Akik a legkevésbé sem számítottak – gyerekek a Gulagon
A Gulag táboraiból fennmaradt fotókat időnként albumba rendezték, dokumentálandó, milyen tökéletes munka folyik Sztálin poklában. Az egyik ilyen album ezzel az írással kezdődik: „ A nap rásüt Sztálin apánk országára. Nemzetünk szíve csordultig telt szeretettel vezetői iránt, gyermekeink pedig elégedettek. Nagy, meleg ágyaikban alszanak országunk új polgárai. Miután teleették magukat, édesdeden alszanak és álmaik minden bizonnyal boldog álmok.”
A fotókon pedig… mindennek az ellentéte látható, még akkor is, ha a fényképek készítésekor Sztálin hívei mindent megtettek, hogy a lehető legpozitívabb képet fessék a táborokban senyvedő gyermekek életéről. Borotvált fejű, csontsovány, felfúvódott hasú, üres tekintető kicsik néznek a kamerába, mint akik pontosan tudják, hogy soha nem hagyják el élve a Gulagot.
Moszkvában valószínűleg – legalábbis bizonyos szintig – tudatában lehettek annak, milyen szörnyű hely volt a Gulag a gyermekek számára (is): egy 1949-ben íródott jelentés például helyteleníti, hogy olyan sok nő raboskodik a táborokban, akik közül sokan várandósak, mások pedig kicsi gyerekükkel együtt töltik büntetésüket. „Figyelembe véve a körülmények negatív hatását a gyermekek egészségére és oktatására nézve”, a jelentés az anyák és gyermekeik (abban az évben nagyjából 70.000 nőről volt szó) minél korábbi elengedését sürgeti.
Időről időre az ilyen amnesztiák meg is valósultak. Ám nagyon sok gyermeknek így is maradnia kellett. Ráadásul, mivel ők semmivel nem „járultak hozzá” a Gulag termelési versenyéhez, egészségük és jóllétük a legkevésbé sem volt fontos a táborok vezetői számára. Éppen ezért ők éltek a legnyomorúságosabb, leghidegebb épületekben. A gyerekek barakkjaiban a hőmérséklet sosem haladta meg a 10 C fokot, s sokszor még világítás sem volt bennük. Egy 1933-as jelentés szerint a siblagi táborban 800 pár gyerekcipő, 700 gyerekkabát és 900 evőeszköz hiányzott.
További óriási problémát jelentett, hogy a gyerekek felügyeletére kijelölt nők általában semmiféle képzettséggel nem rendelkeztek, sőt: mivel a gyerekek felügyelete könnyű munkának számított, azok kapták meg, akik „bennfentesek” voltak, azaz jellemzően a köztörvényes bűnöket elkövető női elítéltek. Ennek következtében vagy rettenetesen bántak velük, vagy egyáltalán nem figyeltek a gyerekekre, miközben a kicsik iszonyúan szenvedtek az éhségtől, a hidegtől, a betegségektől.
Noha az anyák szíves-örömest segítettek volna a gyerekek gondozásában, ezt a legtöbbször nem engedték meg nekik. Szülés után amilyen hamar csak lehetett, visszaküldték őket dolgozni és csupán a szoptatási időkben engedték őket a kicsikhez, ami azt jelentette, hogy négyóránként kaptak 15 percet megetetni a gyerekeiket. Ez az idő azonban túl kevés volt, így a gyerekek állandóan éhesek voltak. Gyakran előfordult az is, hogy még ennyi sem „járt” az anyáknak. Ha például egy nő pár perc késéssel érkezett szoptatni, nem engedték a gyerekéhez.
Amikor egy anya többé már nem szoptatta a gyermekét, gyakran megakadályozták, hogy a későbbiekben láthassa őt. Az egyik volt őr így indokolta visszaemlékezésében ezt a gyakorlatot: „Ezek a gyerekek nem kellettek az anyjuknak, és az anyák meg akarták ölni őket.”
Forrás: via
