Csak egy pohárkával iszom ma este! (Holott tudom jól, hogy ezek a fogadalmak mindig kudarcba fulladnak.) Dehogy vagyok féltékeny! (Miközben naponta többször ellenőrzöm a párom e-mailjeit. Imádom a munkahelyemet, jól kijövök mindenkivel. (Igaz, hogy ki nem állhatom az igazgatót. Meg Helgát. Meg azt a köpcös, tudálékos pasit a szomszéd irodából.) Ugye, önnek is ismerősek ezek a mindennapos helyzetek?

Nemcsak másoknak, de magunknak is szeretünk hazudni. Van, hogy felismerjük az önáltatást – mégsem teszünk ellene –, általában azonban fel sem tűnik, hogy becsapjuk magunkat. Márpedig az önámítás sokszor komoly pusztítást tud végezni lelki világunkban, társas kapcsolatainkban és a karrierünkben. Szakértőt kérdeztünk arról, hogy hogyan nézhetünk szembe az igazsággal (valódi vágyainkkal) ahelyett, hogy hazugságban élnénk tovább.

Mégis hogy lehet kamuzni magunknak?

Az öncsalás esetében a megtévesztő és a megtévesztett ugyanaz a személy, ami logikai képtelenségnek tűnik, hiszen hogy lehet valamiről tudni is meg nem is? Egyes kutatók (pl. Carolyn Saarni és Michael Lewis fejlődéspszichológusok) az öncsalást a tágabb értelemben vett hazugságok kategóriáit képző tényezőnek tekintik. Mások szerint az öncsalás tulajdonképpen színlelés, és ha valóban hiszi is a személy azt, aminek az ellenkezőjéről állnak rendelkezésére adatok, akkor az nem öncsalás, hanem téveszme. A gyakorlatban azonban ez már nem ilyen nagy probléma, és mivel a jelenség ténylegesen létezik, nem tarthatjuk azt képtelenségnek – írja Dr. Nábrády Mária A megtévesztés művészete című könyvében.

EGO

Az önámítás veszélyes játék

Csak egy pohárkával iszom ma este! (Holott tudom jól, hogy ezek a fogadalmak mindig kudarcba fulladnak.) Dehogy vagyok féltékeny! (Miközben naponta többször ellenőrzöm a párom e-mailjeit. Imádom a munkahelyemet, jól kijövök mindenkivel. (Igaz, hogy ki nem állhatom az igazgatót. Meg Helgát. Meg azt a köpcös, tudálékos pasit a szomszéd irodából.) Ugye, önnek is ismerősek ezek a mindennapos helyzetek?

Nemcsak másoknak, de magunknak is szeretünk hazudni. Van, hogy felismerjük az önáltatást – mégsem teszünk ellene –, általában azonban fel sem tűnik, hogy becsapjuk magunkat. Márpedig az önámítás sokszor komoly pusztítást tud végezni lelki világunkban, társas kapcsolatainkban és a karrierünkben. Szakértőt kérdeztünk arról, hogy hogyan nézhetünk szembe az igazsággal (valódi vágyainkkal) ahelyett, hogy hazugságban élnénk tovább.

Mégis hogy lehet kamuzni magunknak?

Az öncsalás esetében a megtévesztő és a megtévesztett ugyanaz a személy, ami logikai képtelenségnek tűnik, hiszen hogy lehet valamiről tudni is meg nem is? Egyes kutatók (pl. Carolyn Saarni és Michael Lewis fejlődéspszichológusok) az öncsalást a tágabb értelemben vett hazugságok kategóriáit képző tényezőnek tekintik. Mások szerint az öncsalás tulajdonképpen színlelés, és ha valóban hiszi is a személy azt, aminek az ellenkezőjéről állnak rendelkezésére adatok, akkor az nem öncsalás, hanem téveszme. A gyakorlatban azonban ez már nem ilyen nagy probléma, és mivel a jelenség ténylegesen létezik, nem tarthatjuk azt képtelenségnek – írja Dr. Nábrády Mária A megtévesztés művészete című könyvében.

