Merjünk ajándékok lenni egymás számára! – Böjte Csabával – útközben

Nemrégiben egy egész napot tölthettem Csaba testvérrel. Elkísértem őt különböző programjaira, miközben bejártuk a fél országot. Láthattam hihetetlen energiáját és munkabírását, ahogy fáradhatatlanul tesz eleget a számtalan meghívásnak, oszt lelki muníciót, amerre jár. Mindenkihez van egy kedves szava, bárhol állítja is meg valaki – miközben soha nem téveszti szem elől önként vállalt legfontosabb hivatását: a „gyermekeiről” való gondoskodást. Mivel nemcsak szimbolikusan, hanem valóságosan is mindig úton van, végül a leghitelesebb helyszínen beszélgettünk – útközben.

Hogyan bírja az állandó utazást, szereplést, nyilvánosságot?

Én azt gondolom, hogy ha az ember szereti, amit csinál, akkor az nem fárasztó számára. Ha szeret lovagolni, testileg biztos fáradt, amikor leszáll a lóról, de igazából fel van dobva, jól érzi magát.

Sosem volt elege? Sosem gondolta, hogy most nem ülök autóba, nem megyek sehová?

Persze, hogy volt, rengeteg meghívást mondtam vissza, sok feladatot nem tudtam vállalni… Ez olyan, mint az autóvezetés. Én szeretek vezetni, de tudom azt, hogy ezt a kanyart hatvannal, nyolcvannal be tudom venni, hát nem fogok százhússzal nekimenni, csak mert szeretek vezetni. Az ember legyen bölcs, tudja, hogy mit tud teljesíteni abból, amit szeretne.

Hogyan küzd meg a nehézségekkel?

A nehézség, a gond, még a krízis is jó „buli”, ha az ember úgy áll hozzá. Aki szereti és élvezi az életet, annak a legtöbb probléma, amelyet meg kell oldani, egy feladat. Én nem úgy éltem meg soha az életet, hogy valahogy túléljem. Én szeretek élni. Jön egy feladat – kell egy otthont alapítani valahol, egy gyereket megszelídíteni, egy kollégának megmagyarázni, hogyan kell gyereket nevelni –, én azonban sosem éreztem úgy, hogy ez verejtékes munka lenne. Persze hogy elfáradok estére, van, mikor még zsémbes is leszek. Ennek ellenére nem érzem azt, hogy jaj, már megint kell menni valahova előadást tartani vagy egy öreg nénit meggyóntatni. Mint a vadász az erdőben: ott van a nemes vad, egy hatalmas szarvas – azt levadászni persze munka, de egyben kihívás is. A nehézségek sikerélménnyel töltenek el, és ha ezek nem lennének az életemben, hát roppant szegénynek érezném magam.

Volt, hogy úgy érezte, nem fog sikerülni, feladja?

Sokszor volt úgy, hogy azt mondtam: „Mennyei Atyám, hadd lám, ezt hogy tudod megoldani, mert én itt már csődöt mondtam.” De olyan jó látni ilyenkor is, hogy megoldható a probléma. Hogy kaptam-e gólt, rúgtam-e öngólt, kapufát? Persze! De naiv az az ember, aki azt gondolja, hogy tíz lefutásból tíz gólt lehet rúgni. Nem lehet és nem is szabad magunktól elvárni, hogy mindig minden jól sikerüljön, hogy a kártyában vagy sakkban minden partit én nyerjek. Sajnos elnézi az ember, mellényúl, szeg feje mellé üt – ezt bele kell kalkulálni.

Jót tenni jó

Mi a legnehezebb a munkájában?

A hatóság s a bürokrácia. Én ugye szeretek úszni, a vízben lenni, mozogni, haladni. De sokszor érzem úgy, hogy egyik vagy másik kezemet hátrakötik törvények, előírások, szabályok. Az életet egyesek sokszor mintha menüetté alakítanák… Hát én szeretek táncolni, de ha nagyon kötötten kell, az visszafogja az ember lendületét. Ennek ellenére tudom, hogy minden erdőben vannak csúcsragadozók, és azt is tudom, hogy én csak egy őzike vagyok, és hogy figyelni kell a nagyfiúkra (ezt, ugye, Hofi megmondta), és nem biztos, hogy tudjuk, kinek van igaza, de hogy ki a nagyfőnök, azt mindig tudni kell. Hát ezek a nagy igazságok segítenek engem kiigazodni a világban.

Hogyan fordult a nehéz sorsú gyerekek felé?

