„Imádok apa lenni!”

Most induló sorozatunkban fiatal apukákat szólaltatunk meg. Egyikük sem celeb, híres ember vagy népszerű sportoló. Átlagos, dolgozó emberek, akik őszintén vallanak az apaság érzéséről. Hihetetlen élményekről és megpróbáltatásokról. Ezúttal Péter András projektvezetőt kérdeztük.

– Milyen érzés kerített hatalmába, amikor megszületett a gyermeked?

– Most az a baj, hogy elkezdtem ezen a kérdésen gondolkozni, holott nem szabadna ezt tennem! Ez ugyanis magától kell, hogy jöjjön. Egy biztos, abban a pillanatban, amikor megszületik a gyermeked, teljesen átalakul az életed. Voltam olyan szerencsés, hogy a szülőszobáról kikerülve a fiamat én foghattam meg először. Ez az első öt perc olyan hatással volt rám, ami megfogalmazhatatlan, és egy semmihez sem hasonlítható érzés kerített a hatalmába, ami azóta sem enged el. Emlékszem, ahogy a kezembe vettem, észleltem, még nem álltak be a szemei, csak forogtak körbe és körbe. Hihetetlen volt megfogni, akire kilenc hónapot vártunk. Ez az érzés akkor testesült meg igazán bennem, mikor vissza kellett engednem az édesanyjához a szülőszobába, és ott maradtam teljesen egyedül. Először éltem meg azt: a gyermekemet ”elveszik tőlem”. Öntudatlanul elkezdtem könnyezni. Földöntúli volt ez az élmény…

– A névválasztási procedúrátok is egyedinek nevezhető. Egészen a születés pillanatáig senki sem tudhatta, mire jutottatok. Miért?

– Ennek rendkívül egyszerű és praktikus oka van, és mindenkinek azt tudom tanácsolni, tegyen hasonlóképpen, ahol a családban akadnak olyanok, akik szeretnének beleszólni ebbe a folyamatba. Nálunk a legelképesztőbb variációkkal álltak elő ugyanis a rokonok: mélyhangrendű legyen, más szerint inkább magas, valaki a rövid név mellett kardoskodott, más a hosszú mellett, valaki ősmagyar eredetűre tette a voksát, egy másik rokon pedig a germán vonalban gondolkozott.

Végül a Sebestyén nevet találtam ki, ami a feleségemnek is megtetszett. Kialakítottunk egy konszenzust, mely szerint a következő gyereknév kiválasztása az ő feladata lesz. Sebestyén egyébként soha, egyik családban sem fordult elő korábban, senkihez nem volt köthető.  A döntésünk végig titokban maradt, csak a születése napján árultuk el a családnak, és szerencsére mindenki örömmel fogadta.

– Mennyi időt tudsz munka mellett szakítani a picire?

– Igyekszem a legtöbbet kihozni a helyzetből. A versenyszférában dolgozom, de próbálom megtalálni az egyensúlyt munka és család között. Amint végzek az irodában, irány haza. Az a szerencsés helyzet alakult ki, hogy érkezés után egy óra csak az enyém: Sebestyént bepakolom a babakocsiba és elindulunk sétálni. Ez életem legszebb hatvan perce nap mint nap.

– Ez saját ötlet volt?

– Ahogy észrevettem, Dóri tudatosan készült arra, hogy teret adjon nekem. Az apaság minél mélyebb megélése mellett azért is örülök ennek, mert egy kezdő anyukának rendkívül nagy szüksége van arra, hogy jusson ideje saját magára. Férjként kötelességem lehetőséget teremteni olyan alkalmakra, mikor a barátnőivel találkozik. Nem állítom, hogy minden alkalom örömjáték Sebestyénnel, olykor frusztráló érzés is tud lenni, ha nyűgös, ugyanakkor nagyon hasznos tanulólecke számomra.

– A megszokott egyórás sétán kívül még milyen napi rutinfeladat elvégzését vállalod magadra?

– A fürdetés minden nap az enyém. Séta után irány a fürdőszoba, majd az édesanyja megeteti, és lefektetjük. Amennyiben az éjszaka folyamán Sebestyén többször is felriad, és érzem Dórán, hogy már nyűgös és fáradt, akkor én szoktam megnyugtatni a gyereket.

– Lesz kistestvére Sebestyénnek?

– Ez nem kérdés! Egy öccssel és egy húggal nőttem fel, így rendkívül fontosnak tartom, hogy egy csecsemő minél korábban megtanulja az ezzel járó szocializációs alapelveket, mint például az önzetlenség. Ehhez pedig testvér szükséges, akivel meg kell osztoznia mindenen.