Egy hely, ahol meghallgatnak

Éppen egy éve nyílt meg az Oázis Lelkigondozó Szolgálat. A hely egyfajta lelki SFR-ként szolgál: az önkéntesként itt dolgozók bárkit meghallgatnak, akinek tanácsra, vigaszra vagy csak egy jó szóra van szüksége és nincs kihez fordulnia. Törőcsik Júlia SSS –sel, az Oázis szakmai vezetőjével beszélgettünk az eltelt egy év tapasztalatairól.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2015. február 11. Gyarmati Orsolya

Éppen egy éve nyílt meg az Oázis Lelkigondozó Szolgálat. A hely egyfajta lelki SFR-ként szolgál: az önkéntesként itt dolgozók bárkit meghallgatnak, akinek tanácsra, vigaszra vagy csak egy jó szóra van szüksége és nincs kihez fordulnia. Törőcsik Júlia SSS –sel, az Oázis szakmai vezetőjével beszélgettünk az eltelt egy év tapasztalatairól.


Családháló: Mennyire volt hiánypótló kezdeményezés az Oázis megnyitása?

Törőcsik Júlia: Az elmúlt évben valóban megtapasztaltuk, hogy meglehetősen hiánypótló intézmény vagyunk. Forrai Tamás atya, a Jézus Társasága provinciálisa, Laczkó Zsuzsanna a Jézus Szíve Társaság elöljárója és azok a szerzetes elöljárók, akiknek összefogásával elindult az Oázis, úgy gondolták, nagy szükség van egy helyre, ahol meghallgatnak. Hiányzik a segítő hálózatból a keresztény alapokon működő mentálhigiénés, pszichológiai tanácsadás, nagy az igény az ingyen elérhető lelkigondozásra. Azok a világi szakemberek pedig, akik részt vesznek a munkában, szintén saját tapasztalatukból indultak el: a ma embere valóban meghallgatásra vágyik, valóban támaszt adó, útkeresésben segítő beszélgetésekre szorul. Küldetésünk elsősorban a fiatalok felé szól, hiszen a fiatalok azok, akik különösen is érzékeny életszakaszukban vannak. A kellő pillanatban őket  “több életre segítve” építhetjük a jövő társadalmát.  Bécsi testvérintézményünk vezetője épp a napokban fejezte ki csodálkozását, hogy már az első évben mennyien felkerestek minket. Az, hogy a megnyitásunk első napján már érkezett valaki, számunkra is jelszerű volt. A minket felkeresők számát, ha átlagoljuk, azt mondhatjuk: minden nyitvatartási alkalmunkon több, mint egy ember érkezett, hogy beszélgethessen valakivel. Az is érdekes, hogy aki csak meghallja, hogy vagyunk, azonnal kifejezi: de jó! mennyire kell egy ilyen hely!

CSH: Milyen tapasztalatokat szereztek az Oázis első évében? 

T.J.: Nagyon izgalmas, szép évünk volt. Kezdve a fizikai környezet kialakításával, hisz a találkozásokhoz fontos, hogy harmónikus, békés tér vegyen körül. A munkatársak toborzása, szűrése, felkészítése után először tizenketten kezdtünk, heti 12 óra nyitvatartással. Minket is meglepett, hogy milyen sokan jöttek. Legfőképpen a kapcsolati problémák, és a különféle nehéz élethelyzetekben tanácsot kérők érkeztek. Az elfáradtak, a reménytelenek. A felsőoktatási tanulmányok feszültségei, a munkába állás, a szülőkről való leválás, a párkapcsolatok drámái, válás, tetsi betegségek, gyász…sokféle ember, sokféle történetet beszélt el falaink között. Nagy számban fordultak hozzánk a lelkiélet, az istenkapcsolat kérdéseivel is, péládul külföldi tanulmányokra készülve, mi segítheti az imaéletet? Sokan a magányosság, maguk, esetleg családtagjaik szorongásos, depressziós tünetei miatt kerestek fel minket. Találkoztunk abúzus, bántalmazás titkát hordozó kliensekkel, akik megélték: végre egy hely, ahol megszabadulhatnak fájdalmas titkuktól, akiket a gyógyulás felé vezető útra, további ellátó helyekhez segíthettük. Kétharmad részben a célcsoportunkból, (20-40 évesek) jöttek, és nagy örömünkre, klienseink egyharmada férfi.  

CSH: Magányosak az emberek? Könnyebb egy idegennek elmondani a gondjainkat?

