„A nehézségek nem törtek össze”

A nagyközönség előtt elsősorban kellemes orgánumáról és szép magyar beszédéről ismert: évekig láthattuk a Duna Televízió műsorvezetőjeként. A pályáját versmondóként kezdte, mindemellett tehetségesen fest és ír. Holott a sorsa nem feltétlenül erre predestinálta volna, hiszen állami gondozásban nőtt fel…

Születésem után az egyik nővérem nevelt egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei cigánytelepen. Egyik kézről a másikra adtak az asszonyok egymásnak, mert csak így jutottam anyatejhez. Kétéves koromtól – mivel a szüleim nem voltak otthon – a gyámügyesek állami gondozásba utaltak. Innentől kezdve éltem az állami gondozott gyerekek életét, annak minden nyűgével és gondjával, sötétségével és örömével együtt. Merthogy tagadhatatlanul megvoltak ennek a szépségei is. Egy idő után persze érzékeltem, hogy milyen igazságtalan ez a közeg, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk. A megalázások, fenyítések, verések sokakat mélyen megviseltek.

Neked mégis sikerült kitörnöd.

Mindig kellemetlenül érzem magam, amikor valaki azt mondja, hogy „ha neked sikerült, akkor másoknak is megvolt rá a lehetőségük. Magukra vessenek azok, akik nem éltek vele!”. Ez így nem igaz! Nekem óriási szerencsém volt azzal, hogy olyan lelkialkatot kaptam Istentől, hogy a nehézségek nem törtek össze. Az ő kegyelmének tartom azt is, hogy fel tudtam ismerni, kik voltak körülöttem azok a nagyszerű emberek, akik példaképek lehettek számomra.

Hogyan kezdtél el verset mondani?

Gyermekkorom óta vonz a szavalás. Sokáig elérhetetlen ábrándnak tűnt, nem is mertem megosztani senkivel. Aztán lett egy magnóm, és elkezdtem rá verseket felmondani. Lejátszottam a felvételt egy barátomnak, aki azt mondta, hogy az én hangom nem alkalmas erre. Ettől eléggé elbizonytalanodtam. Amikor évekkel később a porcelánfestő iskolába jártam, a tanáraim felfigyeltek az orgánumomra. Az iskolarádió számára készítettek velem egy magnófelvételt, és amikor meghallottam, akkor már tudtam: mégsem volt igaza a barátomnak, igenis alkalmas vagyok a versmondásra! Ez a felismerés olyan boldoggá tett, hogy ugrálni kezdtem örömömben.

Innen egyenes út vezetett az 1996-os Ki mit tud-ig?

Gyerekkorom óta vártam ezt a lehetőséget. Addigra már sokan hittek bennem, és én is bíztam Istentől kapott tehetségemben. Sátoraljaújhelyen az iskola is kisebbfajta helyi sztárt csinált belőlem. Ha akartam, ha nem, minden megmérettetésre el kellett mennem. A szép magyar beszéd versenyre is beneveztek; egyike vagyok azoknak, akik Kazinczy-emlékérmet kaptak. Onnantól kezdve ez egy pecsét volt a homlokomon, amelynek igyekeztem megfelelni.

Ízes, szép beszédednek köszönheted azt is, hogy a te hangodon szólal meg az újonnan revideált Károli-Biblia hangoskönyv változata. Jelenleg az Újszövetséget olvasod fel. Hogyan szoktál készülni erre a feladatra?

Nagyon örültem a felkérésnek, mert kamaszkorom óta élt bennem a vágy, hogy egyszer felolvassam a Károli-Bibliát. Sokáig kerestem magamban, hogyan lehetne a legtisztábban, leghitelesebben megszólaltatni, hogy az ne egy előadó-művészi vagy versmondói teljesítmény legyen, hanem valóban lélekkel telített. Mindig imádkozom, mielőtt elkezdek olvasni, meg közben is sokszor felfohászkodom magamban, nehogy az legyen, hogy mondom a magamét, és használom hozzá Isten szavát, hanem hogy sikerüljön megtalálnom hozzá a leghitelesebb formát.

Téged hogyan szólított meg Isten?

Két meghatározó momentumot emelnék ki. Kilencéves koromban, amikor egy nyáron hazavittek a cigánytelepre, szabadon kóboroltam a határban. Közel s távol senki sem volt körülöttem. Egyszer csak hallottam, hogy valaki a nevemet mondja. Először megijedtem, hogy valami nincs rendben velem. Ez a furcsa, természetfeletti élmény még egyszer-kétszer megismétlődött velem. Csak évekkel később döbbentem rá, amikor már olvastam a Bibliát, hogy olyasmi élményben volt részem, mint Sámuelnek.

Másrészt gyerekkorom óta mindig nagyon szerettem a tudományos ismeretterjesztő filmeket. Úgy gondoltam, hogy az nekem nagyon kevés, ha valaki azt mondja, hogy higgy ebben vagy abban, és az akkor úgy is van, fogadjam el. Szükségét éreztem annak, hogy az elmémmel is meg tudjak győződni róla. Így indultam el kamaszként egy keresztény táborba, azzal a céllal, hogy most akkor kiderül, hogy van-e Isten. Úgy voltam vele, hogy az sem baj, ha az lesz a vége, hogy nincs, csak az igazat tudjam meg. Úgy jöttem el onnan, hogy teljesen megváltoztam. Nem esett nehezemre jónak lenni, sőt az volt a természetes. Számomra ez volt a legnagyobb istenbizonyíték: hogy Isten képes volt úgy a szívembe csempészni magát, hogy én azt észre sem vettem.

Nem csupán az előadó-művészetben jeleskedsz, hanem a képzőművészetben is. Mindemellett a beszélgetésünk idején az Emberi Erőforrások Minisztériumában töltesz be felelős pozíciót.

Talán nyolcéves lehettem, amikor az általános iskolában először rácsodálkoztak az egyik rajzomra. Ezen meglepődtem. Azt mondtam magamban: „Jé, ez értékes? Hiszen ez nekem nem okoz különösebben nehézséget. Ha ez így van, akkor fejlesztenem kell magamban.” Amúgy is olyan kevés dolog volt az otthonban, amellyel kitűnhettem a többiek közül. Még a ruhánk, a cipőnk is egyforma volt. Úgy éreztem, hogy ha én ebben különbözni tudok a többi gyerektől, akkor azért mindent meg kell tennem. Ez volt a legfőbb hajtóerő számomra. Itt indultam el képzőművészként azon az úton, amely a Freepresszionista Alkotócsoport születéséhez vezetett.

Végül mégis szakmát kellett tanulnom, szobafestőnek készültem. Egy munkásszálló mellett volt a gyakorlati helyünk. Láttam, hogy a szakmunkások minden reggel sorba álltak egy-két kupica pálinkáért a sarki kocsma előtt. Elmentek dolgozni, majd hazafelé újra betértek a kocsmába. Ettől én megrémültem, én nem ilyen életet akartam élni. Kétségbeesetten kerestem a kiutat, ezért is lettem a Hollóházi manifaktúránál porcelánfestő. Majd leérettségiztem, diplomát szereztem.

Sok mindennel foglalkoztam eddigi életem során, de nem ez a döntő. Az alapidentitásom az, hogy keresztény vagyok. Bármit teszek, ezt nem tudom levakarni, eldugni, ez mindenen meg kell, hogy mutatkozzon: az emberekhez való viszonyomban, azon, ahogyan beszélek velük, vagy ahogyan a dolgomat teszem. Ha Istennel végzem a munkám, akkor sikerre van ítélve. Meg fogja teremni a gyümölcsét akkor is, ha most még nem látszik.