„A harmónia nem öntermő fán nő”

Pécsi Rita neve olvasóink számára is ismerősen csenghet, hiszen Gyerekszobarovatunk egyik állandó szakértőjeként jó pár cikket írt már lapunkba. Néhány éve szélesebb körben is megismerhették őt, hiszen fáradhatatlanul járja az országot, és rangos konferenciákon vagy eldugott kis iskolák tantestületeiben, kisebb vagy nagyobb egyházi alkalmakon tart pedagógiai, pszichológiai, párkapcsolati témájú előadásokat.

Őt hallgatva az ember rövid időn belül elfelejti, hogy hol is ül, olyan magával ragadóan képes mindenről beszélni. Mindeközben a férje, Uzsaly Zoltán a háttérben segédkezik hűségesen: árulja Rita könyveit, az előadásokról készített CD-it, nem mellesleg a taxis szerepét is betölti… Kíváncsiak voltunk erre a harmóniát sugárzó, nem mindennapi kapcsolatra, a mögöttük lévő évtizedek tapasztalataira.

Hogyan alakult ki ez a nem szokványos munkamegosztás Önök között?

Zoltán: Ennek egyrészt gyakorlati oka van: egy komoly előadás, majd az azt követő jó pár személyes beszélgetés után autóba ülni és levezetni több száz kilométert, aztán másnap reggel hatkor újra talpon lenni nem egyemberes feladat. Másrészt nagy igazság van abban, amit Tilmann Beller atya mond: a női lélek sokkal könnyebben kiég, így kell mögé egy oszlop, aki nem más, mint a férj.

Ez nagyszerűen hangzik, de ha a férj is dolgozik, fennáll a veszélye a közös kiégésnek.

Z.: Természetesen. Bölcsességre van szükség ahhoz, hogy az ember meglássa a határait. De a Ritával közös szolgálat félig-meddig az én munkám része is, hiszen a Kolping Nevelési Alapítványnak, amelynek lassan negyedszázada az ügyvezetője vagyok, egyik alaptevékenysége a pedagógiai szemléletmód formálása, a különféle előadások tartása.

Ezt is értem, de a reflektorfényben mégis Rita van. Nem volt ezt nehéz elfogadni?

Z.: Mi szolgálatnak tekintjük ezt a munkát, ez a mi közös missziónk. Ez pedig azt jelenti, hogy rendelkezésére állok azzal, amivel tudok, illetve amire éppen szükség van.

Rita: Zoli nemcsak a háttérszolgálatban segít, hanem a tartalmi rész kidolgozásában, a visszacsatolásban, a továbbfejlesztésben is. Az összes előadást közösen beszéljük át.

Egyébként én hasonló miliőben nőttem fel. Pedagóguscsaládba születtem, és mi otthon is minden feladatot közösen csináltunk: ha valamelyikünknek tanárköszöntőt kellett készítenie, az egész család rigmusokat írt, ha nyulakat kellett etetni, mert volt ötszáz nyulunk, akkor együtt etettük őket. Amikor édesapám egy szakmunkásképzőben tanított magyart, és kimondhatatlan mennyiségű dolgozatot hozott haza, segítettünk neki javítani. Megmutatta, hogyan csináljuk, és mindenki beszállt a munkába, még mi, gyerekek is édesanyámmal együtt, aki matematika–technika szakos tanár volt. Így működünk most a férjemmel is.

A nevelés az élet szolgálata

Rita édesapja, Pécsi Gézaigazi kultúrmissziót végzett. Országos hírű kórust vezetett, könyveket írt, ifjúsági hangversenyeket szervezett… Ezek szerint Rita az anyatejjel szívta magába a pedagógiai elhivatottságot és a missziós lelkületet?

R.: Édesanyám is igazi népművelő alkat, és szelíd határozottságával mindig édesapám mellett állt. Én először a Zeneakadémián végeztem ének–karvezetés szakon, de már akkor is az érdekelt elsősorban, hogyan hat a zene a személyiség egészére.

Amikor édesapámat a meggyőződése miatt eltanácsolták a pályáról, és szívproblémái lettek, összevontam két évet a Zeneakadémián, hogy hamarabb befejezzem a tanulmányaimat, és átvehessem a munkáját a szakmunkásképzőben. (Még egy szakmát is el kellett sajátítanom azért, hogy szakmunkásokat oktathassak, így női szabó is lettem.) Együtt írtuk a Kulcs a muzsikához köteteit, és együtt szerkesztettük a többi taneszközt is: CD-ket, CD-ROM-ot, példatárat, kronológiai táblát. Később művészeti nevelésből doktoráltam, és Pécsett, az egyetemen tanítottam leendő tanároknak általános módszertant. Azt tapasztaltam, hogy szakmailag magas szinten állnak, tudják, hogy mit is kell átadniuk a katedráról, de hogy ez pontosan miként fog beépülni egy gyermek személyiségébe, arról nem sok ismeretük volt. Pedig szomjaztak erre a tudásra! Közben folyamatosan kutattam, és ekkor találtam rá a Schönstatt Családmozgalom által képviselt szemléletmódra, Josef Kentenich nevelési rendszerére, amely nagy segítséget ad abban, hogy úgy tanítsunk-neveljünk, hogy ne csupán ismereteket, hanem életet alakító tudást és tapasztalatot is átadjunk. Azóta Kentenich atyával együtt azt vallom, hogy „a nevelés az élet szolgálata”.

