A családom sírva fakadt a reptéren, mikor hazaérkeztem Londonból

Az utóbbi években igencsak gyakori lett a fiatalok között a külföldre település. A külföld alatt esetünkben kifejezetten Angliáról beszélünk, hiszen rengetegen indulnak el szerencsét próbálni a királyok városába. A tévhit, miszerint „külhonban még a kerítés is kolbászból van” sokakat csaphat be. A többség azonban, annak ellenére, hogy megbizonyosodik ennek ellenkezőjéről, mégiscsak kint marad.

Általánosítani persze nem lehet, hogy mi ennek az oka, a legvalószínűbb magyarázat azonban kiderül a következő beszélgetésből. Egy Londonban élő fiatal nővel készítettünk interjút, aki elmesélte, hogy az elmúlt években mi-mindent tapasztalt, több mint 1500 km távolságra a hazától, családtól, barátoktól…

– Hogyan kerültél ki Londonba?

– Az egész onnan indult, hogy elég rosszul álltak otthon a dolgaim. Nem igazán szerettem a sulit, mellette vállaltam néhány alkalmi vagy diák munkát, de úgy éreztem magam, mint egy soha véget nem érő mókuskerékben. Így mikor jött egy lehetőség, hogy egy családnál lehetnék bébiszitter Londonban, azonnal megragadtam. Gondoltam új ország, új nyelv, új társaság, nagy lehetőségek….

Mire eljutottam odáig, hogy beszálltam a kocsiba, amivel a szüleim kivittek a reptérre, már nem voltam olyan biztos magamban, de nem volt visszaút. Jegy kifizetve, az angol család pedig tárt karokkal várt.

– Jó sorsod volt ott, ahol laktál, az angol családnál?

– Fiatal, jómódú papa, mama, három gyönyörű gyerek. A kislány akkor volt 2 éves, a két fiú 5 és 7. Örültek a jó magyar finomságoknak, a gyerekek aranyosak voltak, főleg a picike volt a szívem csücske. Volt néhány nap beszokás, de végül is hamar közös nevezőre jutottunk. Az apuka korán reggel indult dolgozni, este 8-9 előtt nem is ért haza, az anyuka viszont otthon volt. Vagyis nem. Egyszerűen csak nem dolgozott. Bevásárolt, sétálgatott, festő tanfolyamra járt és olvasó körbe. Ez persze annyi idejét vette el, hogy a gyerekeit szinte egyedül neveltem. Hirtelen az unatkozó diáklányból háromgyerekes anya lettem. Mosás, főzés, takarítás, velem együtt hat emberre, egy háromszintes családi házban. Ehhez párosult még rengeteg éjszakai felügyelet is, mivel a szülőknek csak este volt idejük egymásra. Hatalmas élmény egy 20 éves lánynak, aki állandóan csak menne amerre lát! De hogy a kérdésre válaszoljak, nem panaszkodhatom. A sok munka ellenére nem volt rossz sorom, bár kissé kihasználták a helyzetemet.

– Végül miért jöttél el tőlük?

– Végeredményben mikor mentem, már akkor tudtam, hogy csak fél évig lesz szükségük rám, utána tovább kell állnom. Az eredeti terv az volt, hogy 6 hónap után hazamegyek., csak történt egy kis csavar a dologban és megismertem a barátomat, Petit.

– Ezután hová mentél?

– Mikor lejárt az időm a családnál értelemszerűen hozzá költöztem, csakhogy ő is a testvérével és annak barátnőjével lakott egy szobában, ahová én bekerültem negyediknek. Két pár egy szobában. Hétvégére mindig voltak látogatóink, úgyhogy többnyire a létszám 6-7 főre bővült. A szomszéd szobában egy alkoholista lengyel nő lakott, egy grúz férfivel aki állandóan verte, néha horrorisztikusan nézett ki a nő. Az emeleten egy szintén grúz származású házaspár, akik sosem húzták le a vécét maguk után, meg jó sok szőrt is hagytak a kádban, bár ez volt a legkevesebb, hiszen a fürdőben nem lehetett látni a plafont a penésztől, a padlószőnyeg színét pedig a kosztól.
Akkoriban elég rapszodikus volt az anyagi helyzetünk. Nekem nem volt állandó munkám, Peti keresete pedig nem volt elég arra, hogy eltartson kettőnket. Ez ráment a kapcsolatunkra és persze tudtuk, hogy nem élhetünk le így egy életet. Ezért a végeredmény az lett, hogy hazaköltöztem. Aztán persze a szerelem visszahúzott és most ismét itt vagyok.