Jót tenni jó, az biztos. A legtöbb pszichológus egyetért azzal, hogy ha az ember jót tesz, akkor a szívében, lelkében öröm fakad. Meg lehet tudományosabban is fogalmazni, de tény, hogy ha valaki iszik, s attól jól érzi magát, akkor még többet iszik, még jobban érzi magát, aztán hirtelen alkoholista lesz. Valami hasonló történik azzal is, aki szereti a jó cselekedeteket. De ugyanígy van a negatív dolgokkal is. Ha én elkezdek nyafogni, akkor még több kudarcélményem lesz, és még több okom lesz rá, hogy nyafogjak, aztán idővel mindenki elkezd kerülni engem. Ez is egy öngerjesztő folyamat. Tudatosan jó irányba kell elindítanom az életem útját.

Ezt a konkrét jótettet mégis Csaba testvér hajtotta végre. Jókor volt jó helyen?

Tény, hogy a világunkkal is baj van. Csaba testvért úgy is fel lehetne fogni, mint korunk betegségének egyik tünetét. A húszas években a somlyói házunk hadiárvaházként működött, és tizenvalahány árva gyerek lakott benne. Most egész Csík vármegyében csak a mi alapítványunknak több száz gyermeke van! Mit jelent ez? Hogy az emberek sokkal jobban összetartottak, figyeltek egymásra száz évvel ezelőtt. Most könnyebben elengedik egymás kezét. Régen jobban küzdöttek a családjukért, a rokonságukért. Mostanra a társadalmunkat összetartó erő megrendült.

Mi lehet ennek az oka?

Úgy gondolom, hogy régen az ember sokkal többször rá volt kényszerítve arra, hogy elmenjen a saját léte határáig. Télen az erdőbe elment fáért, közben tűrnie kellett a hideget, a nehézséget, a gyaloglást, ha akart a házába egy kis meleget. Amikor arra kényszerülünk, hogy feszegessük a határainkat, mindig kiderül, hogy ez nem is ott van, ahol hittük, hanem sokkal arrébb: sokkal többet kibírunk, mint amennyit gondoltunk. Ma a legtöbb ember nem megy el a határáig. Ha éhes, nassol, ha fázik, bemegy a házba, ha esik az eső, anyu autóval elviszi az iskolába. Nincs hol megtapasztalnia a saját korlátait, így logikusan nem is fogja áttörni őket. Pedig az hatalmas élmény, amikor az ember a saját korlátait, létének határait tudja feszegetni és eredményesen átlépi. De ehhez szükséges, hogy megpróbálja. Ha a mi gyerekeink szülei is elmennének a saját határukig, felismernék, hogy ők is képesek felnevelni őket.

Mekkora esélyt lát arra, hogy a befogadott gyerekek visszakerüljenek a családjukba?

Nekem nagyon jót tesz, hogy keresztény vagyok, s például olvasok olyan mondatokat a Szentírásban, amelyeket Jézus mondott, hogy „hányszor próbáltalak összegyűjteni titeket, mint kotló a csibéit, de ti nem akartátok”.Ha neki sem sikerül mindig minden, akkor én is lehetek annyira alázatos, hogy tudjam a kudarcaimat elfogadni. Aki repülőt akar építeni, az az aerodinamika, aki házat, az a statika törvényeit tanulmányozza, és szakemberek segítségét, tanácsát kéri. A mennyei Atya adta a tízparancsolatot, és az emberiség is megannyi törvényt megfogalmazott. Aki olyan, hogy tönkreteszi az életét és a házasságát, az meg is érdemli. Annyi helyről kérhetünk tanácsot, annyi szabály, törvény van, amely a segítségünkre lehet! Ki van írva, hogy „mély víz”, ne menj bele, ott van az úszógumi felakasztva melléje. Ha mégis belemész, hát vessél magadra!

Mi több mint ötezer gyereket fogadtunk be, és ha megnézzük, hogy melyikük miért került hozzánk, hát szinte mind a tízparancsolat megszegése miatt. Ha szerette volna a Jóistent, a feleségét, nem hazudott volna, nem lopott volna, ha a bűnöket nem követte volna el, a legtöbb család talpon maradt volna. Én hiszem azt, hogy ha valaki tudatosan úgy dönt, hogy talpra akar állni, ha ezért becsületesen dolgozik mindennap, és van, aki segít ebben neki, annak sikerülni fog. Aki ezt nem vállalja, annak a gyereke nálunk marad.

Hagyják a szülők, hogy segítsen rajtuk?

Nincs az a rossz föld, amelyet ha az ember felásna és megművelne, ne teremne benne valami virág. A társadalomnak hatalmas felelőssége van ezeknek a családoknak a sorsában. Ha valakinek balesete van, mindjárt jön a mentő, a tűzoltó, kivágják a kocsiból, összerakják a csontjait, az orvos nem kérdezi, hogy akarod-e, hogy visszavarrjam ezt a leszakadt fület, hanem elaltat, érzéstelenít, ésvégzi a maga dolgát. Sajnos nem csak ilyen balesetek vannak. Van, aki elvégez egy egyetemet, egy csomót tanul, és mégis hoz egy rossz döntést, valamilyen módon az élete megbicsaklik, és akkor mi diszkréten azt mondjuk: igaz, hogy leszakadt a füled, de ez a te magánügyed.

