“A karácsony nem kell, hogy véget érjen decemberben!”

Karácsony előtt a ferences testvérek hétről hétre megosztottak egy-egy adventi gondolatfüzérből álló videót, amelyen te is elmondod, mit jelent számodra a karácsony, az advent. A szemlélődést emeled ki, mint az adventi várakozás, az Istennel való találkozás egyik fő elemét. Mennyire megélhető ez a szemlélődő attitűd a mai világban? Hogyan tud ez megvalósulni az adventi készülődésben?

[shortcodefblock title=”Berhidai Piusz OFM” igazitas=”left” szelesseg=”40″]Ferences Novícius magiszter[/shortcodefblock]Nem biztos, hogy én magam a szemlélődés témáját választottam volna karácsony közeledtével, a videósorozat szerkesztője gondolta ki, de most már egyáltalán nem bánom. Ha valakinek kimarad az életéből, hogy az újszülött Istenfiát szemlélje, és hogy a betlehemi éjszaka történetén át bepillantson Isten szeretetének titkába, s ezáltal önmagára, övéire és a világra is hittel, reménnyel tekintsen, akkor mi marad számára? Pedig a szemlélődő „attitűd” valami ilyesmi. Nem valami bonyolult, életidegen dolog, és nem feltétlen jelent tétlenséget valami egzotikus praktikával fűszerezve – mondjuk, hogy lótuszülésben meditálok vagy egy „gondolkodó fotelben” mélázok az élet értelméről. Inkább valami nagyon egyszerű magatartás. Bárhol, bármikor Isten jelenlétében lenni. Isten mindenhol jelen van, a templomokban, az otthonokban, de az utcán, a boltokban, sőt a plázákban is. A kérdés, hogy észreveszem-e, akarom-e látni, szeretnék-e az ő tetszésére jelen lenni. Ezért igen, szerintem a „mai világban” is lehet szemlélődni. Persze ezt a magatartást és látásmódot tanulni, gyakorolni érdemes, mert többnyire nem megy automatikusan. Ezért jó naponta legalább egy kis időre megállni, elcsendesedni, egyedül lenni – Istennel (hogy lótuszülésben, fotelben vagy térdelve, az mindegy). Ha nem része a napjaimnak az ilyen egyéni imádság, amikor szabadon és tudatosan Isten színe előtt vagyok konkrét helyet és időt kiszakítva, akkor valószínűleg a nap többi részében sem élek Isten jelenlétében.

Számomra ezért megerősítőek ádventben az olyan konkrét gyakorlatok, mint a hajnali szentmise (a „rorate”), az egyéni bűnbánattartás a gyónással, és persze lehetnek egyéb saját elhatározások, imádság, böjt. Ezekben az a közös, hogy a jelenlévő Jóistenre irányítják a szívemet és az elmémet. És persze amikor igyekszem jól – vagyis az egómat háttérbe szorítva – ajándékot választani vagy készíteni a másiknak – ez is az ádvent! –, akkor is Istennél vagyok, mert ahol szeretet van, Ő van ott.

“Az Ige testté lett és közöttünk lakozott”, érdekes, mert ez a laikus szemmel nézve kissé megfoghatatlan mondat jelenti a keresztények számára Isten jelenvalóságát, a vele való szorosabb kapcsolatot. Azt ünnepeljük karácsonykor, hogy a Jóisten annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta értünk, aki a testvérünkké lett. Mit jelent számodra, számunkra ez a rövid mondat és ami mögötte van?

Nemrég olvastam egy történetet. Egy kislány rosszat álmodott éjjel, és sírva ébresztette fel a szüleit. Az édesanyja megnyugtatta és visszavezette a szobájába, miközben így bátorította: „Ne félj, nem vagy egyedül, a Jóisten itt van.” Mire a kislány ezt válaszolta: „Tudom, hogy Isten itt van, de nekem valaki olyan kell, akinek teste is van.”

Ha ember vagyok, szükségem van arra, hogy a szeretetet konkrétan kapjam és adjam. Ha csak gondolat volna Isten, vagy valami személytelen és anyagtalan valóság, akkor nem tudna szeretni engem. De testté lett. A keresztény hit Istene – a transzcendenciája mellett – ilyen „anyagias” is, ez más vallások vagy hiedelmek számára tűnhet mesének vagy botránynak…

Amikor Szent János evangéliuma Igéről beszél – a görög Logosz szó jelentése szó, értelem –, ezzel azt is megvallja, hogy a Fiú Jézus Krisztus személye a garancia arra, hogy az ember élete nem marad önmagába zárva, hanem megnyílik az Istennel való kommunikációban. Az életem ezek szerint már nem lehet soha értelmetlen vagy végzetszerű sodródás, hanem az Istennel való egység egyre teljesebb megvalósulása. Ez bizony örömhír! Egy profán és talán buta hasonlattal élve, olyan ez, mint amikor találkozóm van valakivel, de nem könnyű odatalálnom hozzá, ezért felhívom mobilon, és mindaddig tartjuk a vonalat, amíg végre személyesen is megpillantjuk egymást.

