Háromszázezer elrabolt kisgyerek – szörnyű titkok Franco diktatúrájának idejéből

“Asszonyom, sajnos meghalt a kisbabája!” Számtalan frissen anyává lett nővel közölték ezt a borzalmas hírt a néhai spanyol diktátor, Franco Spanyolországában. Egy nemrég napvilágra került bizonyíték azonban rámutatott: valójában a gyerekeket elrabolták és örökbe adták olyan családoknak, akik a rendszer “barátai” voltak. Számuk akár a háromszázezret is meghaladhatja.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. december 17. Gyarmati Orsolya

“Asszonyom, sajnos meghalt a kisbabája!” Számtalan frissen anyává lett nővel közölték ezt a borzalmas hírt a néhai spanyol diktátor, Franco Spanyolországában. Egy nemrég napvilágra került bizonyíték azonban rámutatott: valójában a gyerekeket elrabolták és örökbe adták olyan családoknak, akik a rendszer “barátai” voltak. Számuk akár a háromszázezret is meghaladhatja.


Gyerekek tízezrei, mások szerint százezrei tűntek el a néhai spanyol diktátor, Franco három és fél évtizedes rémuralma idején…és utána is. A gyerekeket – mint azt egyre több napvilágra kerülő dokumentum megerősíti – államilag megszervezett és irányított módon rabolták el családjaiktól, és helyezték el őket árvaházakban, illetve a rendszernek behódoló családoknál. Az elrabolt gyerekeknek és szüleiknek egy bűnük volt: nem támogatták Franco-t.

A legtöbb gyereknek megváltoztatták a nevét, és soha többé nem találkozhattak szüleikkel. “Amint megszületett a fiam, elvették tőlem. Jesúsnak akartam nevezni. Soha többé nem láttam. Ez majd’ hetven éve történt, és életem végéig gyászolni fogom őt.”, mondja egy volt gerillavezér testvére, Emilia Girón. Uxeno Alvarez egy árvaházban nőtt fel, ahol folyamatosan büntették őt a gondozók. “Amíg a többi gyerek sétálni ment, nekem az intézetben kellett maradnom, hogy mindenkinek kipucoljam a cipőjét. Időbe telt, mire megértettem, miért: mert egy “vörös” gyereke voltam.”

Azok a gyerekek, akiknek szülei meghaltak a spanyol polgárháborúban, vagy Franco kivégeztette őket, mind  állami, vagy egyházi árvaházakba kerültek. Az ilyen  módon elrabolt gyerekek számát 30.000 és 300.000 közé teszik. Egy volt republikánus, Carmen egy kislánynak adott életet egy apácák vezette kórházban. A nővérek hazaküldték őt “pihenni”, és azt mondták neki, jöjjön vissza a gyermekéért néhány nappal később. “Amikor anyám visszament a kórházba, én már nem voltam ott. Az apácák azt mondták anyámnak, valaki örökbefogadott” – meséli Carmen lánya, aki soha nem találta meg szüleit. Spanyol anyák és apák ezrei tették fel és teszik fel ma is kétségektől gyötörten a kérdést: “Meghalt a gyermekem, vagy elrabolták? Vajon él valahol?”

Az évtizedeken át tartó gyermekrablásokról talán soha senki nem mert volna beszélni nyilvánosan, ha nem jön két férfi, akik rádöbbentek, hogy ők is az elrabolt gyermekek közé tartoznak. Juan Luis Moreno “apja” halálos ágyán bevallotta Morenonak, hogy Juan Luis nem a vér szerinti fia: egy paptól vásárolta valahol Észak-Spanyolországban. Azt is elmondta, hogy az üzletet Juan Luis egy jó barátjának, Antonio Barrosonak “szüleivel” együtt bonyolította le, akik ugyanakkor vették meg Antoniot 200 ezer pezetáért egy apácától. A DNS-vizsgálatok igazolták Mr. Moreno állítását, és közben előkerült az az apáca is, aki annak idején lebonyolította Barroso “adás-vételét”.  Amikor a két férfi esetét felkapta a média, végre megtört a csend és az évtizedek óta hallgató anyák beszélni kezdtek. A tavaly kitört botrány óta rengeteg bíróságra adtak be kérvényt az idős szülők, vagy a valaha családjuktól elszakított gyerekek elégtételt követelve és reménykedve, hátha ennyi év után végre találkozhatnak oly rég elvesztett családtagjaikkal.   

A gyermeklopásokat Franco uralma alatt Antonio Vallejo-Nagera irányította, Franco hadseregének főpszichiátere, aki nagy csodálója volt a náci ideológiának, s azt vallotta, a kommunizmus valójában egy mentális betegség, így a Franco-rezsimnek kötelessége megvédeni az ilyen családok gyermekeit azáltal, hogy kiemelik őket a “fertőből” és “egészséges környezetet” biztosítanak nekik. 1943 és 44 között tizenkétezer elrabolt gyermekről találtak dokumentumokat, ami valószínűleg csak a töredéke lehet a valós számoknak, hiszen – annak ellenére, hogy a gyermekrablások teljesen legálisan folytak – számos bizonyítékot eltüntettek.

