Családháló

Kezdőoldal Történetek Amit csak együtt lehet túlélni – Galgóczy Árpád története 3. rész

Amit csak együtt lehet túlélni – Galgóczy Árpád története 3. rész

Ha valami nagyon rossz, akkor azt hisszük, ennél már nincs lejjebb. Árpád és Lali számára azonban olyan néhány hét következett, amit mi „békeviselt” átlagemberek elképzelni sem tudunk.

Családháló,

A vonat egy hét után állt meg egy Karabász nevű állomáson, ami Kazahsztán szívében van. Mint Lali korábban megtudta az egyik orvosnőtől, ide nagyrészt politikai foglyokat gyűjtöttek össze. Így történhetett meg az is, hogy Lali mellett a sorban jobbról egy volt NKVD tiszt taposta a havat, balról egy bécsi SS-tiszt.

Amikor leszálltak a vonatról, ragyogó napsütés fogadta őket

A hideg sem volt elviselhetetlen, talán mínusz 25 fok lehetett. A menetet hamar sorba állították, és elindultak – keresztül a hómezőn. Sehol egy fa, egy jelzőtábla, egy villanyoszlop. Az egyetlen, ami az irányt mutatta a hóban, a letaposott út volt.

Árpád óvatosan araszolgatott előre egyik sorból a másikba, el akarta érni Lalit, mert már a vasútállomáson észrevették, hogy mindketten a szállítmányban vannak. Árpád az elmúlt héten nem tudta levenni a csizmát a lábáról, így fogalma sem volt arról, mi lehet a fagyott lábujjával. Az egyetlen, ami látszott, egy barna folt volt a csizma elején, ami akár a kötés átvérzéséből is eredhetett volna. Az első pár száz méter után azonban állandósult a fájdalom. Minden egyes lépésnél éles, szúró, égető fájdalom hasított a lábába.

Nagy nehezen azért utolérte Lalit, aki ekkor néhány szóban beszámolt az elmúlt hetekben történtekről. Elmesélte, hogy nem sokkal a transzport indulása előtt a doktor a korházban megcsinálta a „tüdőtöltést”, így előidézte a mesterséges pneumothoraxot, amivel jogerősen a kórházban maradhatott volna. Lali napokig nem kapott levegőt, végül a szervezete hozzászokott a kevesebb tüdőkapacitáshoz, és kezdett már egész elviselhetővé válni a helyzet. Ám ekkor derült égből villámcsapásként jött a hír: a politikai foglyokat áthelyezik. A doktornő még megpróbált valamit tenni Laliért, de a parancs egyértelmű volt, s nem lehetett kivételt tenni.

A burán, mint ismerkedés a Kaukázussal

A két fiú így most újra együtt lehetett, bár a kilométerek sokasodtával egyre rosszabb állapotba kerültek. És ha valami rossz, miért ne legyen még rosszabb, dél körül nagy kiabálásra lettek figyelmesek. Az őrök sürgetni kezdték a szétszakadozott menetoszlopot, a kutyák veszettül csaholtak. Ahogy Árpád felemelte a tekintetét, egy őrült nagy szürke felhőt látott viharos gyorsasággal közeledni. Bár ezt a jelenséget nem ismerte még, az őrök és az állatok rémületéből tudnia lehetett: nagyon nagy baj van.

Néhány perccel később lecsapott rájuk a burán nevű kaukázusi vihar. A hó óriási sűrű pelyhekben kezdett zuhogni, amit a szél rettenetes erővel vágott a menetelők arcába. Egyik pillanatról a másikra még ez előttük botorkáló sort sem látták.

Lali fulladni kezdett. Sípoló tüdővel kapkodta a levegőt, arca teljesen hamuszínűre változott. Árpád kétségbeesetten próbálta maga után vonszolni barátját, de az ő lába is felmondta a szolgálatot. Végül a sorban mellettük lévő két másik elítélt sietett a segítségükre. Így esett meg az a történelmi „kisabszurd”, hogy egy volt NKVD tiszt és egy volt SS tiszt minden erejét megfeszítve együtt vonszol egy lázadó magyart, azért, hogy az illető életben maradhasson.

