Családháló

Kezdőoldal Történetek „Szovjet emberek válnak belőletek” – Galgóczy Árpád története, 1. rész

„Szovjet emberek válnak belőletek” – Galgóczy Árpád története, 1. rész

Előfordul, hogy a családot a bajtársak, a barátok pótolják. A most következő történet szereplője a háború alatt elvesztette szüleit. Ezzel a veszteséggel kezdődött minden.

Családháló,

Egy magyar család tragédiája

A család Szamosangyaloson élt. Árpádnak nem volt testvére. Két egymást nagyon szerető, boldog ember és az Ő egy szem gyermekük – már-már meseszerűen boldogan, békében éltek.

1944 őszén a háború Szatmárt is megközelítette, a család úgy döntött, hogy elmenekülnek a front elől. Hetekig tartó, fáradságos vándorlás után mégsem volt menekvés, Pusztavámon utolérte őket a háború.
December 28-án Árpád édesanyját az orosz katonák oly mértékig bántalmazták, hogy ő kétségbeesésében öngyilkos lett. A temetésre csak napok múlva kerülhetett sor, mert a községet folyamatos tűz alatt tartották a németek. Az elkeseredett apa és fia ezeket a napokat egy pincében vészelte át, hogy végre feljöhessenek, és a fagyott földbe temethessék a szeretett asszonyt.
A kiállt megpróbáltatások nem múltak el nyom nélkül, Árpád édesapjának szíve 1946. május 11-én fölmondta a szolgálatot. Árpád árván maradt.

A kamasz fiú szíve igazságért kiáltott: az nem lehet, hogy ennyi gonoszságra ne legyen válasz. Árpád és barátai – Domahidy László és Tóth László – úgy döntöttek, hogy országos ellenállási mozgalmat szerveznek a Vörös Hadsereg ellen. Sikerült is néhány fegyvert szerezniük, és bár gimnazista naivitással vágtak bele, ezért sem tapasztalatuk, sem igazi koncepciójuk nem volt, azért néhány sikeres akcióra futotta. Egy amatőr hibán buktak meg: frissen beszervezett debreceni barátaik az átadott fegyverekről jegyzőkönyvet írtak, majd elmentek röpcédulázni és a napot a rendőrségen fejezték be. A házkutatás után a papír elvezette Mátészalkára a nyomozókat…

1947. május 8-án a két Lacit végleg bezárták, de Árpádot még csak állandó megfigyelés alatt tartották. Hétköznapokon a mátészalkai gimnáziumba járt, és rendszeresen jelentkeznie kellett Sztalanovnál, a mátészalkai orosz parancsnokság politikai tisztjénél. Hétvégenként Szamosangyalosba ment, ahol az időközben gyámjává lett nagynéni, Anyóka várta. Ő nem is tudta, hogy Árpád mekkora bajban van, hiszen otthon semmiről nem beszélt, csak tanult. Árpád – tudván, hogy mi következik -levelet hagyott az íróasztalfiókban, melyben bocsánatot kért a történtekért, és elbúcsúzott. Egy nap aztán rendőr érkezett, hogy Árpádot elvigye. Mikor Anyókától búcsúzott a fülébe súgta: „Kérlek, rendezd át az íróasztalomat!”

 

Mint egy nagyon, nagyon rossz álom

Többször is esélye lett volna, hogy megszökjön. Egyik alkalom jobb lett volna, mint a másik. Először is, amíg a többiek foglyok voltak, Árpád elszökhetett volna Ausztriába, mint oly sok más. Talán munkát is kaphatott volna az angol zónában. Később, mikor a rendőr Mátészalkáról Debrecenbe vitte, egyszerűen elaludt a vonaton. Ha Árpád föláll, kisétál a kupé ajtaján, senki nem állította volna meg. De egyszerűen nem tudott elszakadni a társaitól. Betyárbecsület? Vagy az összetartozásnak valami egészen mély érzése? Talán nem is kell ehhez magyarázat. Együtt akart lenni velük, és mint később látni fogjuk, az idő és az események igazolták, könnyebb volt együtt túlélni az elkövetkező borzalmakat.

