“A gyereknél nincs keményebb kritikus”

Egy gyerek csak akkor marad ott egy előadáson, ha maradéktalanul tetszik neki, amit lát. A Kolompos Együttes sok gyereket és felnőttet képes rábírni erre. A múlt szombaton a lapunk által szervezett családi napon is bizonyították, a zenekar vezetőjével, Nagy Zoltánnal a koncert után beszélgettünk.

– Tinizenekaroknak is becsületére válna az a sok pacsi és fotókérő gyerek, aki a koncert után megrohamozta Önöket. Ez normális?

– Szeretünk a koncertek, táncházak végén elbeszélgetni a közönséggel, megmutatni a hangszereket, tehát igen, ez teljesen természetes. Jó barátok vagyunk velük és nagyon szeretjük ezt a helyzetet, hiszen mi nem csak muzsikálni szeretnénk, nemcsak megmutatni a szokásokat, hagyományokat, hanem szeretnénk kicsit a hallgatóink életének részévé válni. A magunk módján arra törekszünk, hogy egy kicsit alakítsuk őket, mintát adjunk nekik. Valahogy azt érezzük, jó ha bizonyos értelemben a család részévé válunk: beszélnek rólunk, hallgatnak minket, látják az értékeinket.

– Vannak igazi törzsvendégek?

– Természetesen, bár persze egy idő után cserélődnek. Nagyon megörültem, mert épp most volt itt a koncerten egy olyan kislány, akit évek óta nem láttunk. Immár kamaszodik, legutóbb ha jól emlékszem kisiskolás korában volt, most visszatért: ez a cél, hogy ne a gyerekkor, óvodáskor zenéje legyünk csupán, hanem kísérjük őket, ameddig lehet.

– Azért gondolom kevés az olyan kamasz, aki a Kolomposra „indul be”.

– Persze, és nem is ilyen értelemben mondom. Teljesen normális, sőt szükséges, hogy egy gyermek, egy fiatal sok más zenét is megszeressen, megismerjen. Ettől még jó, ha a magyar zene egy kicsit mindig ott van a szívükben, lelkükben. A népzene az egy komoly zene abban az értelemben, hogy magas szintű művelése és befogadása bizony komoly feladat, érteni kell hozzá. Ugyanolyan komoly, mint maga a komolyzenének nevezett műfaj. Ami nagyszerű benne, hogy van olyan lépcsőfoka, amely azok számára is élvezhető, akik esetleg keveset értenek hozzá.

– Van olyan egykori rajongó, aki már a gyerekét hozza koncertre?

– Több is, egyébként éppen most kezdenek el jönni, hiszen 25 éve muzsikálunk, ami körülbelül egy emberöltő. Ennél szűkebb az időintervallum, de a nyári táboraink résztvevőin is látjuk a hasonló tendenciát, hiszen sok fiatal, aki a 11 éve működő táborok legelső alkalmain 5-7 évesen ott volt, most, 16-18 évesen újra jön. Ez gyönyörűség számunkra, hiszen ezért csináljuk.

– Meg nyilván ebből is élnek meg. Mennyire lehet hivatásként, küldetésként tekinteni ezt és mennyire kell pénzkeresetként?

– Az biztos, hogy egyetlen percig sem terveztük, hogy gyermekzenekar leszünk. Nem hangzott el közöttünk soha olyan, hogy na, vajon hova törjünk be, hol van piaci rés, hol lehet pénzeket szakítani. Egyszer elhívtak – már több is, mint 20 éve – egy óvodába zenélni, majd elhívtak még egyszer. Két dolog volt, amire csak e két alkalomból rájöttünk: az egyik, hogy ez nekünk nagyon tetszik és nagyon megy, a másik pedig, hogy ennek a korosztálynak óriási szüksége van, hogy ilyen keretek között találkozzon a zenével. Nekiláttunk, sokasodtak a felkérések, észrevétlenül „gyerekzenekarként” kezdtek el rólunk beszélni. Persze ettől még éveken keresztül ugyanúgy rissz-rossz autókkal jártuk az országot, de szerettük, ahogyan ma is.

– Körülbelül tudja, hogy egy év alatt hány gyerekhez jutnak el?

– Több tízezres ez a szám, szerintem olyan 50 ezer körül lehet. Ez azért óriási dolog, mert egy hagyományos „táncházas” zenekar – amilyenek mi is voltunk – jó esetben pár százas, esetleg pár ezres nagyságrendben ér el fiatalokat. Azzal, hogy bejárjuk az ország óvodáit, iskoláit, megsokszorozható ez a szám, ami tudjuk, hisszük, minél nagyobb, annál jobb.

– Péntekenként a heti sokadik fellépés után nem kívánják a „pokolba” az egészet?

– Biztos vagyok benne, hogy sokan ezt gondolják, de nem. Az ember elfárad, néha nagyon elfárad, mert egyetlen műsor is nagyon sok energiát elvesz, hiszen energiát adunk át. Arra, hogy valóban nem unjuk meg a legjobb bizonyíték az, hogy csinálhatjuk: ha nem lennénk őszinték, nem kellenénk a gyerekeknek.

– Ez elég könyörtelenül hangzik.

– Viszont így van. Lekötni „x” számú embert nem egyszerű feladat, lekötni „x” számú gyereket, az még nagyobb. A felnőtt ugyanis udvarias közönség: ha tetszik neki, ha nem, ül csendben, a végén tapsol. A gyerek ezzel szemben őszinte: ha tetszik neki marad, ha nem, keres jobbat. Sokan azt hiszik, hogy gyerekeket szórakoztatni kényelmes, mert kicsit viccelődni kell nekik, ők meg szépen eltapsikolnak. Hát ez óriási tévedés: a gyereknél keményebb kritikus nincs.

– Ahhoz, hogy eljöjjenek a koncertekre a gyerekeket vagy a szülőket kell megfogni?

– Talán inkább a szülőket, de sok példa van arra is, hogy gyerekek egymást hívják koncertre. Mi mindkettőjüket szeretnénk megszólítani, mert azt gondoljuk, mindkét „csoportnak” tudunk értéket közvetíteni. Amikor a lányom kicsi volt emlékszem olyan műsorra, ami neki tetszett, én viszont ott ültem búslakodva, mert unatkoztam. Nekünk kifejezett célunk, hogy közös lehessen az élmény, és mindenki élvezze az előadást. Van annál gyönyörűbb látvány, mint amikor a gyerekek játszanak, mellettük vagy a háttérben pedig nevető felnőttek? Az előadás mindig egy nagy, közös játék. Játszunk előadás közben egymással, a gyerekekkel, az ő szüleikkel, játszani pedig mindig jó. Ez párosul egy olyan zenei és kulturális hagyománnyal, amely elképesztően értékes, tiszta és stabil. Ez így együtt azt hiszem soha meg nem unható párosítást alkot.