Persze az evangéliumban Isten az, aki először hív. Jézus Krisztusban az Atya szól hozzám, vonz önmaga felé, én pedig a találkozás reményében szedem a lábaimat őfelé. A hasonlatom azért is javításra szorul, mert hitünk szerint nem egy telefont vagy más szuper „eszközt” kapunk a kezünkbe Jézus személyével, hanem benne maga Isten szegődik mellénk, hogy megtaláljuk őt.

És még valami. Az „Ige testté lett, és közöttünk lakozott” szavak arra is emlékeztetnek egy hívő embert, hogy a gyermek Jézus születése egy nagyobb egész része. Nem csupán egy megható történetre emlékezünk, amelyen szenteste elérzékenyülünk, de azután folytatjuk az életet úgy, ahogy addig. Ha a betlehemi sztori pusztán egy emberi történet, akkor nem érdekel, mert lehetnek ennél meghatóbb történetek is. Csak akkor ad valódi örömöt, ha elfogadom, hogy itt az Isten lett emberré. Valójában hármas születést ünneplünk ekkor. Mindenekelőtt van egy örök születés: az egyik isteni személy szüli a másikat, akarja a létét, kimondja őt, de úgy, hogy mindent megoszt vele, hiszen a szeretet nem von meg semmit a másiktól, így aztán egyenlőek. Jobb híján emberi képeket, szavakat alkalmazunk, hogy ezt a történelem előtti valóságot kifejezzük: az Atya az isteni lét forrása, a Fiú az, akinek a léte az Atyától ered. Az Atyától születik a Fiú. A keresztény kinyilatkoztatás szerint Isten maga a Szeretet. De ha ez így van, akkor az önátadásnak ez a belső dinamikája jellemzi, és ezt tükrözik vissza nagyon halványan az emberi közösségek, s a töredékes emberi szeretetek. A végtelen Szeretet pedig úgy lép be az emberi világba, s nyilvánítja ki magát az embernek, hogy maga is ember lesz: a Fiú megszületik Máriától, s Jézusként megismerjük. Végül a Fiú meg akar születni a lelkekben is. És ez a harmadik ugyanolyan valóságos születés, mint az előző kettő. Mert Isten Fia úgy lett emberré, hogy miután meghalt, nem vált meg az emberségétől, hanem halálán és feltámadásán át magával vitte azt isteni életébe. Ha elfogadom a Jézus Krisztusban önmagát ajándékozó Istent, lakást vesz a lelkemben. A karácsony tehát nem kell, hogy véget érjen decemberben, a húsvét titkával együtt szemlélve mindennapi valóság lehet.

A saját karácsonyunk megélése közben nagyon érdekes gondolat elidőzni azon, milyen lehetett az első karácsonya a Szent Családnak? Vajon gondolunk-e erre, amikor készülünk az ünnepre, rohanunk, ajándékokat veszünk, főzünk, időpontokat egyeztetünk? Mit jelent a karácsony a családunknak? Nekem például sokszor eszembe jut saját gondjaimba merülve, hogy vajon a Szűzanya milyen érzésekkel indult neki ennek a hatalmas útnak? Tudunk tőle tanulni, példát venni, amit aztán nemcsak az ünnep megélésében, de az életünkben is felhasználhatunk?

Nagy ünnepek előtt néha úgy érzem, ilyenkor jobban próbára vagyunk téve. Mintha az ördög szórakozna velünk, mert amikor épp, hogy össze akarjuk szedni magunkat, szépséget és rendet akarunk kialakítani és egymásnak örömöt okozni, akkor tessék, közbejön valami, az is lehet, hogy csak kicsinyes veszekedések történnek, lényegtelen dolgok miatt aggódunk, a céltalan rohangálás miatt úgy elfáradunk, hogy a másik iránt inkább közönyt érzünk, mint szeretetet.