Ha nekem van egy drága autóm, amelyért sokat dolgoztam, és kipukkan a kereke, nem hagyom ott az út szélén, hanem küzdök érte, hogy célba érjek vele. Ugyanezt gondolom az emberről is. Ha valakinek megbicsaklott az élete, rossz irányba ment, a társadalom mentőjének kellene jönnie, hogy elmagyarázza: nézd, ne haragudj, de amit te csinálsz, az zsákutca! Ha én nem jól vezetem az autót, elveszik a hajtási engedélyemet. Ha valaki nem jól él, akkor nem a gyereket venném el a családtól, hanem az apukát vinném el egy olyan helyre, ahol megtanulja, hogy egy férfinak milyen kötelessége van a feleségével és a gyermekeivel szemben.

A legjobb stratégia

Mi a legjobb „elfogadási” stratégia a legszemélyesebb kapcsolatainkban és a társadalom tágabb színterein?

Jézus ezt nagyon leegyszerűsíti számunkra, amikor azt mondja: „Szeressétek egymást!” Egyetlen stratégia van, a szeretet parancsa. Ha én őszintén jót akarok neked, ha hiszem azt, hogy téged a Jóisten teremtett, s egy csodálatos lény vagy, akkor könnyű téged szeretni. A legtöbb ember megérzi, ha jót akarnak neki, ha ragaszkodnak hozzá. Megszületik egy kisbaba, csak pár hetes, de ha lehajolnak hozzá, és rámosolyognak, az a három kiló nyolcvan deka hús visszamosolyog. Miért? Azért, mert érzi, hogy ez az ember jót akar neki. Az a kicsi, parányi lény már viszonozni tudja a szeretetet.

Miért nehéz belátnunk, ha tévedünk? Miért „ciki” bocsánatot kérni?

A társadalom az őszinte szót általában nem jutalmazza, de bünteti azt, aki téved. S mert félünk a büntetéstől, félünk attól, hogy tényleg cikik legyünk, ezért inkább hazudunk, vagy úgy csinálunk, mintha nem lenne semmi gond. Én úgy gondolom, hogy tévedni szabad. Mindannyian hozunk rossz döntéseket az életünkben. Én is. De ha irgalmas tudok lenni magammal, akkor veled is irgalmas tudok lenni, s ha ez így van, akkor ez az irgalmassági stílus elkezd terjedni…

Csak az tud másokat is szeretni, aki magát is szereti?

És mennyivel szegényebb lesz az életed szeretet nélkül! Én csak sajnálni tudom az ilyen embert, és azt gondolom, a Jóisten sem ítéli el. A Jóisten csak megmutatja, hogy „nézd, fiam, én azt szerettem volna, hogy neked ilyen életed legyen. Ezek lettek volna a te gyerekeid, az unokáid, ezt a házat építhetted volna fel magadnak, ilyen barátaid lehettek volna, de lusta dög voltál, nem keltél fel, nem mertél elindulni, nem dobtad ki a hálód… Ez lett belőled. Ne haragudjál, én annyira sajnálom, hogy neked ilyen szegény lett az életed, ez maga a pokol.” Nem Isten adja a poklot nekünk, mert rosszat csináltunk! A sötétség a fénynek a hiánya. A pokol a szeretetnek, a kibontakozásnak, az életnek a hiánya. A körülményeket mindig lehet okolni. Pilinszky úgy mondja, hogy „kimondhatatlan jól van, ami van, minden tetőről látni a napot”. Ha szeretni akarsz, nincs rossz hely. Sok ember elszúrja az életét, aztán azt mondja, hogy nem én voltam a hibás, hanem a körülmények áldozata vagyok. Ne azt mondd, hogy miért nem lehetett megcsinálni! Csak szerényen mondd azt, hogy 3 : 0-ra nyertünk – lehetett volna 5 : 0 is, de így sikerült.

Rakd le a bőröndöt!

Rengeteg színes példával fűszerezi a mondandóját. Honnan ez a tudás?

A nagymamám egyszerű falusi asszony volt, de tudta, hogy ha a kalácsba rak egy kis mazsolát meg ezt-azt, az unokák szívesebben megeszik. Ha az ember tanárként órát tart, vagy papként prédikál, nem árt, ha abban van egy két mazsola vagy csokidarab. Önmagában a só vagy a fűszer nem tápláló, de édesanyám mégis beleteszi a spenótba, hogy finomabb legyen. A gondolatot is el kell tudni adni, és erre tudatosan kell törekedni. Egy beszéd miért kéne, hogy unalmas legyen? Egy étel miért kéne, hogy ehetetlen legyen? Hiába mondok ki sok igazságot, ha azt nem tudom úgy feltálalni, hogy fogyasztható, ízletes legyen. Ez is egy recept, amelyet meg kell tanulni.