– Jelenleg mivel foglalkozol?

– Egy görög étteremben dolgozom, és a minimál bér alatt keresek. Az egyetlen oka annak, hogy nem reklamálok az, hogy a vendégek nagyon jó borravalót hagynak, és ez egészen kellemesen kikerekíti a fizetésemet. Cserébe viszont mindent én csinálok. Reggel takarítok, déltől felszolgálok, ha nincs nagy forgalom én viszem a kiszállítást, én csinálom a számlákat és az én felelősségem, ha valami nincs raktáron, vagy bármi hiányzik, Én fotózom a szórólapokat, és én is dobálom be őket a postaládákba. Már arra is volt példa, hogy én főztem a “Chef’s Spesial”-t- kecskeméti lecsós húsgombócot-, mert persze mikor ráérek, akkor jó, ha a konyhán is segítek a szakácsnak.

– Tehát a sanyarú körülmények ellenére van biztos állásod. A párodnak is akad munka?

– Most mindkettőnknek van munkája szerencsére, de a mai világban soha nem tudhatod, hogy meddig tart. Ez most elég arra, hogy kényelmesen ki tudtunk bérelni egy gyönyörű lakást. Négy hosszú, gyötrelmes év után végre kettesben.

– Tehát te szerencsésnek mondhatod magad, mert viszonylag jól alakultak a dolgaid. De szerinted egy átlag fiatal, aki nem rögtön családhoz kerül, hanem tényleg a nulláról indul, milyen körülmények között él kinn?

– Amikor az ember a diákélet után ide kerül, főleg egy olyan rendezett, nyugodt vidéki környezetből, mint ahonnan én érkeztem, akkor hirtelen a nyakunkába szakad a szabadság. Ezt a legtöbben nem megfelelően használják ki. Azok az ismerőseim, akik nagyjából az én korosztályom, többnyire elcsúsztak, ahogy akkor én is. Nagy a lehetőségek tárháza: bulikat, alkoholt és kábítószert értek ez alatt. A szerencsétlenségben a szerencse az volt, hogy tönkrement akkor a párkapcsolatom, de ez mentett meg a végső lecsúszástól. Annyi spórolt pénzem sem volt, hogy meg tudjam venni saját zsebből a repülőjegyemet. A családom sírva fakadt a reptéren a látványomtól. Lefogytam, a körülményektől koszosak, büdösek voltak a ruháim, fáradt voltam, karikásak voltak a szemeim, és mivel már Londonban is így néztem ki, az utolsó egy-két hónapban már munkám sem volt. Ez persze én voltam, nem állíthatom, hogy mindenki így végzi, de volt jó néhány ilyen példa a szemem előtt.

Másrészt Londonban – főleg ha az ember nem beszél jól angolul- olyan munkát kapsz először, ahol nem fizetik ki még a minimálbért sem, és a lehető legtöbbet passzírozzák ki belőled, mint munkaórában, mint energiában. Gyakran kezdik itt a fiatalok konyhai kisegítőként, raktári munkásként, vagy futószalag mellett, esetleg au-pairként mint én – ez a jobbik eset.
Szerencsére mikor hazakerültem, olyan gyökeres változáson estem át, a családomnak hála, hogy ma már teljesen józanul élek, nem iszom, nem dohányzom, nem élek drogokkal, rendszeresen sportolok és festek, de ez hosszú évek munkájának eredménye. Mikor ide visszajöttem, mondhatom, hogy mindent elölről kezdtem, másképp. A fiatalok többsége tehát hasonló cipőben jár itt kinn, mint én annak idején.

– Mindabból, amit elmeséltél, nem olyan rózsásak a körülmények, mint amilyennek mi, itthonról elképzeljük… A munkán kívül másban is kihasználják az ifjúság tehetetlenségét?