A missziós szemlélet Zoltántól sem idegen, hiszen a munkája révén nagycsaládosokkal, hátrányos helyzetű emberekkel és fiatalokkal is foglalkozik. És ha jól tudom, teológiát is végzett.

Z.: Eredetileg építész üzemmérnök végzettséget szereztem, és utána iratkoztam be a katolikus teológiára. Majd négy és fél év után, 1980-ban kiléptem a papi szemináriumból, és civilként fejeztem be a tanulmányaimat. Elhivatottságból mentem a teológiára, de az egyházikeretek szűkössége miatt jobbnak láttam, ha civilként fejezem be tanulmányaimat. A hitem azonban nem ingott meg, a személyes istenkapcsolatom megmaradt, mivel jóval mélyebben gyökerezett. Tizenhárom évesen ébredtem rá először, hogy Isten mennyire szeret engem. És én beletettem a kezemet az ő hívó kezébe, szövetségi kapcsolatba léptem vele, és ez máig is tart.

A házasság: két szabad ember szövetsége

A másik szövetségi kapcsolata, a házassága mikor köttetett?

Z.: Idén harminc éve, és előtte négy évig udvaroltam Ritának.

R.: Először egy jó kétszáz kilométeres zarándoklaton találkoztunk, ahova Zoli még szeminaristaként jött el. Jókat beszélgettünk, reggelit készítettünk, imádkoztunk együtt. Bennem megfordult, hogy el tudnám képzelni az életemet vele, de tiszteletben tartottam a hivatást, amelyre készült, így elhessegettem a gondolatot.

Z.: Fél év múlva, amikor kiléptem a szemináriumból, felkerestem Ritát a „nagy kérdéssel”. Ekkor kezdte a Zeneakadémiát.

R.: Albérletben, egy cselédszobában laktam, Zoli is akkor kereste az új egzisztenciáját. Nagyon mozgalmas életet éltünk, és úgy gondoltam, időt kell hagynom neki arra, hogy megbizonyosodjon, tényleg ezt akarja-e, nem menekülés-e számára, hiszen ő addig egy egészen más életcélt tűzött ki maga elé. Nem volt könnyű négy évünk, és a gyerekeimnek nem is tanácsolnám, hogy ilyen sokáig járjanak jegyben, de mi kényszerhelyzetben voltunk akkor. Úgy gondolom, egy év kevés egymás igazi megismeréséhez, mert még a rózsaszín köd uralkodik akkor a páron, három éven túl pedig jó esély van rá, hogy megfeneklik a kapcsolat. Néhány esztendő után ugyanis, ha nem laknak is egy fedél alatt, már-már közös életet élnek. Mi újat tud mondani egy házasság ebben a helyzetben?

Manapság elég jellemző, hogy a szülőkről való leválás sem megy könnyedén. Önöknél hogyan alakult ez?

Z.: Nálam a tanulmányaim magukkal hozták az elszakadást, hiszen győri vagyok, és Pécsre jártam főiskolára. Aztán amikor a szemináriumba mentem, a szüleim nem örültek neki, így ez is elősegítette azt, hogy hamar önállósultam.

R.: Az én esetemben Zoli jelentette az első határozott lépést, mert mélyen hívő katolikus szüleim – megjegyzem: érthető módon – sokáig aggódtak, mondván, hogy ha ki mert lépni a papi hivatásából, ugyanúgy kiléphet a házasságából is. Idővel persze, látva az elhatározásunk komolyságát és kapcsolatunk tartalmasságát, áldásukat adták ránk.

Rita gyakran hangsúlyozza előadásaiban, hogy a házasság is szövetségi kapcsolat.

R.: A házasság két szabad ember találkozása, amely lehet, hogy nem olyan lesz, mint ahogy elképzeltük, de ez nem feltétlenül baj. Ahogyan az Istennel való kapcsolatunkban, itt is azt tanuljuk, hogy mindig van megbocsátás. Ha tévedünk, hibázunk is, újra meg újra visszafogadjuk egymást. A legszebb ebben a műfajban az önkéntes függés és az ezzel járó „szinergia”. Ezt jelenti a szövetség: egymásban, egymásért élni, nem csupán egymás mellett. Egy test, egy lélek leszünk. És ez egy óriási kaland!

Z.: Két szabad ember kapcsolatában a másik a jobbik énemet hívja elő belőlem, vagyis azt, aki valójában lehetnék. Úgy kellene nevelnünk a gyerekeinket, hogy vágyódjanak az ilyen minőségű kapcsolatra. A legtöbb, amit a szülők adhatnak a gyerekeiknek, hogy szeretik egymást. A legerősebb minta ugyanis a gyermek számára az, hogy az édesapja hogyan szereti az édesanyját.

