Smink nélkül – Keresztes Ilonával

Sudár lány egy nagybőgővel, akár címlapsztori is lehet majdan belőle – biztatták Keresztes Ilonát a konziban, amikor a telt házas cselló szak helyett a nagybőgőre iratkozott be. Aztán évek múlva, négy fiú édesanyjaként hirtelen a rádió mikrofonja mögött találta magát, illetve talált igazán önmagára. Ma már a nevét a Vendég a háznál, a Smink nélkül és a Szombat délelőtt című műsorhoz kötik elsősorban. Szakmája és hivatása lett a beszélgetés – ám most kivételesen mi faggattuk őt munkáról, házasságról, családról, boldogságról.

A nemrég véget ért Smink nélkül-ben finom érzékenységgel mutattátok be Varga Júliával a női sorsokat, jártátok körül a női léttel kapcsolatos kérdéseket. A sztori mögött mindig felvillantottátok a mélységeket is, a fény mögött az árnyékot… Úgy érezte az ember, mintha a nappalijában ülnétek, és egyszerűen „csak” őszintén beszélgetnétek. E könnyed természetesség mögött nyilván komoly munka és személyes rátermettség, elhivatottság rejlik. Hol és hogyan sajátítottad el mindezt?

Mint sokunknak a szakmában, nekem is évekig semmi közöm nem volt a médiához. A zeneművészeti főiskolán végeztem nagybőgő és szolfézs szakon. Egy zeneiskolában kezdtem tanítani szeptemberben, előtte még a nyáron, huszonegy évesen férjhez mentem, majd elkezdtem várni az első gyermekemet. Visszagondolva dermesztően fiatal voltam mindehhez, de akkor nagyon boldognak éreztem magam.
Egy idő után észrevettem, hogy a szolfézsórákon elsősorban a gyerekek izgattak. Ha valamelyikük nem tudott szolmizálni, mindent elkövettem, hogy sikerüljön neki, de végül gyakran az emberi dolgoknál kötöttünk ki. Nagyon szerettem tanítani, egyre többen jártak hozzám még szolfézsra is. Aztán megszületett Gergő, és elmentem gyesre, majd jött Bence, és maradtam gyesen. Idővel szerettem volna visszamenni dolgozni. A zeneiskola délutáni munkarendje a gyerekek miatt nem volt megfelelő számomra, így kerültem a Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskolába. Keményen küszködtem a fegyelmezéssel, de karácsonyra gyönyörű betlehemest tanultunk be a kórussal, év végére pedig fergeteges népdalversenyt szerveztem, amelyre már válogatnom kellett a gyerekek között, annyian jelentkeztek. Folytatása azonban nem lett, mert megérkezett Andris, pár évre rá pedig megszületett Domi.

Nobel-díjas felkérés

És egyszer csak kipattant a fejedből, hogy rádiós leszel?

A bogarat néhai Nyíri Feri, a Petőfi rádió Gordiusz-műhelyének felelős szerkesztője ültette el a fülembe, akivel szülőtársak voltunk az oviban. A ballagásra kitaláltam, hogy az óvó néniknek egy kazettát adjunk ajándékba, amelyen a gyerekek az emlékeikről mesélnek. Éppen a kis Nyíri Matykót interjúvoltam, amikor jött érte az édesapja, és fölajánlotta, hogy a rádióban megvágja az anyagot. Miután elkészült vele, megkérdezte, hogy nem akarok-e rádiózni, mert szerinte tudnék, de ekkor éppen Andrist vártam, és költöztünk is. Csak évekkel később, amikor indult egy tanfolyam a rádióban, akkor kezdődött minden.

Négy fiú édesanyjaként, tíz-egynéhány évi otthonlét után, harminc fölött – nem féltél?

Nem az a típus vagyok, aki sokáig tud csupán otthon ülni. A gyes mellett elvégeztem egy hároméves önismeretitréner-kurzust, egy hitoktatóképzőt, zeneóvodát vezettem kicsiknek, és különféle önkéntes munkákat is vállaltam. Jót tett a családnak is, hogy kimozdultam, például kevesebb időm jutott arra, hogy minden apróságért morogjak a fiúkkal. A rádiótól azonban tartottam, túl nagy lépésnek tűnt. Először kifogásokat kerestem: ki vigyáz a gyerekekre, honnan lesz rá pénzünk, az utolsó pillanatban még a harisnyám is felszaladt… Egyértelmű volt, hogy féltem kilépni a gyes biztonságából. Tamás, a férjem megértett, de azért biztatott is, és azt mondta: nem muszáj elmennem a rádiós képzésre, de az az idő akkor is az enyém, bármire fordítom is. Megszervezte a gyerekek felügyeletét, előteremtette a tanfolyam díját, sőt még a másik harisnyát is a kezembe adta. Így hát elindultam.

