Aczél Petra: A média a családi időre is „pályázik”

Hogy ez mennyire így van, ennek az interjúnak az elkészülte is mutatja: rohanó hétköznapjainkba a személyes találkozás nem fért bele, helyette telefonon, e-mailben egyeztettünk Aczél Petrával, aki a kommunikáció és a médiatudomány egyetemi oktatójaként is tapasztalja a változásokat. Azért reménykedem, hogy a virtuális térből kilépve hamarosan egy gőzölgő kávé mellett beszélgethetünk majd, mert a jelenlétet semmi nem pótolja.

 Érzékeljük, hogy változik a kommunikáció, új eszközök lépnek be mint kommunikációs csatornák – de mi az, ami leginkább megváltozott?

A valóságos tettek és a virtuálisak aránya. No, és az idő, ahogyan az időt érzékeljük. Egyrészt, kapcsolattartásnak nevezzük azokat a gesztusokat is, amelyek tényleges erőfeszítéssel vagy odaadással nem járnak. Másrészt, örök jelen időben élünk, a „mindig most” impulzív világában. Egyre több időnkkel nem tudunk elszámolni, magunknak sem. Perceknek érzékelünk órákat, amikor képernyők és okoskészülékek, hálózatok mellett ülünk. Ugyanakkor éveknek érzünk néhány percet, amíg nem jön a villamos vagy az utolsó családtag is befejezi az ebédet.

Mit hozott a megváltozott kommunikáció és mit vesztettünk el? Van-e olyan, amiért nagy kár, és ezért valahogyan meg kellene őriznünk?

Állandó „bekapcsoltságot” hozott. A szünetmentes jelenlét és kommunikáció lehetőségét a kitágult világban, állandó összeköttetést egymáshoz. És, persze az információhoz, legyen az jó, rossz, igaz vagy hamis. Milyen örömteli, amikor tőlünk távol élő szeretteinkkel tudunk ingyen – vagy legalábbis a havi internet-előfizetés árával – videotelefonon beszélgetni. Mekkora megkönnyebbülés, hogy az éjféli határidő egy pályázat beadására nem jelenti az egyetlen nyitva tartó postán a sorban állást, csupán néhány kattintást. Mennyivel egyszerűbb sok száz könyvet magunkkal vinnünk a nyári utazásra, egyetlen e-könyvben összegyűjtve. És már a fényképezőgépre sincs szükség, hiszen az okostelefonunk helyettünk lát, emlékezik, még retusálja is azt, ami nem tetszik nekünk annyira. A hozzáférésnek nincs határa, legyen szó emberről, információról, árucikkről. Hajnalban is lehet válogatni az e-boltokban, ahol személyre szóló ajánlatokat kapunk, és mások véleményét olvasva dönthetjük el, kell-e az, amit kinéztünk. Nem kell sem egy hetet, sem egy percet várni a kedvenc sorozat új epizódjára: egyben nézhetjük az évadokat. Könnyebb banki ügyeket, utazást intézni. Elektromos az iskolai napló és elektromos az intő is: nincs már mit eldugni az íróasztal felső fiókjában. Sőt, lassan házakat is nyomtathatunk, autót, ruhát. Vagy éppen nyomtatót, esetleg saját magunkat, kicsiben. Fejlődik az orvoslás az interaktív műtőkéssel, a személyre szabott művégtaggal, és oly sok minden mással. Ez egy szép, új világ. Ami amúgy, Huxley nyomában járva, nem boldogabb, nem kiteljesedettebb és nem reménytelibb. Ahol egyre nehezebb eldönteni, ki ural, mit: az ember az információt? Vagy fordítva? Ahol a kulturális folytonosságon, amelyet generációk biztosítottak egymásnak, szakadások keletkeznek. Ahol egyre feledékenyebbek vagyunk, és egyre többet gondolunk magunkról.

Én nem vagyok híve a jó-rossz szembeállításnak: túl egyszerű volna félni az utóbbitól. Inkább azt érdemes figyelnünk, hová vezet mindez. Egyre többet beszélünk a negyedik ipari forradalomtól, amely a harmadik, digitálisnak nevezett fordulattól abban tér el, hogy a digitális, biológiai, anyagi valóság teljes fúzióját hozhatja el. Azt a kort, amikor újra rá kell kérdeznünk, mi az igazán emberi, mitől ember az ember.

Óriási különbség van – és ez egyre nő – a generációk médiahasználata között, ez sok feszültség forrása is lehet – te mit tapasztalsz ezen a téren?