Az egyik esetben egy baszkföldi női börtönben rávették a rabokat, hogy néhány percre hagyják magukra gyermekeiket. Mire a nők visszatértek celláikba, a gyerekek eltűntek. Az őrök megfenyegették az anyákat: ha csak kiabálni mernek, azonnal lelövik őket. A hivatalos dokumentumok részletesen leírták, hogyan kell elrabolni a gyerekeket és a határon túlra transzportálni őket. Természetesen a gyerekek nevét azonnal megváltoztatták, hogy soha többé ne találhassák meg őket családjaik.

A gyermekek nemkívánatos családokból történő “kiemelésének” eleinte kizárólag ideológiai okai voltak, később azonban a hangsúly egyre inkább a pénzügyi haszonra került. A katolikus egyház vezette kórházakban, iskolákban és árvaházakban tevékenykedő papok és apácák leszállították a várólistán lévő családok számára a gyerekeket, míg az orvosok azt hazudták az anyáknak, hogy gyermekeik meghaltak. A spanyol jog akkoriban megengedte, hogy a nem házasságban élő anyák anonimiátásnak megőrzése érdekében a szülés után a kórházi papírokra az kerüljön: ‘az anya ismeretlen”. Csakhogy ezt használta ki töbek között Dr. Eduardo Vela és sok más orvos is, hiszen így nagyon könnyű volt eltüntetni egy gyereket, azaz készpénzért eladni családoknak. A kórházak közül sokban tartottak a hullaházban valóban betegségben elhunyt csecsemőket, akiket szükség esetén meg lehetett mutatni a kételkedő szülőknek, ha esetleg nem hitték volna el, hogy gyermekük meghalt. A dokumentumok szerint a gyermekrablások egészen a 90-es évek elejéig folytatódtak az egyház közreműködésével annak ellenére, hogy ekkor Franco már rég halott volt…

Mar Soriano így emlékszik vissza: “ A húgom 1964 július 3-án született. Édesanyám szoptatta őt, de aztán azt mondták neki, hogy egy pár napra ott kell hagynia a babát a kórházban. Amikor később a szüleim visszamentek, hogy hazahozzák a húgomat, azt mondták nekik, hogy a kislány fülfertőzés következtében meghalt. Az apám követelte, hogy mutassák meg a gyermeket, és adják ki a holttestét, de közölték vele, hogy a babát már el is temették egy tömegsírba.” Ilyen és hasonló esetből számtalan kering Spanyolországban. A tavaly feltárt dokumentumok nyomán egyre több és több család kérdőjelezi meg az annak idején titokzatos körülmények között “elhunyt” gyermekük halálának valódiságát, és adja be követelését a spanyol bíróságokon felülvizsgálat céljából.
Noha alig valakit lehet már felelősségre vonni a történtekért, tavaly óta Madridban minden kórházban átvizsgálták az 1961 és 71 közötti gyermekhalálesetről szól dokumentumokat. Cadizban, Algecirasban, Malagában és Granadában a helyi állami ügyészségek úgy nyilatkoztak, hogy az ügyeket újra elő kellene venni. Mozgalmak, tüntetések szerveződnek országszerte. Még filmet is forgattak egy valaha a Saturraran női börtönben raboskodó, ma már több, mint 90 éves Ana Moralesről, akinek szerencséje volt, mivel egy jóakaratű börtönőr segítségével biztonságba helyezhette gyermekét, amíg ő maga ki nem szabadult.

A botrány kitörése után országszerte elkezdték kiásni azoknak a babáknak a sírját, akikről szülei úgy tudták, oda temették őket. Számtalan sírból csupán kövek fordultak ki, vagy egészen üresek voltak, míg más sírokból felnőtt emberek, vagy állatok földi maradványai bukkantak elő. És nem csak a szülőknek nehéz, hiszen számtalan, annak idején ellopott és adoptált gyermek jött rá, hogy egész élete egy hazugságra épült, s azok az emberek, akik felnevelték, nem a szülei.

Manoli Pagador egy madridi hölgy, aki, noha van három lánya és számos unokája, soha nem tudta feldolgozni elsőszülött fia negyven évvel ezelőtti elvesztését. Manoli sokáig azt hitte saját magáról, hogy őrült, mivel nem hitte el, amit a kórházban az orvosok mondtak neki – nevezetesen azt, hogy a fia meghalt. Most végre bebizonyosodott, hogy valóban nem boldondult meg és gyermekét ugyanúgy elrabolták, mint annyi más anyáét. 1971-ben Manoli 23 éves volt, s nem sokkal esküvője után egészséges kisfiúnak adott életet. A kórházban azonban a kisfiút azonnal elvitték “rutinvizsgálatra”. Manoli kilenc órányi végtelen várakozás után megtudta egy apácától, hogy fia meghalt. “Nem nézhettem meg a holttestet, és a temetés időpontjáról sem mondtak semmit. Én pedig mégsem vádolhattam hazugsággal orvosokat és apácákat! Ez Franco Spanyolországa volt!”

Fotó: Periodismo Sin Fronteras