Amint beléptem a rádió pagodájába, meghódított a légköre, az illata, a zsongása – olyan volt, mint egy szentély. Előtte sokat rádióztam otthon, így jól ismertem azoknak a hangját, akikkel aztán személyesen is találkozhattam. Elvégeztem a tanfolyamot, és fölhívtam Nyíri Ferit, hogy készen állok a munkára. Ő kezembe nyomott egy magnót, hogy induljak. Nem biztatott, hogy adásba is kerül, amit felveszek, de én elhatároztam, hogy csak azért is úgy lesz. Anyák napja környékén egy barátnőmmel és három örökbe fogadott gyermekével vettem föl a riportot (akkoriban készültek hazahozni a negyediket). Persze adásba került – ettől fogva rádiózom. Kudarcok, konfliktusok ugyan voltak, de ez vele jár, nem lehet elkerülni.

Talán nem véletlen, hogy a Vendég a háznál-hoz kerültél.

Akkor már A mi időnknél és a Családi tükörnél is dolgoztam, de egy nap a pagodában megszólított Horváth Ida, a Vendég a háznál szerkesztője, és azt kérte, hozzak neki riportot. Nem akartam hinni a fülemnek, mert mindig nagyra becsültem őt, és azt is tudtam, hogy nála nem dolgozhatott akárki. Miután meghallgatta az első anyagaimat, azt mondta, hogy annyi és olyan riportot készíthetek neki, amennyit és amilyet gondolok. Ez nekem fölért egy Nobel-díjjal.

Mélységek és magasságok

Több mint tíz éve dolgozol a műsorban. Mennyire változtak a témák, milyen kérdések váltak hangsúlyossá?

A magzati léttől a felnőtté válásig szinte minden témával foglalkoztunk már, de miközben a világ rengeteget változott, az ember ugyanaz maradt. Régebben például arról tanakodtunk, hogy bemenjen-e a papa is a szülőszobára, ma már az otthon megrendezett szülés a téma. Pedig a szülés nem egy jó kis projekt vagy vendégség, amelyben a kismama a főszereplő, ahol őt virágszirmok, illóolajok és jó barátok veszik körül, hanem az az esemény, amikor gyermek érkezik a világra. Az anya a testét adja annak, aki életet kapott. A születés attól boldog, hogy az apa, aki szereti a családját, ott lehet. Én minden kisbabánkat csempék között szültem, a legnagyobb boldogság mégis az volt számomra, hogy mindegyiknél ott állt a férjem, ő vette kézbe őket először, együtt fogadtuk azt a kis embert, és a szülőszobán két-három óra alatt családdá váltunk.

Öt-hat éve még arról beszéltünk, hogyan kell fölkészíteni a fiatalokat a párkapcsolatra, most pedig nemrég kikötöttem a tiniambulancián, ahol tizenhárom-tizennégy éves gyerekek a többedik abortuszuk miatt jelennek meg. Eljutottunk odáig is, hogy a Smink nélkül egyik adásában arról volt szó, hogy egyetemisták prostitúcióból tartják fönn magukat, és nem azért, mert különösebben rászorulnának, hanem mert akkorák lettek az igényeik, hogy a rávaló csak így teremthető meg gyorsan. A szexuális kultúra olyanná vált, hogy ez valakinek belefér, ez is pénzkereseti lehetőség lehet. Szerintem ez tragédia.

Mit tehet itt a média? Mit tudsz mondani te, aki huszonöt éve élsz házasságban ugyanazzal a férfival?

Nehezen hiszem el azt, hogy az egyetemisták közötti prostitúció valóban akkora méreteket ölt, mint ahogyan beállítják. Lehet ebből sikerkönyvet írni, de a média nagy károkat okozhat azzal, ha bevett diákmunkaként emlegeti, vagy ha úgy állítja be a dolgot, mintha bármely rakott szoknyás egyetemista titokban prostituált is lehetne. Humánus aggodalomnak vagy toleráns elfogadásnak álcázott csámcsogás is lehet ebből a cikkekben, műsorokban, és persze kiváló olvasottsági, hallgatottsági, nézettségi mutatókat lehet elérni így, de nagy a felelősségünk, hogy erről hogyan és mit beszélünk. Egyébként kevés dolog van, amelyre a közszolgálatban egyértelműen kimondható az újságíró szájából is, hogy úgy rossz, ahogy van. A prostitúció idetartozik.