„Az önbecsapás alapvetően Freud tudattalan fogalmához kapcsolódik. A pszichénk ismeretlen aspektusai azok az elfogadhatatlan vonások és tendenciák, amiket elrejtünk mások és magunk elől is. Saját önzőségünk, félelmeink, kegyetlenségünk és bűnrészességünk – azaz a tudattalan – tagadása mind alattomos önbecsapás. Éppen ezért olyan fájdalmas és sokkoló a pszichoterápia kijózanító folyamata, az egónk inzultálása” – írja Stephen Diamond klinika pszichológus a Psychology Today oldalon. Nem csoda tehát, hogy halogatjuk vagy nemet mondunk a szakember segítségére: egyszerűen félünk szembenézni az igazsággal. Nem vagyok alkoholista és nincs szükségem pszichológusra! Egyedül is meg tudom oldani a problémáimat! Persze a napi alkoholadag elfogyasztása után valóban mintha megszűnnének egy időre a gondok…

“Az önámítás túlmutat az egyszerű kognitív torzításon, hiszen a valóság, illetve egy történet radikális újraírásáról van szó, amelynek célja, hogy megőrizzük (hamis, de igaznak vélt) énképünket és megvédjük személyünket. Ennek legszélsőségesebb formája bizonyos téveszmés képzetekhez, pszichózishoz is vezethet, ami bizonyítja, hogy a különféle pszichotikus betegségek kialakulásában mekkora szerepet játszik a tudattalan kognitív komponens” – fűzi hozzá a szakértő.

Profik vagyunk az önkábításban

Courtney Warren, a Nevadai Egyetem pszichológia professzora szerint önmagunk „hülyítése” egészen kisgyerekkora vezethető vissza: amikor ugyanis elkezdünk ismerkedni a külvilággal, következtetéseket vonunk le (ha megeszem a spenótot, anyáék szeretni fognak), miközben engedelmeskedünk a szüleinknek és akaratlanul is megtanulunk bizonyos társadalmi normákhoz alkalmazkodni. Lies We Tell Ourselves: The Psychology of Self-Deception című könyvében a szakértő többek között azt részletezi, hogy felnőttkorra mennyire normális és mindennapos jelenséggé válik a megfelelési kényszer, ami miatt hajlamosak vagyunk áltatni magunkat és másokat: Imádok főzni, mert olyankor kikapcsolhatok – hisszük naivan, miközben lehet, hogy csak azért töltünk naponta órákat a konyhában, mert fiatalon megtanultuk, hogy csak a konyhatündérekből lehet jó feleség. „A gond az, hogy hosszú távon az önbecsapásnak komoly következményei is lehetnek: a hazugságokon alapuló káosz könnyen alááshatja lelki egészségünket” – állítja a szakértő, aki könyvében bővebben kitér saját kutatási területére, az evészavarokra és a testképre, mert szerinte ezek a leggyakoribb megnyilvánulási formái az önámításnak. „A legtöbben nem valljuk be őszintén, hogy valójában mennyit eszünk egy nap és mindenféle hazugsággal igazoljuk táplálkozási szokásainkat és viselkedésünket: Ha már felbontottam azt a tábla csokit, akkor úgyis lőttek a fogyókúrának, megehetem mindet, nem igaz? – tesszük fel a költői kérdést és már habzsolunk is lelkiismeret furdalás nélkül” – mondta a pszichológus egy TED-es beszédében.

Miért jó nekünk, ha elferdítjük a valóságot?

Bizonyos helyzetekben kimondottan hasznos, ha hiszünk saját hazugságainknak: például amikor el akarunk kerülni egy-egy konfliktushelyzetet azzal, hogy bebeszéljük magunknak: Biztos késik a vonata, a telefonja meg lemerülhetett, ezért nem jelentkezik, szóval csak nyugi! De sokszor a ránk váró fizikai fájdalmat is így próbáljuk előre enyhíteni: Egy foghúzás nem nagy ügy, hamar kiheverem. 

“Valószínűleg nem létezik olyan ember, aki folyton áltatná magát, ám azok, akiknek nincs elég erejük ahhoz, hogy szembenézzenek a valósággal, gyakrabban élnek az önáltatással. Hátterében az énünk védelme áll: vagy nem tudunk szembesülni negatív tulajdonságainkkal és tetteinkkel, vagy pedig csak így tudunk hitelesebbek lenni mások megtévesztésében” – mondta a Díványnak Dr. Nábrády Mária pszichológus, aki kutatásai során többek között a hazugság okainak előfordulására kereste a választ. Kiderült, hogy legtöbbször kényelmi okokból hazudunk magunknak és másoknak, amit az empátia és a konfliktuskerülés követ a sorban, de a kiváltó okok között van a tapintat, az érdek, előny megszerzése, a gyávaság, a megfelelési vágy és a felvágás is.

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!