A templomban sem beszél azon a természetellenes hangon, amely sok embert visszariaszt. Miért?

Jézus sehol nem mondja, hogy riasszátok el valahogy az embereket az evangéliumtól… A viccet félretéve: ha én a feleségemet szépnek látom, megszépül. Ha hozok neki egy szál virágot, legközelebb a szebbik ruháját fogja felvenni, s így óhatatlanul is egymást jó irányba tudjuk vinni. Ha én szépeket mondok, vagy jól beszélek a híveimnek, többen jönnek a templomba, s figyelnek rá. A hívek is ki kéne, hogy szeressék a papjukból a jót. Mindig az a kérdés, hogy mit hozok ki a másikból. Pap a híveiből, hívek a papjukból, tanár a diákjaiból, diákok a tanárukból. Nagyon izgalmas nagyszerű osztályt nevelni. De attól lesz valaki nagyszerű tanár vagy pap, hogy nagyszerű hallgatói vannak.

Miért nehéz felvállalnunk a környezetünk előtt az esendőségünket?

Nagy szabadság az ember számára, ha nem – vagy nem annyira – fontos számára, hogy a világ mit gondol róla. Többször megtapasztaltam az életemben, hogy mekkora felszabadító erőt jelent, ha nem akarok nagyobbnak látszódni, mint amekkora vagyok valójában. Nagyon sok ember egy egész életet eltölt azzal, hogy a saját imázsát alakítgatja, pedig a keresztény ember számára az a legfontosabb, hogy Isten szeret bennünket. Ő olyannak lát, amilyenek vagyunk, elfogad, gyönyörűségét leli bennünk. Ha ezt tudjuk, az olyan egészséges önbizalmat ad, amitől nem érezzük szükségét, hogy az emberek szemében nagyobbnak látszódjunk.

Hogyan bocsáthatók meg régi sérelmek?

Azt hiszem, mindenki – akarva-akaratlanul – kipróbálta már, hogy mit jelent sérelmeket, haragot, gyűlöletet hurcolni magával. Olyan, mint egy nagy bőrönd, amelyet cipelni kell – erre megy el az időd, energiád. Bele lehet rokkanni. Ha olyan naiv vagy, hogy a gonosz léleknek a cseleit beveszed, akkor vessél magadra. Szerintem legjobb letenni az egészet s fütyörészve továbbmenni.

Ha motorbiciklivel összetöri magát az ember, kevés csontja marad ép, mégis szépen meggyógyul, talpra áll. Amikor időjárás-változás van, érzi, hogy itt-ott sajog, mégsem amputáltatta sem a kezét, sem a lábát, sem semmijét. Egy házasságban vagy egy barátságban is előfordul, hogy csalódnak egymásban az emberek. Eltörik, fáj is, de az a lényeg, hogy a seb meggyógyuljon, összeforrjon, s nem az, hogy elváljunk, vagy amputáljuk a végtagot. Biztos, hogy nem múlik el nyomtalanul, s az lenne jó, ha nem lett volna törése senkinek, de ha már ez van, ezzel kell tovább élni. Nem elég, hogy meg vagyok sértve, még bele is haljak? Ez elég naiv hozzáállás. Céltudatos kell, hogy legyen az ember élete, és nem sértődött. Jézus sem duzzog, nem liheg bosszúért nagypéntek után, hanem feltámad, megy, s végzi a dolgát.

Milyen útravalót adna nekünk Csaba testvér karácsonyra és az új esztendőre?

Olyan szépen mondja a Szentírás, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta oda értünk”. Én azt üzenem a kedves olvasóknak, hogy lehessen elmondani 2014-ben, hogy Isten úgy szerette ezt a világot, hogy Önt mint édesanyát adta a gyermekeinek, hogy Önt mint családapát adta a felesége mellé.

Ma mindenki keresi az identitását. Én ennél szebb identitást még nem hallottam megfogalmazni, hogy merjünk egymás számára ajándékok lenni. Jézus Krisztus karácsony éjszakáján nem egy csomó mennyei kütyüt hozott a pásztoroknak és a napkeleti bölcseknek, hanem önmagát adta ajándéknak. Ő volt az ajándék. Milyen jó lenne, ha a közelgő ünnepeken és a következő évben mi is Isten drága ajándékai tudnánk lenni egymás számára!

(Az interjú megjelent a Family 2013/4. számában.)