták be, hogy édesanyjuk halála után a mostohaanya, az apa új felesége idézett elő olyan helyzetet, hogy kitagadhassa a nem vér szerinti gyerekekeit”, meséli az antropológus szakértő.

Felesleges gyerekek

A boszorkányüldözés tulajdonképpen sok esetben nem más, mint egy – társadalmilag elfogadott – mód arra, hogy a közösség, a család megszabaduljon egy-egy nemkívánatos személytől. S bár a szemtanúk arról számolnak be, hogy sok szülő hiányolja az otthonról elzavart gyerekeket, mégis, félelmük, hogy saját utódaikat rossz szellemek szállták meg, erősebbnek bizonyul még az anyai ösztönnél is.

Mivel a kimondott szó valóban bűvös erővel bír a legtöbb afrikai népcsoport szemében, sokszor elég egy fenyegetés, egy átkozódás ahhoz, hogy egy későbbi természeti csapást, egy fontos munkaeszköz elromlását, egy betegséget az illető gonosz erejének tulajdonítsanak, aki ettől a perctől nem tagja a közösségnek többé. “A boszorkánysággal vádolt embereket általában megbélyegzik. Családjuk kitagadja őket, mert attól tartanak, bajt, veszélyt hozhatnak rájuk. Vidéken, ha a közösség közelében maradnak, vagy elüldözik őket a faluból, vagy megtűrik annak perifériáján őket. Közép-Kongóban, a Kuba Királyság területén olyan esettel is találkoztam, hogy egyfajta börtönbe zárták őket, ahol ugyan nem voltak bezárva, inkább csak elkülönítve. A boszorkánybörtön bezárásánál a bentlakók tiltakoztak, mert bár szörnyű körülmények között éltek, a bebörtönzöttek közösséget alkottak, támogatták egymást, és megvolt a valahova tartozás érzése. A “boszorkányok” a városokban földönfutókká válnak, s a legszörnyűbb ezt a gyerekeknél látni, akik utcagyerekként tengetik tovább életüket” – meséli Szilasi.   

Védelem a semmi közepén

Az így utcára került gyerekek élete innentől kezdve a mindennapi betevő falat megszerzéséről szól – bármilyen áron. Olyan ember pedig, aki segítene ezeknek a boszorkánygyerekeknek, csak elvétve akad. Ilyen kivétel Sam Ikpe-Itauma, aki nem hisz a lelkészek boszorkányokról szóló prédikációinak. Sam 131 gyereknek nyújt otthont. “Annak idején három gyereket fogadtam be. A szomszédok nem örültek neki, azt mondták, boszorkányoknak segítek. De egyre több gyerek jött, naponta legalább tizenöt, így új helyet kellett keresnünk.” Bár Sam és felesége, Elizabeth mindent megtesznek a gyerekek egészségéért és oktatásááért, hatalmas kihívás ez nap mint nap. A gyerekeknek azonban ez az egyetlen hely, ahol élhetnek. Ha hazamennének, a szüleik újra elüldöznék őket, félvén, hogy a gonosz szellem visszatér beléjük. S ha valamelyikük meghal, az anyja csak ennyit mondana: “Ez volt Isten akarata.”