– Persze. A munkán kívül a szállásnál is jól átverik az embert. Mielőtt mi ebbe a lakásba beköltöztünk, várnunk kellett 3 hetet, mert addig tartott a felújítás. Erre az időre meg kellett oldanunk a szállásunkat, de mivel senkihez sem mehettünk, az tűnt végül legjobb megoldásnak, hogy kerestem egy ügynökséget, akik kifejezetten magyaroknak “segítenek”, elszállásolják őket. A pénzt előre kellett letenni, ráadásul úgy, hogy a szobát nem tudtam megnézni. Sajnos szorított az idő és nem volt más megoldás, hát kivettem. Eljött a költözés napja és a lány az irodából elkísért, hogy megmutassa a lakást. Már az ajtót is alig bírta kinyitni, ami nagy puffanással egyszer csak falnak ütközött. Egy hosszú folyosóra nyílt, ahol a falról omladozott a vakolat, és koszos, kopott volt a padló. A folyosó végén lépcső, tetején egy közös fürdő, benne a vécével, amin mint utóbb kiderült kilencen osztozkodtunk, akárcsak a közös konyhán, ami teljesen felismerhetetlen alakú volt és minden ízében ragadt a kosztól és a nikotintól. Ez volt egyben a dohányzó is, és innen nyílt két szoba, másik három “plusz egy” az emeleten. A háromból egy a miénk volt. A “plusz egy” pedig a szobaajtónkkal szemközti szekrény. És a szomorú ebben az, hogy ez nem vicc. Egy szekrényajtón tudtak bemenni az ott lakó fiúk a szobájukba. Életemben nem láttam még ilyen igénytelen megoldást.

A mi szobánkból akkor költözött ki két lány. Rettenetesen koszosak voltak. A padlószőnyeg ragadt a mocsoktól és a beletaposott ételmaradékoktól. Bútor gyanánt volt bent egy rozoga kétajtós szekrény és két ezeréves, kifeküdt, hepehupás matrac. Annyi holmit vittünk csak oda, ami három hétre szükséges volt, semmi többet. Így is éppen annyi hely volt csak a szobában, hogy ki tudtuk félig nyitni az ajtót, hogy becsússzunk a résen. Helyben cipőt le, és máris az ágyban voltunk, ami egyben az étkezőnket is képezte. Főzni nem volt gusztusom, úgyhogy ebben a három hétben mi tartottuk el a környező gyorséttermeket.  Mivel sokat dolgoztam, így a mosógéphez sem jutottam hozzá soha, úgyhogy a közeli mosodának is rendszeres látogatója lettem. Tehát amit meg lehetett volna spórolni ezen az egy szobán ebben a néhány hétben, az kifolyt a kezünkből máshol.

És még a lakótársakat nem is említettem. Este nem lehetett használni a konyhát, mert akkor vadidegen fiúk, lányok jöttek és együtt szívtak és fújtak ezt meg azt, üvöltették a techno zenét hajnali kettő-háromig, hetente többször. Mondanom sem kell, hogy minden szag és zaj beszűrődött a szobába, így akarva, akaratlanul aktív részesei lehettünk az ilyen estéknek.
Itt megint csak azt tudom kihangsúlyozni, hogy ez az én tapasztalatom, bizonyára volt, aki jobban járt, de ezek a közös lakások többnyire nagyon kellemetlenek.

– Nektek akkor már kialakult az ottani életetek. Te személy szerint végleg kinn szeretnél maradni?

– Azt gondolom, hogy az ember előbb vagy utóbb pályára állítja az életét és most a külön albérlet, a fix munkahelyeink, az egyébként most már pozitívan alakuló dolgok azt mondatják velem, hogy hosszú távra tervezek. Nem mondhatom azt, hogy végleg maradok, vagy hogy soha nem megyek vissza, hiszen “soha ne mondd, hogy soha!”.

Ugyanakkor nagyon hiányzik az otthonom, a családom, a hazám és sírva fakadok, ha meghallom a Himnuszt, ha látok egy jó hazai reklámot az interneten, vagy kicsit elnosztalgiázok valakivel a régi dolgokon. Majd elválik hogyan tovább! Lesz, ami lesz…