Tizenöt éve használták először azt a megkülönböztetést, hogy léteznek digitális bennszülöttek és bevándorlók. Utóbbiak azok, akik nem „klaviatúrával a kezük alatt születtek”, a most negyven-ötvenesek. Számukra a technológia: eszköz. Az utána következőknek viszont életmód és közeg. Nemcsak másképpen, másra is használják a generációk a technológiát. Ezt, szerintem mindannyian tapasztaljuk, például abban, hogy az idősebbek számára több idő kell ahhoz, hogy megértsék, ’mire való ez a gomb’, és hogyan kell húzogatni a kezünket az érintőképernyőn, de abban is, milyen nehéz a gyerekeinket a könyvespolc elé visszavezetni.

Az új médiahasználat hogyan változtatja meg a családok szokásait? Megváltoztatja?

Megváltoztathatja. A média időt követel, és, bár lehetséges a figyelem megosztása – ezt naponta látjuk gyerekeinken leckeírás közben – mégis, a média a családi időre is „pályázik”. Ez, persze nem most kezdődött. A média, legyen szó a hagyományos elektronikus vagy az új formáiról sokféle funkciót tölthet be a családok életében. Szervezheti az idejüket, őrizheti a történeteiket, kontrollálhatja őket. Mint amikor az esti híradóra mindenki a tévé elé ült. Vagy, amikor a kisgyermekünk, unokánk első lépéseiről születő videót a videómegosztóra töltjük fel. Utóbbi például üzletággá vált annak nyomán, hogy volt néhány család, akiknek a gyerekvideóit annyian – több mint 40 millióan – nézték meg – hogy végül dollármilliókat kerestek vele. Korunk kismamáinak többsége a közösségi oldalakon találja meg a „babaszobából” való kilépés lehetőségét: itt lehet megmutatni a kicsit a barátoknak, sőt a világnak. Nem is csoda, hogy ma valakiről a foganása pillanatától négy éves koráig több kép keringhet a digitális térben, mint amennyi ötven-hatvan évvel ezelőtt valakiről egy teljes élet alatt készült.

Fontos viszont, hogy a nagy kapacitású média vonzerejének néha ellen álljon a családi élet. Az ünnepeken. A családi étkezéseknél, amelyekről újabb kutatások bizonyítják, milyen nagyszerű lelki, fizikai hatásai vannak a gyerekek későbbi életére is. Fontos, hogy legyenek térerőtlen erősségeink, mint a közös játék, a kirándulás, a színház, a valódi, hús-vér élmények. Fontos, hogy maradjon türelem és figyelem a lassabb, nyugodtabb történetekhez is. Olyanokhoz, amelyeket csak szüleink, nagyszüleink tudnak elmesélni, ha tényleg van kinek. Fontos megtartani a gépektől való függetlenség nagyszerű biztonságát. Egyszerűbben mondhatnánk azt is, hogy az emberséget. És a szeretetet, amely valóságos tettek, áldozatok, fáradság nélkül csupán ’like’ marad.

Az új kommunikációs szokások hatással vannak például az oktatásra is – a hagyományos, jól bevált módszerek már unalmasnak tűnnek. Egyetemi oktatóként érzékeled-e ezt? Mit lehet tenni?

Igen, mindannyian érezzük, akik a katedrán állunk. Amikor beszélek, nem egyszer látom, hogy éppen leellenőrzik, utána olvasnak a hallgatók annak, amit mondtam. De az, hogy nem vagyunk többé a tudás kútfői, vagy legalábbis, előnyben lévő birtokosai, valójában a tanári hivatás legfontosabb feladatára figyelmeztet minket. Hogy nem adatokat, hanem összefüggéseket, nem információkat, hanem gondolkodást tanítunk. Kérdezni, reflektálni, alkotni, adni, felelősséget vállalni, belátni. Észrevenni a problémákat. Megalapozott válaszokat adni rá. Önálló véleményt kialakítani. Képessé válni másokkal megvitatni valamit. Egyszerű dolgoknak hangoznak talán ezek egy egyetemi oktatótól, de ez a lényeg. Mert én úgy hiszem, az információból csak az emberben lehet műveltség. A technológiából csak az erkölcs avathat kultúrát. A kapcsolatból csak az ember révén lesz közösség.

Ezeket az egyetemesen fontos képességeket kell ma oktatunk , és, azt hiszem, ebben valójában nem változott semmi.

Névjegy:

Dr. Aczél Petra a Budapesti Corvinus Egyetem Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetének igazgatója. A kommunikáció- és médiatudomány oktatásán túl foglalkozik médiakommunikációval, politikai retorikával, közéleti műsorok rendszeres szereplője, újságcikkek szerzője.