„Amikor mi összeházasodtunk, nem tűnt el az én, hanem létrejött egy közös mi” – Madarász István és Kerekes Monika a Mandiner.családnak

Magyarországon idén tizedik alkalommal rendezik meg a Házasság Hetét a keresztény egyházak és civil szervezetek széles körű összefogásával. Az országos rendezvénysorozat célja, hogy felhívja a figyelmet a házasság, a család értékeire és fontosságára, valamint segítséget nyújtson a házasságra készülőknek vagy a párkapcsolati problémákkal szembesülőknek. Interjúnk a Házasság Hete idei nagyköveteivel.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
interjú
2017. február 14. Mandíner Család

Hogyan ismerkedtetek meg?

KM: Miskolcon, 17 évesen, a Magyar Continental Singersben énekeltünk együtt. Három évig nagyon jó barátok voltunk, majd együtt szerepeltünk egy Isti által írt zenés színdarabban, amelyben férjet és feleséget játszottunk egy szétesőben lévő, de végül a felek közös akaratából, küzdésével helyrehozott házasságban – a játékból pedig az előadás után valóság lett. Lehetséges, hogy mi már ott megtanultuk, hogy a házasságot problémák esetén nem szabad feladni, kell és érdemes küzdeni érte…

MI: Egyébként mindenki meglepődött azon, hogy szerelembe fordult a barátságunk, mi is, a szüleink is, ugyanakkor attól a pillanattól fogva teljesen egyértelmű volt számunkra, hogy ebből egy tartós szerelmi kapcsolat és házasság lesz. Annyira, hogy amikor kimondtuk, hogy a kapcsolatunk már nem csak barátság, gyakorlatilag azonnal eldöntöttük, hogy az egyetem befejezésekor, négy év múlva összeházasodunk. Ezt napra pontosan be is tartottuk.

Akkor nem is volt a lánykérés?

MI: Dehogynem. Már két és fél éve jártunk együtt, amikor kitaláltam, hogy a kapcsolatunk 777. napja éppen megfelelne lánykérésnek. Ezt alaposan megterveztem és megszerveztem: Moncsi egész nap apró ajándékokat kapott, mindenféle helyzetben és mindenféle emberektől, egy-egy kis 7-es feliratú kártyával kiegészítve. Volt, aki a vonaton adott neki egy szál rózsát, volt, aki sofőrként jelent meg és adott át egy kis meglepetést, a szobatársai egy általam kiválasztott ruháját készítettek ki neki az ágyára.

Monika, ebből már sejtetted, hogy mire készül, igaz?

KM: Nem, egyáltalán nem sejtettem, mert Isti máskor is szervezett meglepetéseket, és mivel elárulta, hogy az a 777. nap, azt hittem, hogy az egész annak szól. Már csak azért sem gondoltam erre, mert amikor pár nappal azelőtt megbeszéltük azt a találkozót, akkor – azóta sem tudom, miért – hirtelen megkérdeztem tőle, hogy ugye nem akarja megkérni a kezem… és a válasz nem volt. Mindemellett nagyon élveztem az egészet, a nap végére már a föld felett lebegtem. A közös mozi – ami természetesen egy romantikus film volt, és azóta is nagy közös kedvencünk – és a vacsora után, Isti előrement a Margitszigetre, ahol a barátaival feldíszítette a szökőkutat a mécsesekkel, és ott várt rám

Isti, ez egy első igazi rendezésnek tűnik…

MI: Igen, nagyon igyekeztem. Igaz, Moncsi majdnem lelőtte a poént, de sikerült megmentenem a helyzetet, hogy ő ne sejtsen semmit. Még egy CD felvételt is készítettem, az elején pár percnyi csenddel, ami alatt beszéltem hozzá, majd amikor megszólalt a zene, elővettem a virágcsokrot és térdre ereszkedtem előtte a Margitszigeten. Elsőként egy hajléktalan jött oda gratulálni, majd a rendezéshez asszisztáló barátaink. Sőt, arra sétáló idegenek is, akik megkérdezték, hogy a televízióban akkor futó esküvős sorozathoz forgatunk-e. Vicces volt.

Azóta eltelt tizenöt év, és most ti vagytok a Házasság Hete arcai. De amíg idáig eljutottatok, sok mindenen átéltetek. Ki milyen családból származik, mit hozott magával és ez mennyiben segítette/nehezítette a kapcsolatotokat az elején és mi a helyzet most?

MI: Egy sok generációs keresztény családból származom, ahol nem volt példa arra, hogy valaki elválik. Számomra az volt a természetes, hogy a házasságok örökre szólnak. Amikor Moncsit megismertem, aki elvált szülők gyereke volt, rájöttem, hogy annak ellenére, hogy ő egy széthullott családból jött, sokkal közelebb állnak egymáshoz az anyukájával és a testvérével, mint az én családom tagjai. Belelátnak egymás életébe. Könnyen és őszintén beszélgetnek az érzelmeikről, veszekednek és kibékülnek. Mi nem sokat veszekedtünk otthon, így például meglepődtem az elején azon, hogy Moncsi mennyire beleáll a konfliktusokba. A kapcsolatunk elején abból volt a legtöbb veszekedés, hogy ő mindig mindent tisztázni akart, boncolgatni, és a hatalmas igazságérzetét egyáltalán nem csomagolta be. Én viszont nem akartam sokat vitatkozni, és hamarabb tovább tudtam lépni egy-egy problémán. Ugyanakkor Moncsi lobbanékony is volt, ami megadta az alaphangot a veszekedéseknek, engem pedig halvérűnek nevezett, akivel még egy jót se lehet veszekedni. A veszekedéskultúránkon rengeteget kellett dolgoznunk: ma már nem rohanunk el, nem hagyjuk ott a másikat az utca közepén, én se kerülöm úgy ki a konfliktusokat és Moncsi is kisebb amplitudóval veszekszik.

KM: És sokkal hamarabb kibékülünk.

Ha jól sejtem, házasságotok legnehezebb időszaka az volt, amikor kiderült, hogy kisfiatok súlyos betegséggel született. Hogyan vészeltétek át ezt az időszakot?

MI: Igen, először elveszítettem édesapámat, majd kiderült, hogy a kisfiunknak, Tibinek egy ritka anyagcsere-betegsége van. Úgy éltük túl, ahogy mindenki más: mi is bezárkóztunk, alig jártunk gyülekezetbe, a barátaink egy része elmaradozott, mert nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Egyszerre nem akartunk látni senkit, ugyanakkor rosszul is esett, hogy nem keresnek. Egy ideig még az egészséges gyerekek szüleire is haragudtam…

KM: Bár sokan mondják, hogy ilyenkor nem szabad elzárkózni, de aki volt már ilyen helyzetben, tudja: muszáj egy kicsit kizárni a külvilágot, hiszen hirtelen minden megváltozik, és ezt el kell tudni valahogy viselni. Ezek olyan élethelyzetek, amikor nincs idő gondolkodni, tenni kell a dolgunkat, és kevésbé foglalkozni a külvilággal. Nekünk akkor az volt a dolgunk, hogy a kisfiunk életben maradjon. Sokszor éreztük magunkat tehetetlennek, ami vitákhoz, dührohamokhoz vezetett, aztán rájöttünk, hogy nem jó irányban haladunk. Leültünk és megbeszéltük, hogy most sokkal kevesebbet szabad vitatkoznunk, és sokkal gyorsabban kell kibékülnünk, mert erre most nincs időnk. Segített ebben a közös célunk; az, hogy mindig túl kell élni az adott napot.

A cikk itt folytatódik!

Fotó: Földházi Árpád