Lombik előtt és után

Rita még jóformán gyerek volt, amikor életet adott első kislányának. Akkor még nem gondolta, hogy a nagy család útját szánja neki a sors. Azt pedig álmában sem hitte volna, hogy a lombikprogram után nem sokkal, váratlanul újra babát fog várni

Azt hinné az ember, ilyen korán csak véletlen baleset eredményeképpen lehet szülni, pedig nem! Rita már nagyon korán vágyni kezdett az anyaságra.

– Tizenkét éves lehettem, amikor elhatároztam, hogy amilyen hamar csak lehet, nekem gyerekem lesz. Már kiskamasz koromban kicsikre vigyáztam, és szerencsére tizenhárom éves voltam, mikor megszületett az öcsém, így babázhattam. Mindig is imádtam a gyerekeket. A korábbi férjemmel tizenhat évesen ismerkedtem meg, majd elég hamar össze is költöztünk az ő szüleinél, össze is házasodtunk, és tulajdonképpen alig múltam tizennyolc, mikor megszületett első kislányom, Klaudia. Egyáltalán nem volt bennem félelem, úgy éreztem, mintha erre születtem volna. Egy-két évig ment minden a maga útján, de aztán megromlott a kapcsolatom a férjemmel, főként azért, mert akkor jött rá, hogy ő még nem élt eleget, szórakozni vágyott, ezért visszaköltöztem a szüleimhez. Klaudia bölcsibe került, nekem pedig muszáj volt dolgoznom, hogy fenntartsam magunkat. 1995-ben a szüleim jóvoltából sikerült egy kis lakáshoz jutnunk a belvárosban, odaköltöztem Diával, akit továbbra is egyedül nevelgettem. Az apjával nem nagyon tartottuk a kapcsolatot, még a gyerektartásdíjat is Dia nagymamája próbálta kispórolni a nyugdíjából.

– Hogyan viselted a kihívásokat egyedülálló anyaként?
– Egyáltalán nem volt könnyű. Egyrészt mert én is fiatal voltam, nagyobb szabadságra vágytam, mint ami gyerek mellett megoldható volt. Másrészt a “nagyvilágban” való helytállás sem volt egyszerű feladat. De szüleim mindig nagy segítségemre voltak, Dia sokat volt náluk, velük. Az, hogy ilyen korán született gyermekem, eléggé megváltoztatta az életemet, hiszen nem volt egyszerű randizni, nem is beszélve arról, hogy a férfiak jobban tartanak az elvált, ráadásul gyerekes nőktől. Aztán úgy alakult, hogy mégis sikerült megismerkednem valakivel, akivel végül három évig együtt is éltem, de nem felhőtlenül, főleg a gyerek miatt. Ő valahogy kívülálló maradt, másképp látta az én gyerekemet, és ebből sok gond, veszekedés kerekedett, így vége is lett ennek a kapcsolatnak.
– Aztán nem sokra rá megismerted a jelenlegi férjedet…
– Ő sokkal jobban megértett engem, és az akkor tízéves Diát is teljes mértékben elfogadta. Lehet, hogy ő eleve ilyen természetű, de az is közrejátszhatott, hogy szintén elvált volt, szintén gyerekkel, az akkor nyolcéves Annával, akit nem ő nevelt, de kéthetente nála volt. Sokat jártunk együtt kirándulni, nyaralni, próbáltunk minél több közös programot szervezni, hogy a gyerekek is összeszokjanak. 2000-ben össze is költöztünk, hogy megpróbáljuk, megy-e nekünk együtt. A lányom kamaszkora megnehezítette az életünket, ekkor azért volt sok vita, de így utólag látom, sok mindenben a férjemnek volt igaza. Én túlságosan elfogult és engedékeny voltam. Ő próbált segíteni nekem a döntésekben, de nem mindig hallgattam rá.

Jöhet a gyerek!
Két év együttélés után szerettünk volna közös gyereket is. Egy év elteltével már tűkön ültem, miért nem jön össze, így különböző vizsgálatokon vettünk részt, hogy kiderítsük, mi lehet a gond. Nem találtak semmit, az idő meg telt, majd az orvosom javaslatára felkerestük a Kaáli Intézetet, ahol megtörtént az első beültetés, de nem lett belőle baba. Egyre feszültebb lettem, de nem adtuk fel, pár hónap elteltével újra belevágtunk. Aztán 2004 nyarán teljes volt a siker, és Csenge baba végül császármetszéssel megszületett.