Újrajátszott átkok -van kiút? I. rész

Hányszor gondolkodtunk már el azon, vajon miért történik velünk időről időre hasonló típusú - sokszor rossz - dolog? Hogy miért éppen egy bizonyos férfi- vagy nőtípushoz vonzódunk? Hogy ha egyszer megfogadtuk kamaszkorunkban, hogy sosem követjük el majd azokat a “hibákat”, amelyeket szüleink, miért utánozzuk őket mégis szinte tökéletesen házasságban, gyereknevelésben? F. Galló Béla pszichoteoretikus A bennünk kódolt jövő című, pár hete megjelent könyvében ezekre a kérdésekre ad választ saját, és sok-sok ezer ember életsorsából leszűrt tapasztalatai alapján. Cikksorozatunk első részében arról kérdeztük a szerzőt, miért kezdte kutatni a generációról generációra ismétlődő viselkedéssorozatok, betegségek, életutak hátterét?

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
beszélgetések
2016. november 16. Gyarmati Orsolya

Hányszor gondolkodtunk már el azon, vajon miért történik velünk időről időre hasonló típusú – sokszor rossz – dolog? Hogy miért éppen egy bizonyos férfi- vagy nőtípushoz vonzódunk? Hogy ha egyszer megfogadtuk kamaszkorunkban, hogy sosem követjük el majd azokat a “hibákat”, amelyeket szüleink, miért utánozzuk őket mégis szinte tökéletesen házasságban, gyereknevelésben? F. Galló Béla pszichoteoretikus A bennünk kódolt jövő című, pár hete megjelent könyvében ezekre a kérdésekre ad választ saját, és sok-sok ezer ember életsorsából leszűrt tapasztalatai alapján. Cikksorozatunk első részében arról kérdeztük a szerzőt, miért kezdte kutatni a generációról generációra ismétlődő viselkedéssorozatok, betegségek, életutak hátterét?


– Mi motiválta, hogy meg akarja ismerni, mi áll az életünkben felismert, vagy fel nem ismert ismétlődések hátterében? Miért vállalta ezt a rendkívül nehéz utat?

– Amikor annak idején megéreztem a késztetést, nem tudtam ám, hogy hová vezet ez az út! Én édesanyám 13. gyermeke voltam. Születésemnél csont-TBC-vel és rákkal diagnosztizálták őt, szülés után 39 és fél kg volt. Anyám egészségi állapota miatt hathetesen intézetbe kerültem, ahol rengeteg fájdalom, szenvedés, trauma ért. Az 50-es években tízből hét gyerek elpusztult az árvaházakban, csecsemőotthonokban. Ráadásul az intézetis gyerekek nem hiszik el, hogy szükség van rájuk, és tudatosan, vagy tudat alatt, de felteszik maguknak a kérdést: van-e joguk élni? Egy idő után rá akartam jönni hogy én miért nem haltam meg, hogy van-e létjogosultságom? Hogy véletlenül maradtam-e életben, vagy megküzdöttem érte? Akkor még azt hittem, vannak véletlenek… És ahogy ezt kutattam, egyre inkább kiderült számomra, hogy nagyon sok olyan tényező van egy ember életében, amely meghatározza, mi a dolga, mi a sorsa, minek a mentén alakul az élete. Hatodikban a fizikatanárom mesélt a relativitáselméletről, ami számomra sorsfordító volt. Azt gondoltam, ha Einstein ilyen nagy dolgot hagyott az emberiségre, nekem is le kell valamit tennem az asztalra, s ha már Einstein a fizikai világgal foglalkozott, én elhatároztam, hogy addig járom az utamat, amíg meg nem találom, mi az oka a szenvedés életben maradásának.

– Hogyan került ki az állami gondozásból?

