Arccal, névvel

Cuki állatos képek nélkül is odaszögezi az embert a képernyőhöz az a nemrég indult blog, amely egy fotóval és egy rövid interjúval budapesti hajléktalanokat mutat be.

A Homeless of Budapest blogot Pivonka Krisztina és Kis Ervin Egon jegyzi, az oldal ötletét a Humans of New York-projekt adta, melynek számos városban megszületett valamilyen változata.

A budapesti „változatról” a szerzőpárost kérdeztük.

– Nehéz rávenni a szereplőket, hogy névvel arccal vállalják a szereplést?

Pivonka Krisztina: Az interjúalanyok többsége vezetéknévvel együtt mutatkozik be, és nyíltan vállalja a fotózást is. Akadt persze néhány kivétel, akiről a családja, barátai nem tudják, hol és hogyan él. Ők általában nem szeretnék, ha a családjuk az interneten keresztül tudná meg a valóságot.

– Kérnek-e a szereplésért bármit is?

PK: Nem kérnek, mi magunk ajánljuk fel a csekély 500 Ft-os pénzösszeget, de nem egyszer előfordult, hogy azt mondták: szívesen vállalják pénz nélkül is. Volt nem egy olyan hajléktalan is, akinek a pénznél nagyobb segítséget jelentett, hogy elmondhatta a gondolatait, érzéseit, reményeit, és mi végighallgattuk.

Kis Ervin Egon: Az elején bizonytalan voltam ezügyben, de felkészültem rá, hogy adunk nekik pénzt, ha kérik, ha nem. De szerintem is fontosabb számukra a figyelem, amit kapnak tőlünk. És persze igyekszünk más módon is segíteni. Kriszta múltkor teljesen spontán odaadta a kesztyűjét az egyik alanyunknak, én legutóbb egy zsák téli ruhával mentem.

– Mennyire találkoznak családos emberekkel e hajléktalanok között?

PK: Legtöbbször már csak volt családos emberekkel találkozunk, kivétel nélkül szinte mind elvált, vagy nők esetében, börtönben ül a férje, rosszabb esetben meghalt. Van, akinek a családja nem is tudja, hogy az utcán él, mert minden kapcsolatot megszakított velük. És beszélgettünk már olyan hajléktalannal is, aki szállón lakik és naponta találkozik a gyerekeivel.

KEE: A megosztások és lájkok alapján egyébként a közönséget is azok a történetek érintik meg legjobban, ahol valamilyen módon a család is megjelenik: Veronika, akinek a gyerekeit az utcáról vitték az intézetbe, György, aki három lányának adta mindenét, vagy Csaba, a gitáros, aki a lánya halálát nem tudta feldolgozni.

– Mennyire vonódnak be a történeteikbe? Lehet-e nem bevonódni?

PK: Engem nagyon sokszor megráznak a történetek, hiszen mellettük állva végighallgatjuk, beszélgetünk velük, rákérdezünk okokra és történésekre, és elindítanak bennünk gondolatokat, érzéseket.

KEE: Nem lehet kimaradni. A második vagy harmadik fotózás után éreztem először a városban közlekedve, intézve az ügyeimet, hogy egészen más szemmel nézek és gondolok rájuk. Valamiféle közösséget kezdtem érezni velük kapcsolatban.

– Milyen hosszúságúra tervezik a projektet?

KEE: Bár én “civilben” üzleti tervezéssel és stratégia-készítéssel foglalkozom, azt hiszem, ez nem olyasmi, amit az ember tervez. Például két hónappal ezelőtt még fogalmam sem volt róla, hogy ezt fogom csinálni. Szóval nincsenek pontos terveink, az egészet egy impulzus szülte, azt hiszem, a folytatást is azok az impuluzusok fogják eldönteni, amiket menet közben kapunk.

– Mi alapján választják ki a szereplőket? Csak budapestieket vagy terveznek
vidékieket is megszólaltatni?

PK: Olyan helyeket keresünk fel, ahol már eleve találkoztunk, vagy láttunk hajléktalanokat, de később tervezzük hajléktalan szállót is felkeresni. Kaptunk már levelet az oldalon is, hogy kit keressünk meg utcanév alapján, mert szeretnének róla információt kapni.

KEE: Kicsit cinikusan talán azt tudnám hozzátenni: nem okoz gondot alanyt találni Budapesten.

– Nem túl “forró” ez a téma ahhoz, hogy – ahogyan a blog bevezetőjében írják –  politikailag függetlenül lehessen kezelni?

KEE: Szerintem Magyarországon azért lesz mindenből politikai kérdés, mert a saját véleménynek és gondolatnak legalább egy évszázada nincs hagyománya, ezért az emberek szükségét érzik, hogy valahova csatlakozzanak. Pedig az, hogy milyen országban élünk, elsősorban rajtunk múlik, a politikusok ezen jellemzően csak rontani tudnak. Mi úgy gondoltunk, nem várjuk meg, hogy valaki megmondja, mit tegyünk, hanem teszünk valami kis picit, ami tehetségünkből, érdeklődésünkből, személyiségünkből telik.

– Kezdeti tapasztalataik szerint “ráugrottak” a témára az emberek? Sokan követik, osztják a posztokat?

KEE: Ahhoz képest, hogy sem vicces videók, sem cuki háziállatok nincsenek a képeken, azt hiszem, elég sokan. Van olyan történet, amit több ezren lájkoltak és osztottak meg, a Facebookon nemrég léptük át az ezer követőt, és nagyjából még ennyien követnek minket a Tumblr és a G+ felhasználók közül. Az egyedi látogatóink száma már 10 ezer fölött van, pedig csak egy hete kezdtük mérni.

– Mi a (van-e) végső cél a projekttel?

PK: Ezek az emberek kivétel nélkül tisztában vannak azzal, hogy a társadalom zöme hogy tekint rájuk, mit gondol róluk, és meghallgatva őket azt érezzük, hogy ők is ezzel a szemmel tekintenek magukra. Tele vannak alázattal, szembenéztek a saját hibáikkal. A cél, hogy a jobb sorsú többség ne csak le- vagy elnézzen felettük, mert a legtöbbjüknek nem csak az a pár száz forint jelentene segítséget, hanem egy mosoly, egy jó vagy kedves szó, egy rövidke beszélgetés, ami a legtöbbünknek nem kerülne semmibe.

KEE: Ne áltassuk magunkat: nincs tökéletes megoldás, de hogy annál jobban lehet bánni a kitaszítottakkal, mint ahogy ma Magyarországon bánunk velük, abban egészen biztos vagyok. Mi nem gondoljuk, hogy majd megváltjuk a világot. A magunk eszközeivel csak annyit akarunk elérni, hogy akik követik a blogot, belevonódjanak ezekbe a történetekbe, rádöbbenjenek: a hajléktalanok ügye mindannyiunk ügye. És akkor majd ők is akarnak valamit tenni, közvetlenül, saját kezűleg.