A készület és bizonyos értelemben a rohangálás persze kihagyhatatlan, ha ünnepet akarunk. Hiszen csak az önmagába zárt lélek nem vágyik az ünnepre. Az emberi szív nyitottnak lett teremtve, eredendően szeretni és szeretve lenni akar. A kulcs talán az lehet, hogy képes vagyok-e egy középpont köré szervezni az ünnepet, és hogy megtalálom-e a helyes középpontot. Ha Isten örömhíre a középpont, akkor csak erre vágyom és ezt akarom elérni minden áron, s ehhez képest az ajándékcsomagolás, a bejgli minősége, vagy hogy mindenki jól fogja-e érezni magát, mindez kevésbé fontos. Ha van középpontja az életemnek, a készülődés és a rohanás nem céltalan, és talán nem is veszi ki belőlem a lelket. A Szűz Anyától és Szent Józseftől elleshetjük ezt: felismerték és elfogadták, hogy Isten milyen ajándékot és egyszersmind feladatot ad nekik, és ez volt számukra a legfontosabb, mertek e köré szervezni mindent, nem törődve a hiányosságokkal. Ha majd a kis gipszszobrokat – jászol, pásztorok, báránykák stb – nézzük az ünnepek alatt, jusson eszünkbe, hogy Máriának, Józsefnek tényleg semmije nem volt, csak egyetlen Ajándékot kaptak, de ehhez minden áron ragaszkodtak. Számunkra mi a fontos? Mi köré szervezzük a karácsonyt, mi köré szervezzük az életünket?

Kicsit elgondolkodtató, ha világi szemmel megnézzük a karácsony és Isten kapcsolatát és fordítva. Hiszen valójában a karácsony Istennel való találkozás. Mit szólna Jézus, ha látná a mostani karácsonyi rohangálós-vásárolgatós ünnepre készülődéseinket?

Jézus látja a mostani készülődésünket. És szava is van hozzá. Vágya és szándéka is van velünk kapcsolatban. Kinek-kinek magának érdemes megkérdezni tőle, hogy Jézus mit szól a készületéhez. Valószínűleg valakit arra bátorít, hogy ne rohanjon annyira, másvalakit pedig arra, hogy nem ártana elkezdeni más irányba rohanni sokkal nagyobb sebességgel…

Jézus tényleg él. Az a Jézus, aki tudott együtt ünnepelni a rokonaival, a barátaival és a tanítványaival, lásd kánai menyegző. A rohanós készületet csak akkor kifogásolta, amikor azt valaki nem tudta abbahagyni, és már az ünneplés helyett is csak egyfolytában tett-vett, mert képtelen volt egy kicsit megmaradni a másik jelenlétében, lásd Mária és Márta története, akiknél Jézus vendégségben volt. Talán Márta csak valami belső békétlenséget próbált palástolni a folytonos sürgés-forgásával… Az a Jézus is eszembe jut, aki kikergette a kufárokat a Templomból, mert nem tűrte azt a hazugságot, hogy Isten imádásának helyét be lehet tölteni az életben valami mással, mondjuk pénzzel.

Nemrég beszélgettem egy pszichológussal, ahol az is elhangzott, a karácsony szimbolikájában Jézus otthonunkba érkezésén keresztül ott van az is, ahogyan az otthonunkba vendégeket fogadunk. A karácsony sokáig még a nem hívő családokban is a szeretet, a család köré szerveződött, de most megfigyelhető egy ezzel ellentétes tendencia, ami vendégvárást, a kapcsolódást inkább teherként aposztrofálja, kiiktatja. Mit veszíthetünk hosszú távon ezzel?

Ha a mindennapokban is rengeteg kiszámíthatatlan helyzetet élünk meg tele bizonytalansággal, legalább karácsonykor egy kis nyugalomra és biztonságra vágyik a lelkünk. Az a tendencia, amit említesz, valószínűleg menekülés azok elől a kapcsolatok elől, amelyek nem éltetnek, hanem lemerítenek vagy épp fájdalmat okoznak. A családos ismerőseim, barátaim életében azt látom, nagyon találékonynak kell lenni abban, hogyan szervezi meg egy család az ünnepnapjait. Nem elég évről-évre azt mondani, hogy „de hozzájuk el kell mennünk”, de nem is lehet és nem is szabad kiiktatni az olyan fontos kötődéseket, mint a szüleink vagy a testvéreink.

Ha a családnak nincs becsülete valaki szemében, akkor a karácsonynak sem lesz. Hiszen a család az első hely, ahol Isten megjelent, és ahol ma is képes megtanítani az embert arra a bizalomra, intimitásra, alázatra, ami őt is jellemzi. Úgy gondolom, hogy érdemes vállalni a vendégség kockázatát, erőt merítve abból, hogy maga Isten is vállalta ezt, amikor „övéi közé jött”.

