Ahol gyerekek vannak, kiközösítés is lesz

A legtöbb gyerekközösségben megjelenik enyhébb vagy durvább formájában a kiközösítés. Már az ovisok is tudják, kit „nem szeretünk”, megjelenik a csúfolódás.

Ez folytatódik iskolás korban is. A felnőtt léttel válik szalonképtelenné a nyílt kiközösítés, és bár a munkahelyeken is pontosan tudható, ki a legnépszerűtlenebb, már nem adjuk tovább látványosan a leprát, ha hozzánk ért az illető, és nem skandálunk neki a nevéből fabrikált gúnyolódó rigmusokat. Felnőtt korra az ember arra is rájön, hogy sokkal kellemesebb mondjuk a háta mögött, kávézás közben kibeszélni valakit, mint nyíltan konfrontálódni vele. Azt mondják, a gyerekek kegyetlenek. Fogalmazhatunk úgy is, őszintébbek: ők még félreérthetetlenül tudtára adják a másiknak, ha nem kedvelik.

De vajon miért van rá szükség, hogy mindenhol legyen olyan, akit kollektívan nem kedvelnek, és min múlik, hogy kire esik ez a szerep? Bármilyen taszítóan is hangzik, a kiközösítésnek van összekovácsoló, integráló szerepe. Nemcsak attól érezzük közel a másikat magunkhoz, hogy ugyanazokat a dolgokat szeretjük és hasonlóak az értékeink, hanem attól is, hogy ugyanaz az ellenségünk. Ezzel persze fel is értékeljük a „mi” csoportot: legyünk csak ketten vagy húszan, lényeg, hogy mi rendben vagyunk, vele (vagy velük) viszont baj van. Így növekszik az önértékelésünk, és megerősödik a biztonságot adó érzés, hogy összetartozunk.