Az oszlop teljesen szétszakadt, a katonák ordítozása is csak messziről hallatszott, igazi apokaliptikus helyzet alakult ki. Ám egyszerre csak beleütköztek az előttük vánszorgókba, és hangokat is hallottak: „Ide! Ide! Befelé!”

Kórház a gulágon

Menedék

A csodával határos módon a pusztaság kellős közepén egy ilyen erejű viharban elértek egy kisebb telepet, ahol néhány zöldségtárolásra használt „hodály” állt. Ezek télen teljesen üresek voltak – s lám, most megmentették az életüket!

A nagy zsúfoltság miatt leülésre gondolni sem lehetett. Lalinak találtak valami szénacsomót, arra lenyomták, hogy egy kis nyugalma lehessen és magához térjen. Ám ahogy ott álldogáltak és pihenni próbáltak, újabb veszély keletkezett: a ruhájukról leolvadó hólé kis tócsákba kezdett gyülekezni. Mindenki lábán nemezcsizma volt, ami jól bírja a havat, de nem a vizet. Valahonnan valaki mégiscsak kerített egy deszkát, arra fél lábbal többen is ráálltak.

Álltak és álltak. Zsúfoltság, levegőtlenség, leülni nem lehet, legfeljebb leguggolni, de azt is csak egy rövid időre. Estefelé ételt hoztak. Mint utóbb kiderült a közelben volt egy kisebb tábor, az ő adagjukból jutott valamennyi. A burán pedig nem csitult két teljes napon át. Mire az ajtókat ki lehetett nyitni, a hó derékmagasságban borított mindent.

Az őrök nagy igyekezettel keresték az utat, és csakugyan, sikerült olyan részhez vezetni a rabokat, ahol már haladni is lehetett. A sorakozás és számolás után derült ki, hogy a menetből több mint 30 elítélt hiányzik. Most a raboknak nem kellett megvárniuk, amíg – a szokásos gyakorlat szerint – az összes fagyott tetemet felkutatják és összeszedik: erőltetett menettel indították őket tovább, a Szpászki tábor felé.

Új tábor, új remény

A gyaloglás késő estig tartott. Teljesen kimerülve álldogáltak a táborkapu előtt. Árpád lába már órák óta elviselhetetlen kínokat okozott. Egy hosszú barakkba terelték őket, és végre újra enni kaptak. A zsúfoltság miatt két priccsenként 3-4 ember is feküdt, de ez akkor már senkit nem zavart, ájultak aludtak egész éjszaka.

Reggel az ajtóban megállt egy katona és elkiáltotta magát: akinek orvosra van szüksége, az sorakozzon! Árpád és Lali is sorba állt. A sebészeti rendelőben Árpád lábáról már nem lehetett levenni a nemez csizmát, az elmúlt tíz nap gyötrelmei az eleve már sérült lábon súlyos nyomot hagytak. Az orvos darabokban vágta le a csizmát, és mire a végére ért, Árpád lábujjából csak egy csonk maradt. A látvány rémisztő volt, viszont az már teljesen biztos volt, hogy „jó sokáig” nem kell majd dolgoznia.

Csak a kötözés végén vette észre, hogy valaki az ajtóból figyeli az eseményeket. Az érdeklődő, komoly tekintetű férfi, a műtét végén magyarul szólt Árpádhoz, és megnyugtatóan közölte, Lali és Árpád együtt kerülnek majd a zárt tbc-sek osztályára, pár nap múlva meg fogja látogatni őket, és akkor mindent megbeszélnek majd.

Forrás: Galgóczy Árpád: A túlélés művészete (Valo-Art 2007)

Az előző rész itt olvasható.

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Orvos a Gulagon

Leonid Atlaskin doktor majdnem húsz évet töltött a Gulag táboraiban.. Soakkal ellentétben ő önként jelentkezett, hogy Szibériában gyógyítsa a rabokat.

A túlélés iskolájának leckéi – Galgóczy Árpád története 2. rész

Néha van úgy az ember, hogy rájön: a dolgok nagyon rossz irányba haladnak. Árpádék a cseljabinszki táborban úgy döntöttek, nem...

Close