„Átadtuk az irányítást”

Évtizedekig hitte, hogy a saját példáját kell átadnia mindenkinek, hiszen ő tudja, miként lehet sikeresen vállalkozni, építeni a közösségeket, jobbá tenni a világot. Dr. Somody Imre, akit 1998-ban az év emberévé választottak, ma azt vallja, hogy krisztusi alapokon kell működtetni a családot, az országot. Erről a szemléletváltásról, az idáig vezető útról, a mostani életükről, terveikről beszélgettem a közismert vállalkozóval és feleségével, Helgával kávéházukban, a főváros szívében lévő patinás Centrálban.

Somody Imre neve egy ideje ismét gyakrabban tűnik föl a hazai sajtóban. Évekig a leggazdagabb magyarok között tartották számon Önt, majd sorra fölszámolta, eladta a vállalkozásait, úgy tudom, hogy mára csak a Centrál kávéház maradt a tulajdonukban. Ugyanakkor egyre többet hallani Öntől Istenről, megtérésről. Hogy érzi magát most?

S. I.: Nagyon másképp, mint annak idején. És mindenki, aki kapcsolatba kerül velünk, érzékeli is a változást. A folytonosság olyan értelemben persze tetten érhető, hogy amit fontosnak tartunk, azt ugyanolyan kitartással, eltökéltséggel visszük végig, és ugyanolyan lendületesen tesszük a dolgunkat, mint régen. A nagy változás az életünkben azon mérhető le, hogy most mire fókuszálunk. Az a Somody Imre, aki ezt a kávéházat 1999 végén megnyitotta, aki egészségügyi reformot akart, aki kormányzati kommunikációs tanácsadóként is dolgozott, ugyancsak jó szándékú ember volt, rengeteg elképzeléssel arról, hogyan lehetne jobbá tenni a világot – például a vagyona jelentős részét közösségfejlesztő, társadalomépítő célokra fordította, így született többek között a veresegyházi Misszió Egészségügyi Központ, a Bolyai alkotói díj… –, de az élete mégsem volt teljesen rendben.

A társadalom, a gazdaság, a politika jó ideig el is ismerte, mondhatni mindent elért, amit lehetett. Mi volt a titka?

S. I.:Értelmiségi családból származom, a szüleim taníttattak, de nem voltam szorgalmas diák, elsőre nem jutottam be az egyetemre. Egy év segédmunka után vettek fel az NDK-ban közgazdász szakra, ott végeztem 1981-ben. Mikor Berlinből hazatértem, az NDK-ban még dúlt az ortodox szocializmus, de nálunk már bevezették az új gazdasági mechanizmust, amelyről semmit sem hallottam az egyetemen, így a közgazdaságtan helyett inkább az emberekkel, szervezetfejlesztéssel, vezetéssel kezdtem el foglalkozni.

A Chinoin Gyógyszergyárban kezdtem el dolgozni 3260 Ft-os fizetéssel, majd 1988-ban megalapítottuk a Pharmavit Rt.-t, amely megalapozta a későbbi sikereimet. Tizenhárom év múlva 110 millió dollárért adtuk el a céget, amelyben én is tulajdonos voltam. Ez volt az egyetlen olyan vállalat, amely hét igazgatóból és egy titkárból állt, ugyanis megígértem a kollégáimnak, hogy ha velem jönnek, igazgatók lesznek. Gondoltam, ha eleinte pénzt nem tudok is adni, akkor legalább titulust kapjanak. A közös munkánk után komoly karriert futottak be mindannyian, tehát nem csaptam be őket.

Sikerek és pofonok

Helga feleségként hogyan élte meg a férje sikereit?

S. I.: Az első házasságom idejére esett ennek a karrierkorszakomnak a jelentős része, de az homokra épített kapcsolat volt, tizennyolc évi házasság után váltunk el. Helgának már kevesebb jutott a csillogásból.

S. H.: Amikor beleszerettem Imrébe, még nagyon sikeres ember volt, mindenhol a központban, mindig az élen állt, irányította az embereket. Ez tetszett meg nekem. A társadalmi szerepvállalásaiban azonban már egyre több kudarc érte, majd jöttek a gazdasági problémák is.

Visszatekintve megértették, milyen okok vezettek a nehézségekhez? 

