Apró sikerek, nagy tragédiák

Amint beköszönt a hideg, a hajléktalanok élete még nehezebb lesz. Az úgynevezett krízisidőszakban nagyobb szükség van a melegedőkre, szállókra, mint bármikor az év folyamán, hiszen ezek a helyek életmentők lehetnek. A váci átmeneti szálló és nappali melegedő igazgatójával, Klinger Máriával  és Nagy Ágnessel, a szálló vezetőjével beszélgettünk sorsokról, reményekről és tragédiákról.

Családháló (CSH): Hány főt képes befogadni a hajléktalanszálló?

Nagy Ágnes (NA): Tizennégy embert tudunk itt elszállásolni, olyanokat, akik elmúltak 18 évesek és nem rendelkeznek lakással.

CSH: Ez a tizennégy nagyon kevésnek tűnik…

Klinger Mária (KM): ez csak a nyári időszakban van így, azaz április 30-tól október 31-ig. Ilyenkor, télen, azaz a krízisidőszakban plusz tíz fő befogadására van engedélyünk, de hallgatólagosan ennél többet is beengedhetünk. Tavaly előfordult, hogy 20-25 ember is tartózkodott az intézményben.

CSH: Az intézmény két részből áll, átmeneti szállóból és nappali melegedőből. Mi a különbség a kettő között?

KM: A szálló, hivatalos nevén a hajléktalanok átmeneti szállója három szobával – egy hatágyassal, egy háromágyassal és egy kétágyassal – rendelkezik. A szállósok térítési díjat fizetnek, van saját ágyuk, szekrényük, használhatják a konyhát. Ezzel szemben a nappali melegedősök ingyen lehetnek itt, ők polifoamokon alszanak, de sokan “csak” fürödni, mosni, melegedni jönnek be.

CSH: Hány hajléktalan emberről tudnak Vácott?  

NÁ: Nyolcvanra tehető azoknak a száma, akik rászorulnak arra, hogy legalább a nappali melegedőt igénybe vegyék. Közülül sokuknak van ugyan lakása, de kikapcsolták a fűtést, nincs meleg víz az ingatlanban. És persze ott vannak azok is, akik az utcán élnek.

CSH: Van olyan, akinek be kellene jönnie, de ő inkább azt mondja, hogy nem?

KM: A váci hajléktalanokra nem jellemző az az attitűd, mint a pestiekre. Az elején ugyan időnként előfordult, hogy attól féltek, ellopják majd azt a kevéske értéket, amit magukénak mondhatnak, de ennek igyekeztünk elejét venni azzal, hogy lehetőséget teremtettünk az értékmegőrzésre.

NÁ: Aki egyszer bekerül a rendszerbe, ha mást nem, legalább a nappali melegedőt igénybe veszi, és itt veszi át az adományokat is.

CSH: Kik kerülnek ide?

NÁ: Nyolcvan százalékban sajnos alkoholisták. A fennmaradó húsz százalék olyan, aki elvesztette a családját, a munkahelyét,vagy kikerülve az állami gondozásból nem tudott lakást vásárolni, vagy fenntartani, illetve nem talált munkát. Sajnos egyre több fiatal kerül hozzánk, nagyon érezhető a növekvő munkanélküliség. Ez egy átmeneti szálló, ami azt jelenti, hogy egy plusz fél évig maradhatnak itt az emberek, ez idő alatt próbáljuk kigondozni őket, ami nem egyszerű. Van, akinek sikerül albérletbe kimenni, vagy többen összeállnak és közösen igyekeznek fenntartani egy lakást, azonban, ha egyikük nem tudja többé fizetni a költségeket, akkor sokszor a többi bérlőnek is fel kell adnia az ingatlant és visszakerülnek hozzánk.

CSH: Vannak itt sikertörténetek?

NÁ: Az sikertörténet, ha egy másik intézménybe tartósan el tudunk valakit helyezni.

KM: Mindig megpróbáljuk a családi kapcsolatokat felgöngyölíteni, és nagy dolog, ha az itt megszállók kibékülnek rokonaikkal, közeli hozzátartozóikkal.

CSH: Ők a pozitív példa. Mi történik azokkal, akiknek nem sikerül továbblépniük, akik feladják?

NÁ: Sajnos évente legalább egy-két ember meghal. Van, aki feladja, van, aki az alkoholizmusba hal bele…próbálkozunk elvonóval, és egyik-másik hajléktalannak azért sikerül, ha nem is teljesen leszoknia, de legalább egy viszonylag elfogadható szintre csökkentenie az ivást.

KM: Az is fontos, hogy senki ne jöjjön be alkoholos állapotban, hiszen ez komoly problémákhoz vezet. Nálunk az a szabály, hogy mindenki nyolc és fél négy között tartózkodhat a nappali melegedőben, és fél négy-négy körül mindenkinek el kell hagynia az intézményt, mivel az délután négy és este hét óra között zárva van.

CSH: Erre miért van szükség?