– Amikor megfogalmazódott bennem, hogy mi a feladatom, elkezdtem küzdeni azért, hogy elhagyhassam az intézetet. Tizenöt és fél évesen hamisítottam egy levelet: édesanyám nevében írtam a gyámhatóságnak, hogy kikerüljek az állami gondozásból. Azt azért tudni kell rólam, hogy iszonyúan diszlexiás és diszgráfiás vagyok. Tehát a gyámhatóságnak egy hat osztályt végzett, intézetis gyerekként írtam kérvényt, a levél tömve volt helyesírási hibával, de azért bal kézzel írtam alá, nehogy észrevegyék, hogy nem anyám írta…És erre a levélre kiadtak. Hazamentem és feltettem anyámnak a kérdést, hogy miért kerültem be az intézetbe. Voltak pillanatok, hogy vádlás nélkül szóltam hozzá, és akkor néha elmondott dolgokat. Az intézetben rengeteget gondolkozik az ember…vagy elpusztul, legalábbis lelkileg. Sokat segített Villon: 16 évesen azt kántáltam, “Meg kell vizsgálnom, hogyan éltem. Mint írva áll Vegetiusnak, a bölcs rómainak művében, másképp megcsaljuk önmagunkat.” Aztán meghalt a kisfiam leukémiában, és azt én nagyon nehezen viseltem. Akkor iszonyúan pörlekedtem Istennel, és belevetettem magam abba, hogy megtudjam, mi a lelki háttere a leukémia kialakulásának. Amikor megértettem, az rettenetes volt. Ilyen események mentén alakult ki bennem a dolgok gyökerének megtalálására való törekvés.

– Mikor kezdte érezni, hogy összeállnak a kirakó darabjai?

– 1979-80 körül volt egy felismerésem, amikor rájöttem, hogy a sejteink mindenre emlékeznek. A spermiumnak és a petesejtnek is van memóriája. Aztán egy éjszaka, egészen pontosan 1985. december 29-én 23.15-kor a klinikai halál állapotába kerültem. Majdnem négy percig “lebegtem” a két lét között, és akkor, ott leesett a tantusz. Otthagytam az intézetet ahol dolgoztam, elmentem ácsnak, mert mindent át akartam gondolni, összerakni, és ezt csak olyan munka közben tudtam, ahol nincs rivalizálás, ahol nem kell vitatkozni molekulákról, sejtekről.

– És most jobb?

– Nem, most elkeserítő. Amióta megjelent a könyv, rettegek, mert rengeteg a még sokkal jobban tisztázandó kérdés, és minden szónak nagyon komoly súlya van. Ugyanakkor nagyon fontos az is, hogy egy adott kérdésre az emberiség megkapja a választ. Én úgy érzem, megbeszéltem Istennel, hogy ennyit elbírok, ennyit talán át tudok adni. A múlttól nem tudjuk magunkat megvédeni, egy mondat, egy szó, egy enzim, egy molekula elég ahhoz, hogy bevésődjön és ismétlődni kezdjen ugyanaz a helyzet. És nagyon nehéz rendet tenni. Ha én Martens-bakanccsal sípcsonton rúgok valakit, akinek ettől felszakad a bőre, eltörik a lába, az egy jól látható ok-okozati összefüggés. De a lelki sérüléseket nem akarjuk elfogadni, nem akarunk velük szembenézni. Rengeteg bennünk a félelem, a fájdalom, a bűntudat, a szégyen, a titkolózás. És vannak olyan traumák, amiken nem segít sem a műtét, sem a lelki szembesülés. Egy olyan mondat, hogy “Minek szültelek meg téged?” beleég a csontokba, a sejtekbe, és azt szinte lehetetlen onnan “kikaparni.”

– Könyvében abból indul ki, hogy mindannyian újra és újra létrehozzuk azokat a körülményeket, amelyek korábbi, traumatikus szempontból hasonló helyzeteket teremtenek. Pontosan mit jelent a traumaújrajátszási kényszer kifejezése?

– Mindannyiunkkal megtörtént már, hogy egymástól függetlennek tűnő eseményekben egy idő után sémát, logikát fedeztünk fel. Van, aki rendszeres időközönként megbetegszik, mások mindig ugyanolyan párkapcsolati problémákkal küzdenek, függetlenül attól, hányadik párjukkal vannak együtt. Régen, ezt átoknak nevezték, ma már inkább karmáról beszélnek. Pedig szó sincs arról, hogy a sors, vagy Isten rángat minket, mi pedig magatehetetlen bábuk vagyunk. Amikor a kórházban megkérdezik, volt-e szívroham, rák a családban, és elgondolkodunk, hogy mennyi ilyen eset történt hozzátartozóink körében, akkor nem arra kell következtetni, hogy fizikailag hajlamosak vagyunk adott betegségekre, hanem arra, hogy ugyanazok a viselkedéssorozatok, ugyanazok a reakciók generációról generációra ugyanazokat a testi tüneteket váltják ki.