S. I.: Hosszú évek után jöttem rá, hogy valójában az összes ténykedésem középpontjában a saját önmegvalósításom állt. Küldetésemnek tartottam, hogy megmutassam: a vagyonomból tudok jót tenni, de emögött pusztán magamat akartam építeni, elismerést, hírnevet szerezni. És ez egy örök, kielégíthetetlen keresés és rohanás lett, a hatalom kergetése. Meggyőződésemmé vált ugyanis, hogy egy csomó dolgot bárkinél jobban tudok csinálni, ezért egyre több mindenre hatást szerettem volna gyakorolni – az egészségügyre, az oktatáspolitikára, majd kormányzati tanácsadóként az egész országra… Az akaratom azonban nem mindenhol tudott érvényesülni, mert például a politikában, amellyel sokat ütköztem, a rendszer mindig fölfelé igazodik, a kulcsfigurák határozzák meg a folyamatokat. Hasonlót éltem át a gazdasági ügyeimben is: meg voltam győződve arról, hogy tudok sikeres vállalkozást csinálni, és ezt tovább is tudom adni. De akikre rábíztam a vállalkozásaim vezetését, nem vették komolyan a saját felelősségüket, azt rám, a tulajdonosra hárították. Belebetegedtem abba is, hogy összevesztem a barátaimmal, mert úgy éreztem, hogy tönkreteszik a számomra fontos ügyeket… Szinte minden fronton krízisbe került az életem.

Vagyis az egész addigi életüket – a Biblia szavaival szólva – „kárnak és szemétnek” ítélik?

S. H.: Úgy vélem, Isten enged sikereket az életünkben, és ad pofonokat is. Mindketten most értettük meg, hogy az életünk korábbi szakasza nem volt mindenestül rossz, elfecsérelt, hiszen egy sor olyan tapasztalathoz is jutottunk általa, amelyet ma hívő emberként is tudunk kamatoztatni.

Fordítva a lovon

Milyen úton kerültek Isten közelébe?

S. H.: Onnan indul a történetünk, hogy templomi esküvőt szerettünk volna, bár egyikünk sem volt hívő ember, nem is beszélgettünk ilyen kérdésekről.

S. I.: Jól ismertem Várszegi Asztrik pannonhalmi főapátot, és kértem, adjon össze bennünket; még nem volt templomi esküvőm, biztosan nagy élmény lesz. De Asztrik atya közölte, hogy ez nem így működik, részt kell vennünk egy előkészítőn.

S. H.: Tisztességgel eljártunk Pannonhalmára oktatásra, és 2004-ben az Egyetem téri katolikus templomban álltunk oltár elé. Végül is meghatározó élményt jelentett számunkra.

Egyikük családja sem vallásos?

S. I.: Hívő katolikus családba születtem, gimnazista koromig jártam templomba, az egyetemi éveim alatt azonban büszke ateista lettem.

S. H.: Én református vagyok, de nem gyakoroltuk a vallásunkat otthon. Édesanyám egyedül nevelt, hamar a magam ura lettem. Már tizenévesen megtanultam, hogy magam hozok döntéseket, és vállalom értük a felelősséget; ez nagyon magabiztossá tett. Házasságon kívül született egy gyermekem, nem éltem együtt az apjával, mondván, vagyok olyan erős, tudom úgy szeretni, hogy ne hiányozzon neki az édesapja. Öntörvényű és akaratos ember voltam, akinek nehéz volt Istenhez fordulnia.

Isten mégis megszólította. Hogyan?

S. H.: Iskolaválasztás előtt álltunk, már Vácegresen laktunk, és a közeli Veresegyházon éppen ekkor indult a református általános iskola – az ember pedig a legjobbat akarja a gyerekének. Ahogy meséltük, ekkor már nem mentek valami fényesen az ügyeink, és mi kerestük az okokat, hibáztattuk önmagunkat, a környezetünket… Kerestünk valami szilárd alapot, gondoltuk, esetleg a hit lehet az. Az iskolában hangsúlyozták, hogy a szülőknek is vállalniuk kell az intézmény keresztény szellemiségét, mert nem lehet a gyerekeket kétféle értékrend szerint nevelni.

S. I.: Jött az évnyitó, és mi 2007. szeptember elején életünkben másodszor elmentünk együtt a templomba. Elég idegenül mozogtunk ott.

S. H.: De ez már tudatos elhatározás volt, azt mondtuk, ha a fiunk elöl megy, mi megyünk utána. Elkezdtünk templomba járni, én konfirmáltam is. Isten közben munkálkodott a szívünkben, szólítgatott minket.

S. I.: Egy idő után a környezetem azt gondolta rólam, hogy rendes hívő ember vagyok, de én nem éreztem azt az Isten-kapcsolatot elég mélynek. Utólag rájöttem, hogy hét éven keresztül kerestem Istent; magam mellé vettem ugyan, hogy segítsen, de a trónon még mindig én ültem. Sokáig nem tudtam, hogyan kell átadni az irányítást neki. Úgy is mondhatnám: fordítva ültem a lovon. 2014 elején a barátaim hívására részt vettem egy biatorbágyi férficsendeshéten, és akkor végre megértettem, mit jelent szolgának lenni. Aztán idén márciusban egy keresztény konferencián ráeszméltem, hogy az úr-szolga viszonynak atya-fiú kapcsolattá kell szelídülnie, mert ekkor leszünk a helyünkön, a mennyei Atya szeretetében.

Helga mikor jutott hitre?