KM: Egyrészt azért, hogy a hajléktalanjaink mozogjanak, sétáljanak, másrészt, mert így tudtuk megoldani munkarendi szempontból. Jó lenne, ha 24 órában lehetnénk nyitva, de egyelőre ennyire van keret. A háromórás, kint töltött idő után azonban az emberek sokszor jönnek vissza alkoholos állapotban. Ilyenkor megkérjük őket, hogy kicsit még sétáljanak, hogy kijózanodjanak.  A legtöbb probléma sokáig abból adódott, hogy megpróbáltak italt becsempészni az épületbe.

CSH: Előfordul, hogy nehéz szót érteni velük?

NÁ: Igen.

CSH: Mi áll ennek a hátterében? Sértettség, keserűség?

NÁ: A szabályok betartatását sokszor úgy élik meg, mintha gyerekekként kezelnénk őket…

KM: Van egy házirendünk, amit be kell tartani. Sok a szenvedélybeteg, a pszichiátriai beteg, van egy-két volt bűnöző is, hiszen nekik, kikerülve a börtönből sokszor nincs hová menniük. Nagyon nehezen találnak munkát, bár megvan rá a lehetőségük, hogy keressenek: itt internetezhetnek, hozzáférhetnek a hirdetésekhez. De valóban van bennük sértettség, keserűség, hogy ők úgysem kellenek senkinek. És ott vannak azok is, akik egyáltalán nem akarnak elmenni dolgozni, sőt, még az utcára is nehezen teszik ki a lábukat. Itt sajnos igen gyakori a verbális és a fizikai agresszió, a szexuális zaklatás. Ilyen esetekben először egy hétre, aztán egy hónapra, aztán fél évre tiltjuk őket ki a szállóról, tehát mindig kapnak újabb esélyeket, de vannak, akik nem tudnak vele élni.

CSH: Közeledik a karácsony. Kapnak adományokat ebben a testileg-lelkileg nehezebb időszakban?

NÁ: Nagyon sok helyről kapunk ilyentájt adományokat, többek között a Váci Közéleti Egyesülettől, a Reménység Egyesülettől, akik főznek a főtéren és a maradékot behozzák, a Lyoness Klubtól, a Váci Baptista Gyülekezettől. Egész évben számíthatunk a Nutritív Kft-re, akik, ha péntekenként többet főznek, mint amennyi elfogy, rendszeresen eljuttatják számunkra a maradékot. A Szent Anna Karitásztól  kéthetente 25 darab étkezési jegyet kapunk, amivel a hajléktalanjaink a piacon ehetnek egy-egy tányér meleg ételt. És persze segít a Vöröskereszt is, a kenyeret pedig a Bánáti pékségtől kapjuk. Mivel fenntartási nehézségeink vannak, nagyon rászorulunk az adományokra.

CSH: Szoktak beszélgetni az itt megfordulókkal?

NÁ: Azokkal, akik csak a nappali melegedőt látogatják, nem annyira szoros a kapcsolatunk, de a szállósokkal napi szinten találkozunk, így velük kialakul egyfajta bizalmi viszony.

CSH: Vannak köztük optimisták?

NÁ: Igen, annak ellenére, hogy sokan évek óta nem tudnak továbblépni, mégis reménykednek, hogy lesz munkájuk, lakásuk…

CSH: Önök hogyan tudják helyrerakni magukban, amit itt látnak, tapasztalnak?

KM: Nagyon fontos az esetmegbeszélés és a szupervízió, ilyenkor el lehet mondani, mi az, amivel problémánk van, akár csoportban, akár egyénileg. De egymás között is jól ki tudjuk beszélni, ami bennünk van, és persze fordulhatunk pszichológushoz is.

CSH: Ha jönne egy jótündér, mit kívánnának tőle?

NÁ: Éjjeli menedékhelyet, kiléptető lakást és pénzt, hogy legyen kríziskasszánk, hogy tudjunk minél több segélyt osztani.

KM: Van egy új törvénytervezet az úgynevezett támogatott lakhatásról, amivel esetleg lehetne továbbmozdulni, csak sajnos Vácott kevés az önkormányzati lakás és azokat elsősorban a családosoknak adják.

CSH: Mi a legnehezebb ebben a hivatásban, és mikor érzik úgy, hogy igen, ezért érdemes csinálni?

KM: Az a legrosszabb, amikor azt érezzük, hogy nem tudtunk segíteni. De ha valaki leszokik az alkoholról, és ebben mi is tudtuk támogatni, segíteni, az jó érzés.  Vagy ha találunk valakinek egy jó helyet, ha elkezd dolgozni, lakáshoz jut, vagy visszatalál a családjához.

NÁ: A legnehezebb, amikor egy negyvenkét éves fiatalember meghal és ott állunk a temetésén és tudjuk azt, hogy bármi lehetett volna belőle. A legjobb pedig az lenne, ha mindenkin segíteni tudnánk.