– Mit nevezünk traumának és hogyan lesz belőle újrajátszási kényszer?

– Támadás esetén négyféle immunreakciót adhatunk: elmenekülünk, támadunk, elviselünk, vagy elhatárolódunk. Ha e négy reakció közül bármelyik hosszabb ideig tart, mint az evolúciósan indokolt lenne, akkor jön létre a trauma. A szervezetünkben ún. traumatikus lenyomat képződik, azaz rögzítjük, megjegyezzük a trauma időpontjában fennálló mentális állapotot, a hozzá kötődő gondolatokkal, érzésekkel, az adott pillanatban az összes ízzel, látvánnyal, formával, hanggal együtt. A trauma lehet öröklött, magzatkori, vagy társadalmi eredetű, de abban mindegyik megegyezik, hogy a legelső trauma, vagy más néven traumagyök időről időre meg fog ismétlődni, pontosabban: a szervezetünk meg fogja velünk ismételni a traumát. A megfigyelések alapján a traumák ismétlődésében matematikai szabályszerűségek érvényesülnek, így például, ha valakinek az első traumája két évesen történt, akkor utána hasonló helyzet fog kialakulni 4, 8, 16, 32, stb. évesen. Ha pedig magzati korban keletkezik trauma, mert például az anyuka sokáig fontolgatta az abortusz lehetőségét, akkor annyi évesen fog először jelentkezni hasonló helyzet, ahány hetes volt az illető az anyaméhben, amikor létéről elgondolkoztak.

– Mi a célja az újrajátszási törvénynek?

– Az, hogy másodszorra, harmadszorra, negyedszerre a korábbiaknál jobb immunválaszt adjunk. Minden emlékünk minden egyes sejtünkben rögzül, s ez az úgynevezett sejtmemória egész életünk során keresi az egy adott helyzetre adható jó megoldási lehetőségeket. Ez egy evolúciós, természeti törvény. Sajnos egyetlen trauma, például egy nemi erőszak öt-hét generáción keresztül nagyon komoly traumákat okozhat szexualitás terén. Megerőszakolják az üknagymamát és az eredmény az utódokban: terméketlenség, méhnyakrák, emlődaganat…rettenetes pusztítást tud végezni egy ilyen eset.

– Ha valaki szembesül a betegségének, boldogtalanságának, “sorsüldözöttségének” lelki hátterével, az gyógyulást eredményezhet?

– Mindent helyre lehet tenni, feltéve, ha fizikailag nem hatalmasodtak el még a tünetek, de elképesztően őszintének kell lennünk önmagunkkal. És ha megtaláltuk az okot, ott már van egy megkönnyebbülés, sokszor jön az érzés, hogy “ja, csak ennyi? ja, csak ezért?” Fel kell lazítani a sok lefojtott, szégyellt traumát, hogy bármikor előszökkenhessen az a mondat, emlék, ami meg tud menteni. Utána pedig egyre könnyebb lesz! És akkor a gyerekeinknek nem, vagy csak szelídebb formában adjuk tovább a traumákat. Ha beállsz a ringbe önmagadért, nagyon izgalmas és szép életed lehet, és nagy szabadságod!

– Mondana egy példát a traumaszelídítésre?

– Tizenhét éves korom után minden év augusztus 23. és 28. között komoly baleset ért. Megvágtam magam, üvegbe léptem, mindig tetanuszt kellett kapnom. Az oltás miatt azonban utána napokig lázas voltam, alig tudtam magamról. Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy annak idején mindig augusztus 23. és 28. között kellett visszamenni az intézetbe, és olyan jó lett volna valamit kitalálni, hogy ne kelljen visszamenni, ugyanakkor azért annyira nem volt jó otthon sem, hogy mégis ott maradjak…ennek a küzdelemnek a késleltetett reakciója volt, hogy mindig baleset ért. Amikor ez leesett, elkezdődött a traumaszelídülés. Pár év múlva augusztusban már megúsztam egy karcolással…

Interúsorozatunk következő részében a párválasztásról lesz szó és arról, hogy léteznek-e lelki társak!