A baba mozgása és lelki fejlődése összefügg

A gyermekkori mozgásos terápiák és fejlesztések egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. Nem csoda, hiszen mai tudásunk szerint a korai fejlődés során az érzékelés, az észlelés, a mozgás és az anya-gyerek kapcsolati élmények szorosan összefonódnak, a mozgás- és érzékszervi fejlődés a környezettel való interakció során zajlik. Kiemelten fontos ebben a korban a taktilis ingerlés (magyarul az érintés, tapintás) és a vesztibuláris, vagyis egyensúlyszervi ingerlés, mely a csecsemők, kisgyermekek teljes fejlődésére kihathat.

Nemrégiben jelent meg egy ezzel kapcsolatos tanulmánykötet, amely a dinamikus szenzoros terápiáról (DSZIT) és határterületeiről kíván összefoglaló képet nyújtani. A Billenések c. könyvből megtudhatjuk, mire valók az ölbeli játékok és mire alkalmas a DSZIT; miben fejlődnek máshogy a babák az afrikai dzsungelben, a nagyvárosban, vagy épp zsúfolt árvaházakban; hogyan függenek össze testi és lelki működéseink.

Dr. Szvatkó Anna gyógypedagógus és klinikai gyermek-szakpszichológus a Lelki Egészségvédő Alapítvány DSZIT-műhelyének vezetője, a Billenések c. tanulmánykötet szerkesztője és egyik szerzője. Vele beszélgettünk fejlesztési kényszerről, mondókákról, mozgás és lelki fejlődés, játék és terápia viszonyáról.

Mi az a dinamikus szenzoros integrációs terápia, miben különbözik az Ayres-terápiától?

Dr. Szvatkó Anna: Anne Jean Ayres nevéhez kapcsolódik a szenzoros integrációs terápia, mert az ő úttörő elképzelései alapján alakult ki ez az eljárás a hetvenes évek elején Los Angelesben. A módszer magyarországi története is lassan harminc éves, nem csoda hát, ha több irányzat érzi magához közel állónak, és munkája egy részében felhasználja elveit vagy gyakorlatát.

A dinamikus szenzoros integrációs terápia, mely, ha lehet, még nehézkesebben kimondható, ezért röviden DSZIT-nek nevezünk, az Ayres-terápia lényegét megtartó, de specifikusan hazai eljárás.

A DSZIT- terápia döntően mozgásos, játékra épülő, de pszichoterápiás megfontolásokat is tartalmazó terápiás keret, melyben a gyerekek megélhetik önállóságukat, saját testük felett megvalósítható kontrolljukat, értelmes alkalmazkodásukat a környezetükhöz – mindezt valós fizikai térben, saját motivációjuk öröme és felelőssége alapján.

Hol van a “helye” a terápiák között? Inkább mozgás? Vagy inkább személyiségfejlesztés vagy értelmi fejlesztés?

Dr. Szvatkó Anna: A DSZIT egyszerre fejleszti a mozgást és a mozgáshoz kapcsolódó értelmi és érzelmi területeket, és ezek lehetséges kapcsolódását. Ez a nevében szereplő integráció lényege is, összekapcsolni az életünkben oly fontos mozgásokat azok érzelmi komponenseivel.

Vegyünk egy példát! Ha egy kisgyerek leküzdve félelmét a magasságtól, felmászik a csúszda tetejére, az első dolga, hogy körbenézzen: látta-e őt az anyukája? Olvassa az arcáról, a tekintetéből, hogy mit szólt ehhez, büszke-e rá, nincs-e ebben túlzottan sok veszély, szabad-e ezt csinálni? És ha megkapja az akár szemvillanásnyi figyelmet, elismerést, akkor boldogan csúszik lefele, miközben egyre magasabb szinten működteti az idegrendszerét, egyre pontosabb mozgásterveket készít, egyre pontosabban kivitelezi azokat, és egyre biztonságosabban érzi, hogy ő otthonos a világban, képes annak kihívásait megfelelő önbizalommal kezelni.

A terápiás helyzetben ahhoz segítjük hozzá a gyerekeket, hogy merjenek kísérletezni, küzdjenek meg a gravitációval, ami időnként, különböző testi és lelki sérülés miatt számukra komoly feladat, – de közben kísérjük őket, visszajelzünk, bátorítunk, és ha szükséges, akkor igyekszünk közösen megérteni, hogy egy-egy mozgásos megnyilvánulás hogyan kapcsolódik az életükhöz, nehézségeikhez.

Miért fontos a korai életkorban a testkontaktus és az egyensúlyszervi ingerlés? Milyen hétköznapi helyzetekben valósul ez meg?

Dr. Szvatkó Anna: Az egész élet során fontos mindkettő, de valóban a kisgyermeknek a legfontosabb. Ez a két legkorábban kialakuló érzékelési csatornánk, mely már a méhen belüli életben is alapinformációkat szolgáltat. Az egyensúlyszervi és tapintásos élmények a kisgyermekkor teljes ideje alatt hozzájárulnak a fejlődő szervezet jó működéséhez, az idegrendszer éréséhez, az enyhébb fejlődési problémák kiegyensúlyozódásához. Amit azonban kevesen vesznek számításba, hogy mindkét rendszer közeli kapcsolatban van fantáziavilágunkkal, ötletességünkkel is.

A legelterjedtebb hétköznapi példákat tudom mindennek alátámasztására felhozni: az ölbeli játékokat, a hintázást, homokozást, sarazást, vizezést, ugróiskolát, körjátékokat, és szinte a végtelenségig sorolhatnám a világ minden részén játszott gyermekjátékokat.

Miben különbözik a DSZIT és az ölbeli játékok, mi bennük a közös?

Dr. Szvatkó Anna: Hogy ezek a játékok terápiás eszközökké váltak, az részben civilizációs ártalom. Az egészségesen fejlődő gyerekek esetében az ölbeli játékok az anya-gyerek kapcsolat elmélyítését szolgálják, vagy egyszerűen olyan eszközök az anyák kezében, amellyel szórakoztatják vagy megnyugtatják gyermekeiket, miközben – nem is tudva róla – neuropszichológiai prevenciós tréningben részesítik őket.

A kisbabák ringatása, zötyögtetése, csiklandozása és simogatása csodálatos módon segíti őket abban, hogy fejlesszék önmagukat. A játékok ilyen természetű hatása tehát közös a kultúra által átörökített játszási szokásokban és a terápiában. A különbség a rászorultság fokában van.

Az idegrendszerileg lassabban vagy atipikusan fejlődő gyerekeknél, akiknek létszáma erőteljesen nőni látszik, és ezt főként civilizációs hatásoknak tulajdoníthatjuk, körültekintő terápiás közeget kell biztosítani ahhoz, hogy ezek az ingerlések specifikus módon elérjék őket, és segítsenek nekik.

Az interjú még nem ért véget. Olvass tovább a Dívány oldalán!