Ön is jó mintákat kapott ezen a téren?

Z.: Egyértelműen. Édesapám sokszor jelét adta gyengéd szeretetének és figyelmességének. Gyakran „angyalomnak” szólította édesanyámat, és mi, gyerekek is éreztük, hogy valóban így látja őt.

„Jólesik csendben egymás mellett lenni”

Négy gyermeket nevelnek, folyamatosan szolgálnak, Rita jelenleg egy kétezer diákot számláló mamutiskolát vezet, kétszáz fős tantestület élén áll. Mennyi idejük marad a családra?

R.: A mi gyerekeink már félig kirepültek, de ebben az új életszakaszunkban is nagyon fontosnak tartjuk, hogy figyeljünk rájuk. Az országjárást is csak akkor kezdtük, amikor túljutottak a kamaszkoron. Hét közben csak „röptében” tudunk egymással lenni, a vasárnap azonban mindig az övék. Zolival viszont talán soha nem töltöttünk ennyi időt együtt, mint most… Másrészt a szüleim is rengeteget segítettek. Szomszédok vagyunk velük és a testvéremékkel, egy ideig közösen főztünk, mindenben számíthatunk egymásra. Anyósom is szívesen van nálunk akár több hónapig is. Minden felszabaduló időnk a családé, még ha ez most erősen korlátozott is.

Z.: Én azt vallom, hogy a kötődés kialakulásában nagyon fontos a férfiminta, de csak ahhoz lehet kötődni, aki jelen van. Ezért amíg kicsik voltak, gyakran hancúroztunk együtt, én vittem őket korcsolyázni, úszni. A három fiúval kifejezetten férfias játékokat játszottam, például megtanítottam őket falra mászni, lovagolni. A lányunkat pedig igyekeztem sokat dicsérni, bátorítani, hogy megerősödjön a nőiességében.

Az elmúlt három évtized alatt volt-e nagyobb konfliktus, válság az életükben?

Z.: Azt már átéltük, hogy ha nem változtatunk egy úton, amelyen elindultunk, akkor nem biztos, hogy a kapcsolatunk tovább épül. Például amikor az ikreink nyolcévesek voltak, vettünk egy lovat. A vele való foglalkozás meg a lovasoktatás lassan szerelem lett az életemben, és ez idővel számos feszültség forrása lett a családunkban. Rengeteg időt vett el. Amikor azután fölvetődött bennünk Ritával, hogy egy nevelési missziót indítanánk együtt, inkább a közös ügyünket választottam. Végül tehát ebből nem alakult ki komolyabb konfliktus közöttünk, de tudjuk, hogy ilyen szituációk miatt akár szét is mehet egy kapcsolat.

R.: Egy házasság folyamatos munkát jelent. Ha például sokat dolgozunk együtt, jólesik csak úgy, csendben egymás mellett lenni. És fontosnak tartom, hogy mindkettőnknek megmaradjon a külön világa, ahol feltöltődhet. Zolinak ilyen a Huszár Hagyományőrző Egyesület és a Tizedes kör, ahol a férfi barátaival találkozhat, számomra pedig ilyen a kórusvezetés, az olvasás vagy a zene.

Sokan szokták egyébként kérdezni tőlünk, hogy mi a köztünk lévő harmónia titka. Alapvetően hisszük, hogy a jó választás ajándék is, és a kapcsolat megőrzésében az égieknek nagy-nagy szerepük van. Ezenkívül az előttünk járók példája, megküzdött harmóniája segített talán a legtöbbet. Szüleink házasságának légkörét valósággal magunkba szívhattuk – így nem is volt kérdés, hogy találunk-e párt, és képesek leszünk-e mi is felépíteni egy ilyen szövetséget. Édesapám sokszor mondta: „Tudod, mi azért vagyunk, hogy ti a vállunkra állva indulhassatok.” Nos, ezt sok-sok területen valóban megélhettük, igen hálásak vagyunk érte. Aztán rajtuk kívül több baráti családban is hasonlókat tapasztalhattunk, ez is nagyon sokat számít. Gyakran látjuk, hogy sok fiatalban már itt megtorpan a növekedés, a lendület. Miután pedig ezzel az eszménnyel a szívünkben közös életútra indultunk, a Schönstatt Családmozgalom – amelynek huszonkét éve tagjai vagyunk – szellemisége és különösen az ezt képviselő hiteles családok és a magyarországi apostoli munkát vezető Tilmann Beller hatott ránk. Ők tudatosították bennünk, hogy a házasság munka. A harmónia nem öntermő fán nő, sokat lehet és kell tenni érte. És nemcsak elméletileg beszéltek erről, hanem a megvalósítás számos apró útját is megmutatták, elénk élték, méghozzá úgy, hogy kedvet is csináltak hozzá.

A cikk megjelent a Family magazin 2014/4. számában.