Sokan egyébként csodabogárnak tartanak, mert huszonöt éve házasságban élek, és van négy gyerekem. Pedig nagyon sok hasonló család van, csak ők nem szerepelnek olyan sűrűn a médiában, mert nem tűnnek annyira izgalmasnak. Még kezdő koromban szerettem volna riportot készíteni egy népes családról a nagyszülők negyvenedik házassági évfordulója kapcsán. Ezt a szerkesztő azzal vétózta meg, hogy nincs bennük semmi érdekes. Ha kiderülne, hogy a nagypapa pedofil, vagy sérültek a gyerekek, azonnal címlapra kerülhetnének! Számomra az, hogy leéltek egy életet együtt, gyönyörű családot alkotnak, fölér egy olimpiai teljesítménnyel, mert tudom, hogy mekkora munka, mennyi bölcsesség, mennyi önfegyelem, mennyi szeretet és mennyi anyagi befektetés van mögötte. És ha ez egy szerkesztőnek nem érdekes, akkor torz képet mutat a világról. El kéne jutni addig, hogy a boldogságnak és a jóságnak is legyen hírértéke – ha sajnálatos módon egyre ritkább, akkor annál inkább.

Azt mondod ezzel, hogy régen jobban működtek a párkapcsolatok?

Szó sincs róla, hiszen régen is voltak borzasztó érdekházasságok, pénzért eladott lányok, harmincöt éves férfiak által feleségül vett tizenhat éves tudatlan szüzek… Most pedig az van, ami a történelemben eddig még soha: szabad döntés alapján szerelmi házasságot lehet kötni. Csakhogy ehhez most meg kellene tanulnunk azt, amire nincs példánk, hogy miként lehet ez tartós. A múltbéli kényszerházasságokkal, a gazdasági megfontolásból kötött kapcsolatokkal, a szeretőként vagy prostituáltként „használt” cselédlányokkal együtt kidobtuk a házasság, az elköteleződés intézményét is.
Nekem a házasság szentség, másnak csak papír, de nem gondolom, hogy a papír nem egy gyönyörű vallomás, hiszen ha valaki ország-világ előtt kinyilvánítja, hogy feleségül vesz, az nem kevés. Már csak azért sem, mert ha semmit sem jelentene, akkor nem félnének tőle ennyire, vagy nem bagatellizálnák ilyen buzgón. De nem hiszek abban, hogy a „mai világ” a hűtlenségre determinálna, mert ma egy felnőtt ember minden döntését szabadon meghozhatja. A rosszat hatalmunkban áll elvetni, a jót lehetőségünk van megtenni. Az újszülött gyermekeket mi neveljük föl, és amilyenné formáljuk őket, olyanok lesznek – ilyen egyszerű. Csak tisztánlátás kellene hozzá, és ebben a média is komolyan felelős.

Megszólal a mázlista

A ti gyermekeitek milyen útravalót kapnak tőletek? Hogyan készítitek föl őket például a felelős párválasztásra?

Nálunk a fiúk benne élnek egy barátságos nagycsaládos légkörben, és látják, hogy attól függetlenül, hogy eltelt huszonöt év, nem szűnt meg a szerelem, tiszteljük, szeretjük egymást. Tapasztalják, hogy az én női méltóságomnak is jót tesz, hogy a férjem naponta megdicséri a külsőmet, a főztömet, elvisz moziba, kapok virágot… Nem szorulok rá arra, hogy más férfiak bókoljanak. Nem kell prédikálni nekik, mert ez beléjük szivárog, mint a pára az őserdőben a növényekbe.

De egyszer ők is kikerülnek ebből a már-már idillikusnak tűnő burokból. Nem lesznek védtelenek?

Bizony a fiúkat is félteni kell, mert a lányok is tudnak gátlástalanok lenni. És tapasztalom azt is, hogy magas az árfolyamuk azoknak a fiúknak, akik okosak, sikeresek, és közben tisztelik – nem falják – a lányokat. Ez is bizonyíték arra, hogy a boldog szeretetkapcsolat, az emberi méltóság megőrzése iránti igény mindenkiben benne rejlik. Ők a saját útjukat járják, mi szurkolunk nekik, feltétel nélkül szeretjük és mindenben segítjük őket.

Én például nagyon sokat beszélgetek a fiaimmal. Nem faggatom őket, de ha mondani akarnak valamit, akkor meghallgatom. És jogot formálok arra, hogy én is elmondhassam a véleményemet, amelyet nem kötelező elfogadni, de kötelező meghallgatni és tolerálni. Kamaszkorukban hatalmas vitáink is voltak. Nem fogadták el azonnal a válaszainkat – hiszen azért kamaszok –, de valószínűleg megfontolták, mert működnek bennük. Ha mindig érzik a feltétel nélküli szeretetünket, akkor az üzeneteink átmennek.

És mi lesz azokkal, akik például a tiniambulancián kötnek ki?