Szent Ferenccel nagyon különleges viszonyod van, nem csupán azért, mert a ferences rendhez tartozol, a közelmúltban jelent meg egy általad fordított könyv, ami az életéről szól. Nagyon érdekes volt hallani, hogy ha jól értem, ő honosította meg a betlehemezés, az éjféli mise hagyományait. Ezek szerint rengeteget tanulhatunk tőle, az életéből a karácsony megélése kapcsán?

Éjféli mise már a 4-5. századtól szokásban van – előbb a keleti kereszténység körében –, de ennek összekapcsolása a betlehemi éjszaka felidézésével valóban Assisi Szent Ferenc ötlete volt, hogy lássuk és tapasztaljuk, milyen körülmények között hozta világra Mária a Gyermeket. 1223. december 24-én külön engedéllyel éjféli misét szervezett az itáliai Greccio városka határában, egy hegyoldal barlangjában, együtt a környékbeliekkel. Fontos részlet, hogy a szentmisét egy üres jászol mellett ünnepelték, mert a hitünk szerint a misében a kenyérben és borban lesz jelenvaló a Feltámadt Jézus Krisztus. Nem illúzióteremtésről van tehát szó, amelyben nem akarnánk tudomásul venni, hogy a történet folytatódott: a Gyermek felnőtt, hirdette Isten Országát, keresztre feszítették és feltámadt. Ezért üres a jászol, mégis jelen van. Ez az, amit megszívlelhetünk Ferenctől: számára a karácsony nemcsak egy szép(?) történet felidézése, s egyáltalán nem múltba révedés, hanem éppen a jelenvaló Istennek való örvendezés. Az a Jézus, aki hajdan Betlehemben született, mindig újra jelen van és együtt akar lenni velem, velünk, bárhol is vagyunk. A másik üzenete Ferenc életének a szegénység mint Istenhez vezető út felfedezése. Ez az élet minden területén érvényes belső hozzáállást jelent. A betlehemi kevésfényű nélkülözésben Ferenc Isten alázatát fedezi fel, és ezzel együtt azt, hogy ha az ember Istenhez ragaszkodik, így vagy úgy maga is szegénnyé válik, és az alázatot választja a birtoklás és a felsőbbrendűség helyett. Nem sajátíthatok ki senkit és semmit…

Mit jelent a karácsonyra készülés egy papnak, egy ferences szerzetesnek, hiszen ez az év egyik legszebb, de egyben legnehezebb időszaka is, amikor a legtöbb a feladat? Hogyan kell elképzelnünk egy ferences karácsonyt?

Ránk ugyanúgy érvényes, sőt még fokozottabban, amit korábban a helyes középpont szem előtt tartásáról mondtam. Nekünk is emlékeztetni kell magunkat, hogy mi a fontos, kinek a szolgálatában fáradozunk. Valóban fárasztó órákat gyóntatni, de elmondhatatlan – nemcsak a gyónási titok miatt – látni azt, ahogy a kegyelem és az irgalom újraszül embereket. Jó látni, hogy sokak számára Isten jósága valóban az egyetlen és legfontosabb.

Közben mi is készülünk a magunk ünneplésére. Egy szenteste általában a gyerekek pásztorjátékával indul délután. Ezt követően lassan elcsendesedik a kolostor, az esti zsolozsma imádságára jövünk össze a kápolnában. Ilyenkor a közös imádság egy pontján mindig a legfiatalabb testvér szól a többiekhez rövid buzdítással, prédikációval. Nagyon szép alkalom ez, mindig újra tanuljuk, hogy a legkisebbtől tanuljunk – végül is karácsony is erről szól. Az imádság után karácsonyi énekeket énekelve vonulunk a megterített asztalhoz. Van egy 10 fohászból álló imánk, amit csak ilyenkor szoktunk imádkozni 10 gyertyát meggyújtva. A vacsora és egymás megajándékozása szintén családias légkörben zajlik. Szerzetesként, kisebb testvérként ez az otthonunk, ez a családunk. Végül újra imádságra jövünk össze, és éjfélkor misézünk. Vannak a közösségünkben olyan testvérek is, akik ilyenkor kisegítenek olyan településeken, ahová nem jut el pap, hogy ott is legyen éjféli miséje a híveknek. Ebben az esetben különösen is fontos, hogy az ünnepek elmúltával, illetve a két ünnep között valami olyan programot találjunk magunknak, ami kikapcsol és pihentet, de egyben közösségi is.