„Életem legszörnyűbb bűntette” – A kicsi Eleonora élete és halála
Sok olyan nő élt a Gulagon, akik a táborok rettenetes körülményei ellenére is mindennél jobban vágytak egy kisbabára. Így volt ezzel Hava Volovics is, aki 1942-ben adott életet Eleonorának.
„Hárman voltunk anyák egy kis szobában. A poloskák csak úgy hemzsegtek a falakon és a mennyezeten Az éjszakákat azzal töltöttük, hogy söpörtük le őket a babákról. Napközben ki kellett mennünk dolgozni és a gyerekeket arra az idősebb asszonyra hagyni, akit az adott napon épp felmentettek a munka alól. Sajnos ezek a nők nagyon sokszor elvették azt a kis élelmet, amit a gyerekeknek hagytunk ott.
Egy teljes évig minden egyes éjszaka ott álltam a gyermekem mellett, szedegettem a poloskákat és imádkoztam. Azért könyörögtem Istenhez, hogy hosszabbítsa meg akár száz évvel is a szenvedésemet, ha ezen az áron a kislányommal maradhatok. Imádkoztam azért is, hogy vele együtt szabadulhassak, még akkor is, ha koldus vagy nyomorék leszek. Fohászkodtam, hogy képes legyek őt felnevelni, még úgy is, ha más emberek lábainál kell csúsznom-másznom alamizsnáért könyörögve.
Ám Isten nem hallgatta meg az imáimat. A kisbabám épp csak hogy elkezdett járni, épp csak hogy kimondta első szavait, köztük a szívmelengető „mama” szót, amikor felraktak minket rongyainkban egy teherautóra és a rettenetes hidegben átszállítottak minket az anyák táborába. És itt az én csodálatos aranyfürtös kislányom hamarosan önmaga árnyéka lett. Sötét karikák jelentek meg a szeme alatt, a szája pedig tele lett szörnyű kiütésekkel.”
Volovicsot az új helyen először a fakitermelő brigádba osztották be, majd a fűrészüzembe. Esténként mindig hazacipelt magával egy kis tűzifát, amit a dadának adott a gyerekek barakkjában. Cserébe néha megengedték neki, hogy a kiszabott napi látogatási időn túl is láthassa a lányát.
„Láttam, ahogy a nővérek felkeltik a gyerekeket reggelenként. Kiparancsolták őket jéghideg ágyaikból, rángatásokkal és rúgásokkal súlyt adva szavaiknak. Az öklükkel lökdösték és rettenetes szavakkal illették őket. Levették róluk éjszakai ruháikat és megmosdatták őket jeges vízben. A kisbabák még sírni sem mertek. Csak halk szuszogó hangokat és nyögéseket adtak ki, mint az öreg emberek.
Ez a rettenetes nyöszörgő hang állandó volt a gyerekek barakkjában. Azok a kicsik, akik már ülni vagy mászni is tudtak volna, egész nap a hátukon feküdtek, térdeiket felhúzva a hasukhoz, nyögve reggeltől estig. 17 gyermekre egyetlen nővér jutott, ami azt jelentette, hogy képtelen volt őket rendesen etetni, tisztába tenni, fürdetni. Így aztán úgy „spórolt” az idővel, ahogy tudott: behozott egy fazék tűzforró kását a konyhából, kiporciózta tányérokba, megragadta a hozzá legközelebb eső babát, hátraszorította és lekötözte a karjait, majd elkezdte „megtömni”: szó szerint erőszakkal villámgyorsan lapátolta belé a rettenetesen forró ételt úgy, hogy a baba nyelni sem tudott közben.
Ilyen körülmények között Eleonora állapota rendkívül gyorsan romlani kezdett. Amikor meglátogattam, gyakran láttam kicsi testén zúzódásokat, sérüléseket. Soha nem felejtem el, ahogy vékony kis karjait a nyakam köré fonta és azt nyöszörögte: „Mama, haza akarok menni!” Ő az előző táborra gondolt, ahol egész nap együtt lehetett velem…
A kicsi Eleonora, aki ekkor 15 hónapos volt, hamar rájött, hogy hiába reménykedik abban, hogy elmehetünk innen. Többé már nem nyújtotta felém a karját, ha meglátogattam – ehelyett csendben elfordult tőlem. Élete utolsó napján, amikor felvettem (megengedték, hogy szoptassam), a távolba révedt tekintetével, aztán gyenge kis ökleivel ütni kezdte az arcomat, harapni a mellemet, aztán az ágyára mutatott, hogy oda vigyem őt.
Este, amikor megérkeztem a munkából a tűzifával, a kiságya üres volt. Meztelenül találtam rá a holttestére a felnőtt halottak között. 15 hónapot töltött ezen a Földön és 1944. március 3-án halt meg Ez a története annak, hogyan adtam életet egyetlen gyermekemnek és hogyan követtem el ezzel életem legszörnyűbb bűntettét.”