T.J.: Sokan magányosak, sokan -elvileg – kapcsolatokban, családban élve szenvednek a magánytól. Azt látjuk, hogy a legnagyobb szükség: olyan találkozás, melyben az lehetek, aki vagyok, melyben elfogadnak feltétel nélkül, együttérzően, szeretettel hallgatnak meg. Akinek sem családjából, sem élő közösségből nincs támasza, annak nehéz tud lenni, hogy életének kritikus helyzeteiben megtalálja az utat. Azt is biztos sokan ismerjük, hogy vannak problémák, helyzetek, melyről könnyebb egy idegennek beszélni. Különösen akkor, ha a támaszt adó kapcsolatainkban megélt konfliktus maga a téma.

CSH: Tegyük fel, hogy valaki öngyilkosságot fontolgat, de eltalál Önökhöz. Mit tudnak neki mondani? Hogyan tudnak segíteni?

T.J.: Volt néhány ember, akinél felmerült annak a vágya, hogy inkább véget vessen életének, ám nem akut krízishelyzetekben keresnek minket, és ez így is van jól.  Nincs olyan recept, amit mondhatnék Önnek: “ezt és ezt szoktuk mondani”. Helyzetek vannak, történetek és találkozások. Azok, akik hozzánk eljöttek, általában nem ott tartanak, hogy komolyan eltervezték. Akik ott tartanak, azoknak a krízisekből kikerüléshez krízisintervenció, terápia, szaksegítség kell. A legtöbbször a reménytelenség, a szenvedés mértéke az, ami miatt segélykiáltásként megjelenik az öngyilkosság gondolata.  Azok a “megfáradtak”, akik hozzánk eljöttek azt jelezték vissza, hogy  az oázisos beszélgetésekben megtapasztalt reménység, és támasz, megerősítette őket abban, hogy újra megtalálják erőforrásaikat, hogy folytassák, vagy részt vegyenek a pszichológiai, pszichiátriai kezelésben. Annyit azonban mondhatok: mindenkinek érdemes tudni, hogy a Telefonos Lelki Elsősegély az (116-123), amit fel lehet hívni, ha valaki azt érzi, most azonnal kell beszélnie valakivel.  Az öngyilkossági veszélyben lévők környezetében élőknek fontos tudni, milyen jelek vannak, és hogyan szólíthatják meg a bajban került embert. A kapcsolat, az emberi kapcsolat, az odafigyelés, a törődés azok, amik társadalmunkban megóvhatják az életet.  Fontos, hogy a depresszió felé induló embert elsegítsük egy megfelelő helyre, és az még inkább, hogy ha már akut a helyzet, ne hagyjuk magára, és hívjuk a mentőket. Magam is azok közé tartozom, aki szívügyének tekinti, hogy minél több ember készüljön fel, tanulja meg a készségeket, amivel az öngyilkosság megelőzhető. Többen dolgoznak azon, hogy legyenek ilyen tanfolyamok.

CSH: Milyen társadalmi jelenségekre mutatnak rá azok az emberek, akik önöktől kérnek segítséget?

T.J.: Ahogy már említettem: a megtartó közösségek, kapcsolatok szegénysége nagy probléma. A másik, hogy sokan sérült családban, vagy család nélkül nőnek fel, és nem tudják megtanulni, hogyan kell az élet problémáival megbirkózni. A “határtalan rohanás” csorbítja pszichológiai megküzdőképességeinket. A belső erőforrások hiányához tartozik, hogy a legtöbb ember “egzisztenciális felejtésben” él: nem tudja, ki vagyok én? miért élek? hová tartok? Az élő hitű, személyes istenkapcsolatot ápoló embereknek ezért sokkal könnyebb. Ugyanakkor a vallásos emberek is kerülhetnek krízisbe, sőt vannak problémakörök, melyek inkább rájuk jellemzőek. Számukra nagyon fontos hely az Oázis. Az természetes, hogy utunkon számtalan kihívást jelentő helyzet jön szembe. Szeretem a meseterápiák világából azt a motívumot, hogy a valódi mesékben a főhős miután nagyon elbúsúlt, azt mondja: “hát most aztán már véget vetek az életemnek”. Ám a következő mondata az, hogy “de mégsem!!”.  Ez az, ami sok embernek hiányzik: a hozzáférés lelkében az erőhöz, a reményhez. Hogy újra és újra feléledjen bennünk az életöröm, ahhoz sok külső, és belső tényező kell. A mostani, értékválságos, Isten nélküli világ-és emberképből  következő  “bűnös struktúrák” valóban csúnyán megnehezítik azt, hogy valódi emberként, valódi erőforrásainkból, örömmel éljünk. 

CSH: Összedolgoznak más intézményekkel?

T.J.: Keressük és építjük a kapcsolatokat, de ez szintén egy folyamat.  

Az Oázis a VIII. kerület, Mária utca 25. sz alatt, a jezsuiták rendházának bejáratánál található.