S. H.: Pár héttel Imre után. Én is elmentem egy csendeshétre Biatorbágyra, ahol öt napon át volt időm végiggondolni a múltam, és közben naponta hallgattam Isten igéjét. Rádöbbentem, hogy hét évig Istent csak használtam; „Gyere, járjunk együtt, segíts a dolgaimban!” – így fogtam föl a hívő életet. A táborzárás után ott maradtam beszélgetni, és letettem a bűneimet Isten elé. Végtelen hála költözött a szívembe, megújulva tértem haza.  

Közösségben

Miként hatott mindez a házastársi kapcsolatukra?

S. H.: Mindketten rendkívül zárkózottak vagyunk, nehezen oldódunk föl. Külön tértünk meg, külön-külön éltük a hívő életünket is, de megértettük, hogy hívő házaspárrá is kell válnunk. Pálhegyi Feri bácsitól hallottuk egy házaspáros csendeshéten, hogy a társunk Isten ajándéka: azért a férjem, hogy ami szeretetet Istentől kapok, neki adjam tovább.

S. I.: Mindketten győzni akartunk, ma pedig együtt olvassuk a Bibliát, együtt imádkozunk… Közösen próbáljuk keresni, mit kezdjünk az életünkkel.

És mire jutottak eddig?

S. I.: Úgy döntöttünk, hogy a főváros központjában lévő kávéházunkat az Úr szolgálatára is használjuk. Ötfős baráti közösségünkkel kialakítottuk a Centrál Imareggeli koncepcióját. Azért hoztuk létre ezt az alkalmat, hogy hívő testvérekkel – vezetőkkel, üzletemberekkel, szolgálókkal – válaszokat találjunk az országunk előtt álló kihívásokra. Lebilincselő előadásokat hallgattunk az államférfiúi létről vagy arról, hogy milyen egy igazi vezető szíve. Minden hónap első szombatján tartjuk az összejövetelt, és az elhangzottakat mindenki számára hozzáférhetővé tesszük a kávéház honlapján is.

Aztán arra gondoltam, hogy nem lehetett véletlen az a sok-sok országépítő erőfeszítés, amelyben 1996 és 2004 között részt vettem. Így született meg erre az évre az Imareggeli Országműhely programja. Sorra vesszük a társadalom működési területeit; arról beszélgetünk, milyen a keresztény oktatás, egészségügy, államigazgatás, család – arra keressük a választ, hogyan lehetne krisztusi alapokon működtetni az országot.

S. H.: Közben én elvégeztem egy bibliaiskolát, és a barátainknak sokat meséltem az ott tanultakról. Kiderült, hogy óriási igény van az ilyen jellegű képzésre.

S. I.: Miután a bibliaiskola budapesti képzése megszűnt, arra bátorítottuk a korábbi oktatókat, hogy folytassák szolgálatukat. Így indult el a Fiúság Akadémia, melynek létrehozásában mi is szerepet vállaltunk.

S. H.: Fontosnak tartjuk, hogy mások is eljussanak arra a felismerésre, hogy a hívő élet célja az atya-fiú kapcsolat megélése. Csak ebből eredhet keresztény identitásunk alapja, csak ez lehet cselekedeteink fő motivációja.

A saját családjukban hogyan tudják ezt megvalósítani?

S. H.: Levente tizenöt, Hanna tíz-, Szonja kilencéves, mindhárman református iskolába járnak. De nagyon nehéz volt például bevezetni, hogy közösen imádkozzon az egész család. Most már a mindennapjaink része, hogy este leülünk, és együtt elcsendesedünk. Fantasztikus, amikor a kislányom imáját hallgatom…

S. I.: Mielőtt megtértünk volna, az volt a fontos számunkra, hogy a gyerekek későbbi életét, karrierjét jól megalapozzuk. A lányokat Budára hordtuk egy angol oviba, Leventét naponta átcipeltük a városon, hogy a Spartacusba járjon úszóedzésre. Ma már arra is odafigyelünk, hogy a fiunk a líceumban lelkileg töltekezik-e. Nyáron kulcskérdés, hogy keresztény táborba menjenek, Levente idén már szolgál is Tóalmáson, a lányok Biatorbágyra készülnek csendeshétre. A súlypontok tolódtak el a nevelésükben.

Nehéz megregulázni a gyerekeket, állandó kérdés például, hogy mennyit játsszanak a számítógépen. Önmagunk számára is kihívás a szeretet és a szabálykövetés egységét megtartani.

Kamaszkorban ez még nehezebbé válik, hiszen egyre erősebb lesz a kortárs csoport befolyása a gyerekekre.

S. H.: Azt gondolom, hogy a tinédzsereknél az a legfontosabb, hogy találjanak egy fiatalokból álló közösséget, ahol erősödhet a hitük, ahol nem kakukktojások. Azt is lényegesnek tartjuk, hogy olyan keresztény családokkal barátkozzunk, akik hasonló korú gyerekeket nevelnek. Bár problémák, nehézségek, próbatételek mindig lesznek, most már tudjuk, hogy Krisztusban ezektől függetlenül is lehet békességünk.

Megjelent a Family 2015/3. számában.