1947. szeptember 5-én a hadbíró felolvasta az ítélet, egy Dudarev százados nevű orosz tiszt pedig aláíratta velük a 97 oldalas jegyzőkönyvet. Közben beszédet is mondott a három fiatal magyar fiúnak: „Ti most kikerültök a Szovjetunióba, megtanultok oroszul, dolgozni fogtok, szovjet emberek válnak belőletek. Vigyázni fogunk rátok, nem hagyunk meghalni. De élni sem!”

1947 decemberében indult a szállítmány, de a bevagonírozásuk előtt még elvették a nyári ruhájukat és téli ruhát kaptak, vattakabátot és nadrágot. Ez később az életüket mentette meg. Arra viszont nem tudtak fölkészülni, hogy Lembergben Domahidy Lacit elszakítják tőlük. Így csak ketten maradtak: Árpád és Tóth László, becenevén Lali.

Az utazás rémálom volt. Hetekig rázkolódtak a huzatos marhavagonokban. Éjszakánként többször megálltak, ellenőrizték a szállítmányt. Ilyenkor mindenkit fölkeltettek, a vagon jobboldalára kellett állniuk, és az őrség ellenőrizte, hogy nincs-e megbontva a vagon burkolata, nem szökött-e meg valaki.

Fotó: static.origos.hu

1948 elején érkeztek meg első állomásukra, a cseljabinszki 1-es lágerbe. A vonatról leszállva egy végtelen hosszú hómezőt láttak. Messziről éneklés hallatszott, valamilyen ázsiai dallamot hozott a szél, és azon tűnődtek, hogy igaz lehet-e ez, és hogy kerülnek ők ide. Az egész jelenet teljesen szürreális volt, mint egy nagyon, nagyon rossz álom.

 

Egy hadiüzem (nem) születése

Első szállásuk egy félig földbe ásott óriási hodály volt, amit teleraktak deszkapriccsekkel, a két végében két tapasztott kályhával. A két fiú gyorsan helyet keresett magának az ajtótól távol, hogy ne kelljen minden egyes ajtónyitáskor megfagyni. Nemsokára megérkezett a „vacsora”. Rossz szagú káposztalevest hoztak egy óriási bádog bödönben. A fiúk csajkát kaptak, és egy merőkanálnyi levest. Másnap kivitték őket a munkahelyükre. A tábortól kb. két kilométerre egy harckocsigyárat akartak felépíteni. A feladat az alapok kiásása lett volna a mínusz huszon-harminc- fokban, de a fagyott földel a fizikailag lerobbant emberek semmit sem tudtak kezdeni.

A nap tehát arról szólt, hogy reggel kitámolyogtak a munkahelyre, és egész nap azt próbálták elérni, hogy bejussanak a picurka melegedő helyre. Ha megtelt, az őrök mindenkit kizavartak, és kezdődött elölről a játék. Kézbe vették a feszítő vasakat, a lapátokat és imitáltak valamilyen ásáshoz hasonló mozdulatokat… És lesték a melegedő ajtaját.

Este ötkor indultak vissza, teljesen összefagyva, kimerülve. Ledöntötték a káposztalevest, és összerogytak a priccsen. Este olyan dolgokról ábrándoztak, hogy „ennek” nemsokára vége, hiszen az orosz katonák látták Európát, látták, miként élhetnének, és hogy „ennek” csak egy következménye lehet: egy újabb világháború. De nagyot tévedtek. A Szovjetunió még sokáig nem bírt összeomlani.

Forrás: Galgóczy Árpád: A túlélés művészete (Valo-Art 2007)
Nyitókép: oik.hu

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
„Ez nem az a test, amibe beleszerettél” -mondta a feleség. A férj válasza megdöbbentő!

Laura Mazza, a Mum on the Run blog írója néhány napja megosztott egy történetet saját életéből. Laura azzal állt oda...

Close