Hallom pedagógusoktól, hogy a diákok olyan intenzív szexuális életet élnek, hogy nem tudnak ellene semmit tenni, ezért inkább megtanítják nekik a védekezést, hogy a nem kívánt terhességet elkerüljék. Én viszont nem fogadom el azt, hogy a tinédzserekkel ne lehetne a szerelemről beszélgetni. Tapasztalom – hiszen nálunk rengeteg riport készült erről, és egyre több helyre hívnak órákat, előadásokat tartani –, hogy mennyire nyitottak arra, hogy a szerelem, a párkapcsolat lelki oldaláról halljanak, mert ebben tanácstalanok. Minden szavamat isszák, mint a száraz szivacs, és ha hagyom, hogy vitatkozzanak egymással és velem, ha elmondhatják a véleményüket, haza sem lehet őket kergetni. Nem a tablettára és a gumi óvszerre áhítoznak, hanem kapaszkodókat keresnek. Ezt kell megadni nekik.

Aztán érdemes tudatosítani azt is, hogy ha valaki összeköti az életét egy emberrel, nem igaz, hogy soha többé nem fog beleszeretni másba: apuka az óvó nénibe, anyuka a fociedzőbe, bárki a titkárnőjébe vagy a főnökébe… Ilyen van, csak nem kell tőle megijedni. Azt kell tudni eldönteni, hogy mindez ér-e annyit, hogy egy pillanatnyi jópofa helyzetért, cseppnyi boldogságnak látszó pillanatért – amely időnként valóságos szerelemnek is tűnhet – felrúgjunk mindent. Persze ilyenkor a friss, ropogós érzelmek mellett a házastárs, aki évek óta helytáll a hétköznapokban, olyannak látszik, mint amikor valakit hirtelen kiszednek az infralámpa alól: már nem olyan forró, kicsit zöld is, kihűlt, nem érdekes. Nem szabad ebbe beleszédülni, mert a stabil család, a valódi szeretetkapcsolat akkora érték, hogy ezt semmiért sem érdemes föláldozni. A legjobb, ha az ember az efféle kísértésekből egy mozdulattal kilép, ahogy a hirtelen eleredő eső ellen is kinyitja az ernyőjét.

Feltéve ha felkészült az esőre, és hord magánál ernyőt.

Feltéve… Persze nagyon nagy szükség van az emberi kapcsolatok tudatos kezelésére. Az iskolásoknak ezt meg kell tanítani. Nem úgy születtünk, hogy tudjuk, és kevesek kapnak erre otthon jó mintát. Ha érzed, hogy egy kapcsolat kezd többé válni, mint mondjuk egy jó kollegiális viszony, abban a pillanatban néven kell nevezni, majd nemet kell rá mondani, akármilyen nehéz is. A másik pedig, hogy az ember beszélget ezekről a kérdésekről a házastársával is. Ha egy társaságban észreveszem, hogy valaki nagyon rám van kattanva, kikerülöm, vagy szólok a társamnak, hogy lépjen oda mellénk. Ennyi az egész.

Az én férjem például szelíd, jóságos, okos egyetemi oktató, amolyan „tisztes őszes halánték”, aki az egyetemista lányok szemében megindító jelenség lehet. Így aztán sokszor fordulnak hozzá különféle személyes problémáikkal, és mi ezekről is beszélünk otthon. Sőt van közöttünk egy cinkos megállapodás: ha egy diáklány szakmai kérdéseken kívül egyéb, lelki természetű gondokkal keresi meg, akkor megadhatja neki a telefonszámomat, és én készségesen segítek.

„Megszólalt a mázlista” – mondhatnám én is, ahogyan a Smink nélkül-ben Varga Júlia szokta megjegyezni egy-egy kijelentésed után.

Tényleg mázlistának érzem magam néha. Elég jó mintával indultunk. Nincs jogom senkit elítélni vagy megítélni, de azt tudom, hogy beszélni kell arról, hogy mindez hogyan sikerülhet, hogy nem a mázlisták kiváltsága, hanem szabad döntéssel megteremthető élet, és hogy érdemes érte tudatosan dolgozni. A sokat kárhoztatott „mai világ” nem feltétlenül mossa el a jó mintát. Akinek otthonról ez nem jött, az is ellesheti máshol. Az, hogy én tényleg boldog vagyok, és beszélni is tudok róla, küldetés is lehet, amelyet föl kell vállalnom – akkor is, ha kellemetlen, ha fárasztó, ha hülyének néznek érte, ha azt hiszik, hogy a szürke unalmat állítom be boldogságnak. Mert tudom, hogy az én életem is csak addig ennyire boldog, amíg őrzöm a közöttünk lévő egységet, szeretetet és hűséget.

(Az interjú megjelent a Family magazin 2012/3. számában.)